TiredSea: 9 - 10. fejezet

Kilencedik fejezet

Néhány nappal később összebújnak Harry hatalmas ágyában. A nap épp lemenőben van, és szinte a teljes napot azzal töltötték, hogy romantikus vígjátékokat néztek Louis laptopján, Harry a legnyálasabb részeknél bolondosan felujjongott, sőt egyszer-kétszer a megható monológoknál még el is sírta magát, és Louis vállába próbálta rejteni sírástól kivörösödött arcát, annyira zavarba jött emiatt.

– Mi volt... a legromantikusabb dolog, amit valaha tettek érted? – teszi fel a kérdést Harry találomra, amikor már majdnem véget ért a Szerelmünk lapjai stáblistája. A hangja még mindig elcsuklik itt-ott, ami annak a sok sírásnak a következménye, amit azóta produkált, hogy Allie elkezdett visszaemlékezni.

Még mindig a képernyőt bámulja, ahogy feje Louis mellkasán nyugszik.

Louis nem szól egy árva szót sem, csak vigasztalóan végigsimít Harry karján.

– Nem muszáj elárulnod – mondja Harry. – Csak kíváncsi voltam.

– Igazából nem tudom – feleli Louis őszintén, és az emlékei közt kutat. Az igazság az, hogy már régóta egyedül van. Végül is, ez is része annak az életmódnak, amit választott, és eltekintve néhány egyéjszakás kalandtól, amikor kimegy a szárazföldre, Louis mindig is egyedül volt, mióta Fair Isle-re költözött. Legutóbbi pasiját még az egyetemen töltött évek alatt ismerte meg, és Brian nem igazán volt romantikázós fajta.

– Ó – nyögi csalódottan Harry.

– Vagyis hogy... Őszintén? Az, ahogy én élek, nem igazán ad lehetőséget a romantikára... Képzelheted – feleli nevetve, és próbál nem zavarba jönni. Louis általában véve megelégszik azzal, amije van, de sejti, hogy a legtöbb embernek mi a véleménye az ilyesfajta remete életmódról.

– Oké – ért egyet Harry, és Louis bal keze után nyúl. Játszani kezd az ujjaival, lágyan végigsimítja őket a mutatóujjával, fel és le, amíg el nem éri a csuklóját, majd vissza.

– Utoljára akkor volt valakim, amikor egyetemre jártam. Az első év felét és a második év majdnem egészét együtt töltöttük. De kettőnk közül egyértelműen én voltam a romantikusabb. Szörnyű kajákat kotyvasztottam, mert még nem tudtam főzni, virágot vettem, meg ilyenek. A meglepetés ajándékokról nem is szólva. Ezek inkább nekem voltak fontosak, mint Briannek. Másfelől, valószínűleg könnyebben tudnék felelni arra a kérdésre, hogy mi volt a legromantikusabb dolog, amit én csináltam valaha is…

Harry erre abbahagyja az ujjainak simogatását.

– Sajnálom – mondja csendesen.

Látszik rajta, hogy már bánja, hogy feltette ezt a kérdést, mire Louis kuncogni kezd.

– Most meg miért kérsz bocsánatot? – csókol bele Louis Harry nyakába, a puha kanyarulatba. – Nem nagy ügy. Nem szenvedek tőle. Nem érzem úgy, hogy lemaradnék emiatt bármiről is.

Harry hümmög, miközben újra simogatni kezdi Louis kezét.

– Pedig, ha valaki, akkor te igazán megérdemled a romantikus gesztusokat – jelenti ki.

Louis megborzong, nem tudja, hogy Harry szavai vagy az érintése van-e rá ilyen hatással.

– Hát, reggelit már főztél nekem – sóhajt fel. – Az... az nagyon jólesett. Még soha senki nem tett ilyet értem.

– Senki? – kiált fel Harry, és összekulcsolja az ujjaikat. – Tényleg?

– Nos, anyukám... meg néha a kistestvéreim, de nem hiszem, hogy ez ebben a kontextusban számít – viccelődik Louis.

– Jó, akkor holnap megint csinálok neked reggelit – jelenti ki Harry ellentmondást nem tűrő hangon. – Sőt, egész héten, minden reggel csinálok neked. Ellenvetésnek helye nincs! – teszi hozzá, amikor Louis a háta mögött épp nyitja a száját, hogy tiltakozzon. – Meg se próbáld!

Louis érzi, hogy kicsit elpirul.

– Nem muszáj – mondja félénken, de Harry megint rámorog.

Egymásba gabalyodott kezüket a szájához emeli, és megcsókolja Louis kézfejét, forró lehelete melegíti a bőrét, ajkai lágyak.

– Nem baj, én szeretném – erősködik Harry, és befészkeli magát Louis ölébe.

– És neked?

– Mmmmh?

Louis kuncog.

– Mi volt a legromantikusabb dolog, amit valaha tettek érted?

Louis figyeli, ahogy a fiú arca elvörösödik.

– Mmmm, nem tudom – hazudja szemrebbenés nélkül.

– Hogyne tudnád. Bökd csak ki – ragaszkodik Louis, és szabad kezének ujjait Harry derekába fúrja.

– Nem tudoooom! – jajdul fel Harry, és menekülni próbál.

– Gyerünk, ki vele! – mondja Louis, és továbbra is könyörtelenül csiklandozza Harry oldalát. – Egy ilyen híres pasinak, mint te? Valaki biztos valami halálosan szépet csinált!

– Azt hiszem – mondja Harry két nevetés között. – Azt hiszem, valami híres énekes talán írt rólam egy dalt.

– Óóóóóó – mondja Louis, de nem tűnik túl őszintének. Csak semmi féltékenység! próbálja meggyőzni magát rögvest, amikor úgy érzi, mintha egy kéz markolná meg a bensőjét és jól megcsavarná. – Ki volt az?

– Senki, aki fontos lenne – feleli Harry. – Akkoriban azt hittem, hogy ez volt a legromantikusabb szarság, de a kapcsolatnak nem sokkal később nagyon rossz vége lett, és a dal nagyon sokáig vezette a slágerlistákat. Kicsit úgy éreztem utólag, hogy erre ment ki az egész, tudod? Azon kevés alkalmak egyike volt, amikor tényleg örültem, hogy nem voltam szem előtt, így senki sem tudta hivatalosan a nevemhez kapcsolni az ügyet.

– Vagy úgy – mondja Louis, és a féltékenysége egy pillanat alatt átcsap haragba. – Sajnálom. Azt akartam mondani, hogy biztos jó lehet, ha valaki ír rólad egy dalt, de ez... ez rettenetesen hangzik.

Louis gyanítja, hogy nem ez volt az a gesztus, ami miatt Harry olyan szépen elpirult, de semmi baj. Tartsa csak meg a titkát.

Harry vállat von.

– Igen, talán. Még mindig úgy gondolom, hogy írni egy dalt valakinek valószínűleg a legromantikusabb dolog, amit valaha is tehetek, de... Nem ugyanakkor fogalmam sincs, hogy egyáltalán vágynék-e olyasmire, hogy rólam írjanak dalokat. Az egyik rajongóm is rengeteget írt rólam, szóval ez olyan... Nem is tudom. A nagy és nyilvános gesztusok... számomra nem bírnak jelentőséggel. Nem szeretném, hogy valaki így tegye nekem a szépet.

– Értem – feleli Louis. Legalábbis azt hiszi, hogy érti. Az egész szörnyen hangzik, és annyira dühíti, annyira, de annyira dühíti a gondolat, hogy Harrynek mindezen keresztül kellett mennie. Hogy ilyesmiket kellett átélnie.

– Én az apró dolgoknak örülök – suttogja Harry. Elhallgat, és megszorítja Louis kezét. – Például annak, mikor felolvasol nekem –ismeri be, és még jobban elpirul.

Nahát, gondolja Louis.

– Most is olvashatok, ha szeretnéd – ajánlja fel halkan súgva Harry fülébe, és kedvére való, ahogy a fiú megborzong ettől. – Imádok neked olvasni – mondja, és a beismeréstől sebezhetőnek érzi magát.

De Harry megrázza a fejét.

– Nem – mondja, és lehunyja a szemét. – Túl jól elhelyezkedtem, nincs kedvem megmozdulni.

– Rendben – egyezik bele Louis, és megcsókolja a halántékát. – Akkor nem fogunk.

Harry három nappal később, a reggeli kocogás után lesből támad Louisra, amikor a férfi megpróbál észrevétlenül visszaosonni a házba, remélve, hogy sikerül lezuhanyoznia, mielőtt még egy újabb kajaáradat várna rá. Harry, ahogy megígérte, minden reggel a konyhában sertepertél, és minden egyes általa készített fogásba a makacssága és a kedvessége vegyül.

Louis éppen nagyon lassan és óvatosan próbálja bezárni a bejárati ajtót, nehogy megnyikorduljon és riassza a konyhában lévő Harryt, amikor majdnem szívrohamot kap.

– Ezt mégis hogy képzeled? – szólal meg Harry a háta mögül, Louis pedig a levegőt kapkodva, döbbenten fordul meg, de sehol sem látja a fiút.

– Mi a… – nyikkan Louis, kezét a mellkasára szorítva. A szíve kétszer olyan gyorsan ver, mint egyébként, és Harry még mindig nincs sehol.

– Meg akartál lépni, ugye? – kérdezi Harry, előbújva a pult mögül, előbb a feje, majd a felsőteste jelenik meg.

Louis a homlokát ráncolja, és hitetlenkedve csóválja a fejét. Clifford csak bámul kettejükre, láthatóan még nem fogta fel, miért hagyták abba a csendes kis közjátékot.

– A földön ültél? – kérdezi Louis, és végigsimít a haján. Kicsit izzadt, és elől kócosra túrta a frufruját.

– Igen – feleli Harry, mintha ez teljesen normális dolog lenne, és összefonja a karját a mellkasán, amiről Louis azt gyanítja, hogy így próbál tekintélyt parancsolónak és főnökösködőnek tűnni. De még mindig az van rajta, amiben aludt; egy vintage Fleetwood Mac póló, amin több a lyuk, mint anyag, és Louis melegítőnadrágja, amiből kilóg a fél lábszára, mert rövid rá. A pult mögött áll, így Louis nem láthatja a bokáját, de tudja, hogy kilátszik. Nehéz nagyon ijesztőnek látszani egy ilyen aranyos szerelésben, ráadásul a haja is kócos és rendetlen.

Louis kissé hitetlenkedve rázza a fejét.

– Oké – motyogja magában, és leveti a sárga esőkabátját. Szerencsére a szürke égbolt megkegyelmezett neki, amíg futni volt és nem eredt el az eső, de ezen a reggelen nem volt kedve felkészületlenül nekivágni. – Persze, hogy a földön kuporogva álltál lesben – teszi hozzá, a pultra téve az esőkabátot. – Megkérdezhetem, miért? – érdeklődik Louis, két kézzel markolva a kabátot. Minden erejére szükség van, hogy ne vágjon pofákat. Vagy ne vigyorodjon el. Persze tudja a választ, ami nevetséges.

– Reggelit? – kérdezi Harry anélkül, hogy választ adna a kérdésére, és egy tányér gofrit és szemenként válogatott gyümölcsöket tol Louis keze mellé a recepciós pultra.

Louis megrázza a fejét, és hátrál egy lépést a folyosóra.

– Mondtam már – feleli nevetve, miközben elindul a recepciótól a melléképület felé –, tényleg nem muszáj minden nap reggelit csinálnod nekem. Nem gondoltam, hogy képes vagy emiatt minden áldott reggel a konyhában sürgölődni.

– Hát – vigyorodik el Harry, és a pultot megkerülve elindul Louis után –, ez miattad van. Most minden nap frissen készült házi reggeli fogad, törődj bele.

– Azok fagyasztott gofrik – dörmögi Louis, a tányérra mutatva, ami még mindig a recepciós pulton áll. Lassú léptekkel, riszálva megindul a folyosón, némán csalogatva Harryt, hogy menjen vele.

Harry persze bekapja a csalit, és elszánt fintorral az arcán követi őt.

– Így van – feleli, és Louis derekához nyúl, és arccal előre nekinyomja a falnak. – Nagyon óvatosan pirítottam meg. Arról nem is beszélve, hogy az összes gyümölcsöt szemenként válogattam neked.

– Amire semmi szükség nem volt, igaz? Tegnap te csináltad a reggelit. És tegnapelőtt is. Azt mondanám, annyi bőven elég. A romantikus gesztusaim kvótája mostanra betelt. Pihenhetsz, Mr. Udvarló – incselkedik Louis.

– Már elnézést, de megígértem. Ezen a héten minden nap megreggeliztetlek. Nem csak az első két napon, aztán kész. Azt mondtam, minden nap! Tartom a szavam. Most pedig húzz vissza a recepcióra, és edd meg a fagyasztott gofridat – parancsolja Harry tréfásan, a tányér felé mutatva, aztán lehajtja a fejét, hogy megcsókolja Louist.

– Nem – tiltakozik a férfi, és elrántja a fejét. – Szuper undorító vagyok. Muszáj lezuhanyoznom. Teljesen... megizzadtam. Fúj.

Harry úgy tesz, mintha mélységesen felháborodna ezen.

– Futás közben izzadtál meg?! – kérdezi drámaian, és két kézzel elkapja Louis arcát. – Ó, egek, ez nekem fel sem tűnt – viccelődik, aztán cuppanós puszit nyom Louis nevető képére. Miután megkapta, amire vágyott, elengedi Louis arcát, aztán elvigyorodik. – Gyere, edd meg a gofridat, mert elhűl.

Péntek este Harry megjelenik a hóna alatt egy doboz scrabble-lel és kezében két bögre teával, hogy csatlakozzon Louishoz a világítótorony legfelső emeletén.

– Azt meg hol találtad? – kérdezi Louis letéve a kezében lévő könyvet, hogy elvegye Harrytől az ügyetlenül himbálózó bögréket.

Harry azonnal lepasszolja neki, és Louis rögtön iszik pár kortyot a sajátjából, Harryét pedig a ládára teszi a Scrabble-doboz mellé.

– A pincében – feleli, és Louisnak eszébe jut, hogy odalenn mintha tényleg lenne pár társasjáték a limlom alján elrejtve. – Szeretnél játszani?

Louis bólint.

– Nem gondoltam volna, hogy a társasjátékok rajongója vagy.

– Micsoda? Nem illik a popsztár imidzsemhez? – feleli Harry szarkasztikusan, és a szemét forgatva a padlóra ül, majd fészkelődik kicsit, hogy kényelmes pozíciót találjon. Egyik lábát maga elé nyújtja, a másikat pedig behajlítja, és átöleli a térdét.

– Ehh – tudja le a választ Louis egy vállrándítással. – Kérsz egy párnát? – ajánlja fel, és amikor Harry megrázza a fejét, Louis megtartja magának, és ő is helyet foglal a játékkal szemben a földön.

– Igazából kurva nagy kocka vagyok ám – jelenti ki Harry, miközben kinyitja a dobozt, és kivesz egy zacskó betűt belőle.

Louis felnevet.

– Tudom!

– Hát akkor miért olyan meglepő ez? Imádom a szavakat. Ez egy fantasztikus játék.

Louis elvigyorodik.

– Ó, tényleg „fantasztikus”? – utánozza Harry amerikai akcentusát.

– Kuss! – feleli Harry, klasszikus brit angolra váltva. Most gondosan elrendezi a táblát az asztalon, precízen előkészítve a játékot.

– Ugye tudod, hogy igazából soha nem mondtam olyat, hogy játszani akarok?

– Nem akarsz? – kérdezi csalódottan Harry és olyan képet vág, mint valami kölyökkutya, akit megvertek, zöld szemei szomorúan elkerekednek, szája sarka lefelé gördül.

Louis elneveti magát.

– Dehogynem – vigasztalja, és kicsit forgatja a szemét. – Nagyon szeretnék játszani veled. Csak azt mondom, hogy technikailag sosem egyeztem bele, ennyi az egész.

Harry megvonja a vállát.

– Nem baj, ha nem játszol – mondja, kicsit Louis-t utánozva. – Te csak bújjad tovább a könyvedet, én meg játszom magam ellen. Nem számít.

– Annyira kétségbeesetten akarsz Scrabble-özni, hogy képes lennél saját magad ellen játszani? – hitetlenkedik Louis. Ő is szeret játszani, de eszébe sem jutna ilyesmi. Megcsóválja a fejét, aztán a betűkkel teli zsákért nyúl, egy pillanatra összerázza, majd beletúr, és kivesz belőle pár betűt magának. – Ez annyira szomorú, szívem.

Harry az orrát ráncolja.

– Útközben is mindig ezt csinálom – érvel, mintha ettől több értelme lenne a dolognak.

– Ó, bakker – kerekedik el Louis szeme. – Csak le kellene töltened valami appot. Játssz a gép ellen. Bármit, csak ne egyedül.

– Az nem ugyanaz – feleli Harry duzzogva, és megragadja a betűkkel teli zacskót, amikor Louis átadja neki. – Szeretem a betűket rakosgatni.

Louisnak muszáj megrágcsálnia a szája szélét, hogy ne vigyorogjon. Harry ezt is olyan komolyan mondja, mintha tényleg komolyan is gondolná, és alig állja meg, hogy áthajoljon a scrabble felett és cuppanós csókot adjon a hülye képére vagy bele ne csípjen az arcába. Annyira aranyos. Istenem, nem csoda, hogy az emberek szerte a világon megőrülnek érte.

– Szereted rakosgatni a betűket – ismétli utána Louis, és próbál szarkasztikusnak tűnni, de tudja, hogy inkább reménytelenül szerelmesnek hangzik a dolog.

– Igen – feleli Harry egy laza vállrándítással. – És szeretek utána képeket posztolni a meccsekről az Instagramra. Egy képernyőfotó nem ugyanaz. Az nem... Nem olyan művészi, mint az igazi játékról készült kép…

– Elnézést – szakítja félbe Louis –, hány követőd van Instán?

Harry úgy néz ki, mint aki lebukott. Elkerekedett szemekkel, pirulva.

– Hm. Nem is tudom – vakarja meg arcának jobb oldalát, aztán zavartan grimaszol egyet. – Legalább pár millió?

Louis pislog néhányat anélkül, hogy megszólalna.

– Lou?

– Van pár millió ember, aki rajong a zenédért, és bekövet Instán, te pedig cserébe a turnén a scrabble tábláidról készült képekkel szórakoztatod őket. Azokról a meccsekről, amiken saját magaddal játszol.

Harry gyorsan védekezik.

– Hát, ők ezt nem tudják! És néha megkérek valakit a zenekarból, hogy játsszon velem. Néha pedig rakok fel képet a pingpongmeccsekről is, ami viszont dinamikus, és sokkal érdekesebb kompozíciós lehetőségeket rejt magában...

– Hát az még rosszabb – jegyzi meg Louis, leginkább magának. – Te tényleg egy igazi kocka vagy.

Harry erre felnevet.

– Látod, én megmondtam! – hervad le lassan arcáról a mosoly. – Szeretnéd tudni az igazságot? – kérdezi kissé félénken, lehalkítva a hangját, miközben gondosan átrendezi maga előtt a betűket, anélkül, hogy Louisra nézne.

– Természetesen – feleli Louis. – Mindig.

– Leginkább olyankor játszottam, amikor honvágyam lett – vallja be, és szemérmesen felnéz Louisra a szempillái alól, mintha valami korabeli darab kisasszonya lenne, aki félénken vallja be a családjának, hogy szeretőt tart. Jó, ez egy vicces példa volt, és Louis tudja ezt, de nem tud mit kezdeni ezzel a gondolattal, ahogy azzal sem, hogy ne akarjon átnyúlni az asztal túloldalára, hogy megsimogassa Harry arcát, és gyengéd csókot adjon a szemhéjára.

Harry ismét félrenéz, és a furcsa varázs megtörik.

– Régen sokat játszottunk családostól. Én, az anyám és a nővérem. Ez amolyan házi feladat utáni kikapcsolódás volt, tudod? Nem igazán hagyomány, de majdnem. Még tizenéves koromban is folytatódott. Egészen addig, amíg a nővérem el nem ment egyetemre. Képzelheted, mennyire jó voltam benne. Még most is összeülünk néha játszani, amikor Gemma és én is otthon vagyunk. Egyedül játszani nem volt ugyanaz, de segített elterelni a figyelmem a turné során, amikor ideges voltam. Ami gyakran előfordult. Azt hiszem, ez a koncentráció miatt van így. Csak elvesztem a betűkben és a szavakban. Segített.

– Most is honvágyad van? – szaladt ki gondolkodás nélkül Louis száján. Önzőség ugyan, de már alig egy hete maradt Harryvel. A gondolat, hogy el akar menni, mielőtt muszáj, keserű utóízt hagy Louis szájában, mintha hamuval lenne tele, és ő fuldokolna tőle.

Harry felszisszen.

– Dehogy van – feleli, aztán lesújtó mosolyt villant Louisra. – Csak meg akartam ezt osztani veled.

Louis összepréseli a száját. Nem fog meghatódni attól, hogy Harry valami hülye társasjátékot akar vele játszani. Kizárt dolog. Nem hajlandó különlegesnek érezni magát, és nem hajlandó megengedni magának, hogy úgy érezze, hogy amit Harryvel megoszt, az valódi kincs, hiszen ez csak egy ócska, poros játék, amelynek nedvességszaga van, mert évek óta a pincéje padlóján hevert, anélkül, hogy hozzányúlt volna. Egyáltalán nem.

Nyel egy nagyot.

– Nos, akkor kezdjük el.

Harry bólint, arca hirtelen komollyá válik, szeme a táblára mered.

– Szólok előre, hogy rendkívül versengő vagyok. Nagyon komolyan veszem a dolgot.

– Csak játsszunk – feleli Louis, és jól szórakozik Harry előbbi figyelmeztetésén.

Ötven perccel később Louis elgondolkodik, hogy el kellett volna hinnie, amikor Harry azt mondta, hogy komolyan veszi a Scrabble-t.

– Ilyen szó kurvára nem is létezik! – ordítja Harry kipirult arccal és a táblára mutat. – Egyetlen pontot sem kapsz ezért. Egyetlen pontot sem! – ismételte meg a nyomaték kedvéért. – Ez csalás!

Louis viszont nagyon jól szórakozik. – Ez egy háromszorosan összetett szó! – magyarázza és hangosan nevet közben, hitetlenkedve csóválja a fejét.

Harry emiatt teljesen kiakad, és dühösen tombolni kezd. Louis már az óta tervezgette ezt, mióta elkezdték a játékot, és kivárta a kínálkozó alkalmat, azt gondolta, hogy ez egy vicces kis stikli, amin Harry majd nevetni fog.

Nyilvánvalóan súlyosan eltaktikázta magát.

– Ilyen nincs! – kapkodja a levegőt Harry sértődötten, és a mellkasára teszi a kezét, mintha nem bírná elviselni. Úgy fest, mintha Louis kinyírta volna valamelyik családtagját, vagy valami hasonló, kellőképpen felháborodik a puszta gondolattól is. – Ez még csak nem is egy szó!

Louis felhorkant.

– Ne merészelj nevetni! – sziszegi Harry összeszorított fogakkal, miközben a tábla felé kezd nyúlni, hogy levegye a betűket, amiket Louis épp most tett le.

– Hé! – Louis félbeszakítja, képtelen abbahagyni a nevetést. – Hogy képzeled ezt? Mit művelsz? Ezt nem teheted. Ez csalás.

– Hogy merészelsz ilyesmit állítani? – zihál Harry, és elengedi Louis betűit. – Én csalok? Én csalok?! – csóválja a fejét. – Hát ez hihetetlen. Micsoda pofátlanság. Abszurdum. Még ilyet!

Louis az alsó ajkába harap, amikor figyeli, hogy Harry az ujjain kezdi el számolni, hogy szerinte Louis hányszor vétett a szabályok ellen.

– Befejezted? – kérdezi Louis, amikor Harry megáll, hogy levegőt vegyen.

– Nem.

Harry ismét a tábla felé hajol, és szedegeti lefelé Louis szavát, ami a férfi szerint zseniális ötlet volt.

– Helyrehozzuk az állást, aztán megint te jössz. Megkegyelmezek neked.

– Ó, megkegyelmez – bólogat Louis. – Ez a középső neved, ugye? A kegyelmes.

– Igen.

– Megmondom én, hogy mi vagy te... Részrehajló!

– Nem tehetsz ide azt, amit csak akarsz, Louis! – kiáltja panaszosan Harry.

Igazából teljesen komolyan és őszintén kiakadt ezen, és talán ez a legszórakoztatóbb dolog, amit Louis hónapok óta csinált.

– A Scrabble-ben szabad neveket írni – blöfföl Louis, és a száját biggyesztve méregeti a körmeit.

– Dehogyis! Te még sosem játszottál Scrabble-t! – veszekedik Harry, és ingerülten csapkodni kezd a karjaival. – Ez köztudottan az egyik alapszabály!

– A Skywalker egy létező szó – feleli Louis halálos nyugalommal, csak hogy tovább bosszantsa Harryt. – Nem tudom, mit mondhatnék erre. Ez egy szó.

– Akkor mutass nekem egy a szótárat, amiben ez benne van! – vágja vádlón bele Louis arcába. – Na? – teszi hozzá, várakozóan Louisra nézve. – Nyisd meg a Merriam-Webster appot a mobilodon, és mondd meg, hol van az leírva, hogy Skywalker egy szó! Vagy nézzük meg az Oxfordi Angol Nagyszótárt! Bizonyítsd be, hogy tévedek, Tomlinson! Várok!

– Véresen komolyan veszed ezt a dolgot, szívem – feleli Louis lassan, nyugodtan. És ezzel még jobban felbosszantja Harryt. – Én csak azt mondom, hogy figyelembe véve ennek a szónak az elhelyezkedését – hangsúlyozza ki gúnyos mosollyal az arcán –, ez háromszoros pontnak számít. Vagyis, ha még mindig tudok egyszerű összeadást végezni, én vezetek. De, gondolom, ha annyira megsértődtél emiatt, hogy azt akarod, hogy játsszunk valami mást, csak mert te szeretnél nyerni, akkor rendben. Persze. Oké. Vagy játsszunk egy visszavágót. Nekem mindegy – fejezi be és kicsit megvonja a vállát.

– Én TUDOK veszíteni! – kapkodja a levegőt Harry. – Én egy tapasztalt játékos vagyok, aki egy kicsit jobban ismeri a szabályokat, mint te! Azt mondod, szleng? Elfogadom. Más nyelvekből kölcsönzött szavak? Elfogadom, amíg benne vannak az angol szótárban. Hogy név? Szó sem lehet róla. Különösen akkor, ha ez egy kitalált karakter neve. És ez az utolsó szavam.

– Karakterek – javítja ki Louis, hangsúlyozva a többes számot. – Tudod, több harcost is hívnak így.

– A lényegen nem változtat! Még mindig kitalált személyről van szó! És még mindig nem számít! Lézerkardok nem léteznek, ahogy az erő sem, és a Skywalkerek sem, szóval nem ér! – Harry szorosan összefonja a karját a mellkasán a kis kirohanása után, és úgy néz ki, mint egy sértődött kisgyerek, aki nem kapta meg, amit akart, és most hozzád sem szól.

– Hát, azért erre ne vegyél mérget – közli Louis a szemöldökét felvonva.

– Mire?

– Lézerkardok és az erő létezhetnek. Nem tudhatjuk, hogy...

– Louis – szakítja félbe Harry.

– Mondd.

– Fogd be. Ne próbáld meg elterelni a figyelmemet. Nem fogok igazat adni neked. A Skywalker nem egy szó. Ilyen csalással nem fogsz nyerni! Nem engedem!

– Szóval, amikor azt mondtad, hogy komolyan veszed a dolgot, tényleg nem vicceltél – jegyzi meg Louis. – Nem csoda, hogy egyedül kellett játszanod a turnén. Képzeld csak el, hogy leülsz Scrabble-özni a főnököd ellen, és ő kiakad, ha kicsit lazán értelmezed a szabályokat.

– Ez nem a szabályok laza értelmezése, ez a te csalásod. Te kifejezetten a szabályokkal ellentétesen játszol! Sajnálom, de nem nézem el a csalást – forgatja Harry a szemét drámaian, és fújtat, mint egy bika.

Louis gyakorlatilag látja, hogy gőz száll ki a füléből.

– Mi lenne, ha abbahagynánk a játékot, és helyette csókolóznánk? – ajánlja fel Louis, és tréfásan vonogatja meg a szemöldökét.

Van valami viccesen vonzó abban, hogy Harry ilyen szemtelenül viselkedik, pedig valójában dühös és ingerült. Talán a kipirult arca vagy a szeme csillogása, talán a vállának feszes vonala vagy a gőgös viselkedése. Louisnak fogalma sincs, hogy micsoda, de legszívesebben alaposan megcsikizné.

– Nem!

Louis duzzogva a tábla fölé hajol, és a szívéhez kap mind a két kezével.

– Nem akarsz velem smárolni? – incselkedik a szempilláját rebegtetve.

– Nem – ismétli meg Harry, bár annyira már nem határozottan. Louis szemébe néz a homlokát ráncolva. – Győzni akarok – teszi hozzá, ezúttal sokkal biztosabban.

Louis elvigyorodik, hátradől, és visszatér a betűihez, hogy elvegye, amire szüksége van. Gyorsan kirak egy új szót a táblán. „Sky” olvasható most egyszerűen, a piros hárombetűs szó a tábla közepén.

– Parancsolj – mondja Louis pimaszul –, nyertél. – Aztán lesodorja a táblát az utazóláda tetejéről, a betűk a szőnyeg műszőrméjébe hullnak, némelyikük a betonon koppan.

Harry egy pillanatra úgy tűnik, mintha tiltakozna, de aztán megvonja a vállát, és átmászik a ládán, hogy megcsókolja Louist.

Egy darabig csókolóznak, Louis nyaka fura szögben hajlik, hogy elérje Harry száját, aki a lehető legjobban lehajol onnan, ahol térdel. Louis végül elunja, belemarkol Harry hajába, és sokkal kényelmesebb pozícióba dönti a fejét, miközben elégedetten nyög fel.

– Várj, várj! – kéri Louis két csók között. – Csak maradj így.

– Indulsz valahová? – érdeklődik Harry, láthatóan neki is kényelmetlen a póz.

– Nem – feleli Louis. – Vagyis de, nyilvánvalóan. Menjünk a szobádba. De előtte tényleg fel kéne takarítanunk ezt a rendetlenséget.

– Micsodát? – kérdezi Harry, miközben a szanaszét heverő betűket nézegeti.

– Clifford simán le tudna nyelni egy ilyet.

– Ó – világosodik meg Harry. – Tényleg – feleli, majd a homloka ráncba szalad. – Azt hittem, ritkán jön fel ide, mert bonyolult neki.

– Úgy értem, általában nem szokott, de azért ne kockáztassunk.

Erre Harry megenyhül.

– Ne, persze. Tényleg ne.

– Bocsánat – nevet Louis. – Próbáltam egy kicsit szexi és spontán lenni, kihasználva a Scrabble-dühöt és a szenvedélyt... – mondja, és lenyúl, hogy megszorítsa Harry fenekét. – Ez látványosan kudarcba fulladt.

– Nekem kellene elnézést kérnem – feleli Harry szégyenlősen. – Nem vagyok egy ordibálós típus, de a Scrabble-től elgurul a gyógyszerem.

– Észrevettem – horkant Louis.

– Bocsánat, nem akartam bunkó lenni, vagy ilyesmi.

– Kérlek, hidd el nekem, ha azt mondom, hogy ez volt a legmókásabb szarság, amit valaha láttam, soha ne kérj érte elnézést.

– Nem volt vicces – duzzog Harry, és Louis egy kicsit kihúzza magát, hogy megcsókolja.

– Te egy kibaszott nagy idióta vagy.

– Te akartál Star Wars nevet írni a táblára, te vagy az.

– Nem – rázza meg Louis a fejét. – Ezt nem fogod rám kenni. Te vagy egy hatalmas, hatalmas tökfej.

– Oké – egyezik bele Harry, és egyáltalán nem szégyelli magát. – Én vagyok a legnagyobb idióta.

– Masszív, masszív – erősködik Louis, ujjaival végigsimítva Harry fürtjein.

– Igen. Pontosan – ért egyet Harry, és óvatosan beleharap Louis alsó ajkába.

– Csak hogy tudd – közli Louis kissé elalélva –, imádom, hogy egy masszív, masszív idióta vagy.

Harry elmosolyodik.

– Én is imádom, hogy te is tökfej vagy – feleli, majd lenéz a betűkre. – Na, mi lesz? Eltüntetjük ezt a kanos kuplerájodat?

– Ez nem kanos kupleráj! – nyüszít Louis, pedig teljesen az.

– Semmi baj, Louis, nem ítélkezem – feleli Harry egy kacsintással. – De Clifford nem érdemli meg, hogy megfulladjon egy Scrabble-darabtól, csak azért, mert te kétségbeesetten dugni akarsz.

– Mit csinálsz? – emeli fel Harry a fejét az ágyában lévő párnák közül, hangja mélyebb a megszokottnál és rekedt, álmosan, félig még talán alszik is.

Louis az ajtóból fordul vissza a hangjára.

– Futni megyek? – feleli Louis lassan, mintha ez nyilvánvaló lenne, mindkét kezét a kapucnis pulóvere zsebébe dugva. Feltételezi, hogy ez költői kérdés volt; hiszen szinte minden reggel fut.

Ebben a pillanatban, mintha csak erre várt volna, megdördül az ég. Kopogni kezd az eső az ablakon, állandó, mégis megnyugtató ritmusban, amely előző este óta altatja őket.

Harry haja csupa kóc, összevissza áll, visszahanyatlik a párnára, és homloka ráncba szalad, mikor a férfiról az ablakra tekint, azon át pedig az odakint tomboló, borzalmas viharra.

Harry megköszörüli a torkát.

– Ebben az időben? – kérdezi, és a hangjában máris bujkál az ítélkezés.

Louis elvigyorodik. Az ég rövid időre kivilágosodik.

– Ez Skócia – feleli vállat vonva. – Nincs igazán olyan nap, amikor ne esne egy kis eső, nem igaz?

Újabb mennydörgés hasít a levegőbe, és Harry szkeptikusan felvonja a szemöldökét.

– Egy kis eső?

Louis ismét megvonja a vállát.

– Egy kis eső, egy nagy, ijesztő vihar... Majdnem ugyanaz, na és?

Harry kissé megborzong, aztán mélyebbre ássa magát a paplankupacba. Amióta Louis nála alszik, minden második este új paplanokat és gyapjútakarókat tesznek az ágyra, és az egész már inkább hasonlít egy fészekre, mint bármi másra. Minden nap egyre nehezebbnek tűnt kirepülni belőle.

Minden nap egyre hangosabban kondul meg Louis fejében a vészharang, amely azt jelzi számára, hogy hagyjon mindent félbe, és töltse a napot Harryvel az ágyban. Minden nap egyre vadabban kiabál egy hang Louis agyának hátsó részében, amely azt sugallja, hogy mindjárt lejár az ideje Harryvel. Ma reggel, amikor leszakadt az ég Fair Isle-re, Harry látványa a pihe-puha párnák között igazán hívogató volt, az biztos. Louis tudja, milyen kényelmes és meleg az az ágy, benne egy ölelni való testtel, amely tökéletesen illeszkedik a karjaiba, ezért sokat nem gondolkodik a dolgon.

Engedni a csábításnak azonban veszélyes. Néhány hét van hátra, kevesebb, mint egy hónap, amíg Harry távozik –, amíg Harry visszamegy oda, ahová tartozik.

Arról nem is beszélve, hogy Louis minden második nap kihagyja az edzést, amióta Harryvel alszik. Lassan fegyelmezetlen eluralkodik a káosz az életében, képtelen ellenállni a vágynak, hogy Harryhez bújva aludjon el, és elpazarolja a délelőttöt, ahelyett, hogy edzene, ahogy általában szokott. De ma.... Ma ellen fog állni, ha a fene fenét eszik is! Ma akkor is elmegy futni.

– De – ért egyet Harry a takaró alól. – Hatalmas, ijesztő vihar – borzong meg ismét, ezúttal túlzóan, Louis kedvéért. Jó színész válna belőle, ha ahhoz lenne kedve, éppen elég manipulatív ahhoz, hogy elbűvölő maradjon. – Bújj vissza az ágyba – teszi hozzá suttogva, a hangja rekedtebb, mint korábban, és a francba is, Louisnak kényszere támad, hogy otthagyjon csapot-papot. – Hideg van nélküled – panaszkodik sírósan Harry, ami egy szemenszedett hazugság, tekintve, hogy nyakig be van takarózva. Milyen melegnek és csábítónak tűnik.

Louis vigyorogva válaszol, de azért tesz néhány lépést az ajtótól, kissé közelebb kerülve az ágyhoz.

– Most biztosan nem fázol.

– De igen – mondja Harry, most már fülig érő szájjal. – Annyira fázom, Louis.

– Ne hazudj – feleli Louis, és lép még kettőt előre, majd egyet oldalra, míg ott találja magát az ágy mellett, Harry oldalán. – És velem kéne jönnöd futni, ha velem szeretnél lenni – csalogatja, és csípőjét megdöntve kicsit az ágyra támaszkodik.

– Pfff.

– Ne mondd nekem, hogy pfff!

– Nem megyek futni szakadó esőben! Tél van, megőrültél?

– Mondja az az ember, aki a hónap elején a jeges óceánba szaladt! – szól vissza Louis.

– Az a hagyomány miatt volt – mutat rá Harry. – Ez... Ez egyszerűen őrültség.

A mennydörgés ismét felharsan, mintha személyes bosszút akarna állni Louison, és Harry pártját fogná.

– Valójában egy hónapot késtél a hagyományoddal, úgyhogy ne játssz velem ilyen játékot, Mr. Popsztár – Louis idegesítően magas hangon énekli ki a gúnynevet, és vigyorogni kezd, amikor Harry felröhög.

– Na, látod, ez hagyomány.

– Oké – feleli Louis, felmászik az ágyra, és végigkúszik Harry testén, amíg az arcához nem ér. – Nos, a reggeli futásom is hagyomány, és valaki az elmúlt hetekben az edzések felét kihagyattatta velem – mutat rá Louis célzottan –, úgyhogy már indulok is.

Harry semmiféle szégyenérzetet nem mutat emiatt.

– Hát, vajon ki lehet ezért a felelős – mondja, aztán kicsit felemelkedik, hogy megcsókolja Louist.

Louis lehajol hozzá, ujjait Harry tarkójára csúsztatja, és a hajába temeti, ahogy viszonozza a csókot.

– Igen, kíváncsi lennék, ki lehet az – incselkedik Louis két csók között.

Harry kuncogni kezd, ami eléggé lehetetlenné teszi a csókolózást, így Louis elhajol, és nevetve figyeli a férfi csillogó szemeit.

– Okos embernek tűnik – mondja Harry, és felhúzza a szemöldökét, és lenyúl, hogy Louis seggébe markoljon, és megszorítsa. – Tudja, hogy nem engedi, hogy elfuss előle.

– Te tényleg képes vagy bókolni magadnak, mi? – mondja Louis, felhagyva a viccelődéssel. – Oké, legyen – nyugszik bele és éppen felállni készül, amikor Harry visszarántja, Louis testét teljes hosszában az övéhez szorítja, csak a tengernyi takaró választja el őket egymástól.

– Maradj az ágyban – parancsolja Harry. – Sokkal kényelmesebb.

– Neked lehet, hogy az – feleli Louis. – Én most körülbelül egymillió takarócsomón ragadtam. Különben is, futni indulok a viharban. Hideg lesz, lehet, hogy még kellemetlen is, de van valami nagyon muris abban, hogy ilyen időben kint vagyok, és már nagyon vágyom kifelé.

– Komolyan, te tényleg ki akarsz menni? – kérdezi Harry hitetlenkedve.

– Persze, jó móka lesz. Velem kéne tartanod.

Harry egy pillanatra elgondolkodik.

– Szó sem lehet róla.

– Gyere velem – suttogja Louis bátorítóan, és lehajol, hogy megcsókolja Harry arcát. – Gyerünk, gyerünk!

– Nem.

– Annyira unalmas vagy – cukkolja Louis. – Jó, akkor csak maradj begubózva, pillangóm – teszi hozzá, végigkúszik Harry testének hosszán, és megcsókolja a takaró tetejét, körülbelül ott, ahol Harry tetoválása lehet a hasán.

Harry felkacag, és lenyúl, hogy Louis frufruját eltolja az arcából.

– Mennyire lehet hideg odakinn? – kérdezi halkan, és Louis tudja, hogy nyert.

Megvonja a vállát.

– Nem tudom. Annyira nem vészes.

Harry hümmög, még mindig Louis hajával játszik.

– A víz megtisztít – dünnyögi, leginkább magának.

– Tényleg ezt mondtad – ért egyet Louis ünnepélyesen.

– Gondolom, nem árt, ha kimegyünk egy kicsit az esőbe – mondja. A mennydörgés egyetértően dübörög. – Bár nem sokáig – teszi hozzá Harry, az ablakra pillantva.

Louis megrázza a fejét.

– Persze, hogy nem – ért egyet, térdre ereszkedik, és kicsit felrázza Harryt. – Hát, akkor! Akkor gyerünk! Öltözz!

Felkel az ágyról, és elkezdi átnézni Harry holmiját, próbál kényelmes ruhákat keresni neki. Louis odadob neki egy melegítőnadrágot, amit gyorsan követ az egyik saját kapucnis pulóvere.

– Várj! – mondja Harry, és megragadja Louis karját. –Megfürödhetünk, ha visszajöttünk? – kérdezi könyörgő szemmel.

Louis elvigyorodik.

– Persze – feleli halkan. – Ez a hagyomány.

Tíz perccel később, miután mindketten hatalmas esőkabátokba bújtak – Harry élénkpirosba, Louis sárgába –, és előkotorták Louis régi gumicsizmáit a pincéből, végre készen állnak arra, hogy kimerészkedjenek a külvilágba.

Louis kinyitja az ajtót, és mindketten a vihart bámulják, kicsit hezitálva. Clifford vet egy pillantást az esőre, balra billenti a fejét, és kirohan.

– Nos? – kérdezi Louis, és nyújtja a kezét Harrynek. – Ne hagyjuk, hogy a kutya legyen a legbátrabb mindannyiunk közül.

– Rendben – ért egyet Harry, ujjait Louiséba fonja, és tesz egy lépést előre.

Odakint már nem is tűnik olyan vészesnek a helyzet. Valószínűleg kissé vakmerőek, hogy kimerészkednek a tomboló viharba, de Louist ez hidegen hagyja. A világítótorony közelében maradnak, Clifford és Harry egymást kergetve rohangálnak az esőben. Egyszer Harry elcsúszik és seggre esik a füvön, Louis pedig fel akarja segíteni, de annyira nevet, hogy a felemelési kísérlete azzal végződik, hogy mindketten a földön fekszenek, csuromvizesen és vihogva. Harry megkísérel csókot lopni tőle, de mindketten túlságosan nevetnek ahhoz, hogy ez megvalósuljon.

Aztán egyszer csak talpra kecmeregnek, Harry újra futni kezd Clifforddal, mintha mi sem történt volna, Louis pedig egy darabig szeretetteljes mosollyal az arcán figyeli őket. Még mindig ő az, aki nem kocog, de nem mondhatni, hogy különösebben érdekli a kudarca. Egyszer csak leveszi a csuklyáját, hátrahajtja a fejét, és széttárja a karját, lehunyt szemmel, és érzi az eső elsöprő erejét.

– Mit csinálsz? – hallja Harry kiabálását a viharon keresztül, Louis pedig csak mosolyog, és még csak ki sem nyitja a szemét.

– Megtisztítom magam – kiabál vissza neki Louis, és látványosan mélyen szívja be és fújja ki a levegőt. Néhány másodperc múlva elkezd forogni a saját tengelye körül.

A gyerekkorára emlékezteti, a nyári viharokra, amikor ő és a kishúgai kimentek, és az út közepén álltak, pörögtek és táncoltak, amíg teljesen át nem áztak, az anyjuk pedig kiszólt nekik a házból, és rájuk kiabált, hogy ne tartsák fel a forgalmat.

Hallja, ahogy Harry nevet, és amikor megáll, és kinyitja a szemét, kissé szédülve a forgástól, Louis látja, hogy ő is elkezdte utánozni őt. Clifford ugat és ugrál körülötte, mintha ő is részt akarna venni a játékban, és Louis el sem tudja hinni, hogy ezt csinálják hajnali ötkor, teljes sötétségben. A nap csak néhány óra múlva kel fel, és olyan, mintha az egész világ aludna. Csak ők ketten léteznek, ők ketten a vihar közepén, kacagva és nevetve. Hideg van, nedves, nyomorúságos hideg.

Vagy legalábbis annak kellene lennie.

De ők fiatalok, bolondok és együtt vannak.

– Fürdünk? – kérdezi Harry, amint átlépik a ház küszöbét, és most, hogy fedél van a fejük fölött, és kiment belőle az adrenalin, reszketni kezd.

– Előbb megszárítom Cliffordot és adok neki enni – magyarázza Louis, és leveszi az esőkabátot, majd a gumicsizmát.

Megvárja, amíg Harry is megszabadul az övétől, aztán felkapja, és lefelé indul velük a pincébe, ahol az átázott holmikat egy hatalmas mosogatóba dobja, amely indokolatlanul az alagsorban van. Louis gyanítja, hogy valamikor kézzel moshattak benne, de ezen még sohasem gondolkodott. Ma épp kapóra jött.

Fog három tiszta törölközőt, mielőtt visszaindul felfelé, egyet Harrynek dob, eggyel feltörölgeti a padlót, mivel Clifford elkezdte szárazra rázni magát. A harmadikkal gyorsan befejezi a kutya szárítását, és közben puszilgatja és dicsérgeti. Amikor felnéz, Harry még mindig ott áll a bejáratnál, a recepciós pultnak támaszkodva, a haja vizes és kócos, ahol a törülközővel próbálta megtörölni, az arcán pedig egy kedves mosoly virít, ami Louisnak épp a szíve közepébe talál.

– Megbántad, hogy kijöttél velem? – kérdezi Louis, amikor Harry megdörzsöli a karját, hogy felmelegedjen.

– Dehogy – mondja Harry egy szemforgatással. – Azért visszabújok az ágyba, miután megfürödtünk, csak szólok. Ne hidd, hogy nem tűnt fel, hogy még reggel hat óra sincs. Megfürdök, aztán alszom egyet, és nem tarthatsz vissza.

– Nem is terveztem – mondja Louis nevetve, aztán a konyha felé veszi az irányt.

– És elvárom, hogy felolvass nekem, amíg alszom! – kiáltja utána Harry.

– Rendben! – feleli Louis nevetve anélkül, hogy hátranézne.

– És simogasd a hajamat is – teszi hozzá Harry, miután Louis befordult a konyhába.

Louis összeszorítja az ajkát, és lenéz Cliffordra.

– Mihez kezdjünk ezzel az emberrel? – kérdezi a kutyájától, bár nem vár rá feleletet.

– Ó – suttogja Louis, amikor néhány nappal később belép a nappaliba, ahol Harry az ablakpárkányon lévő párnán ül, gitárral a kezében, miközben egy ismeretlen dallamot penget, és dudorászik azon a lágy, mély hangon, amit Louis annyira szeret.

A sziklákat és a tengert figyeli az ablakra fröccsenő esőcseppeken át, és még csak meg sem fordul, amikor Louis belép, vagy amikor megszólal. Hűséges jegyzetfüzete nyitva hever előtte, dalszövegrészletekkel telefirkálva, Harry lelkének egy-egy darabja, amelyeket még senki emberfia nem láthatott.

Louis elmosolyodik, néhány másodpercre rajta tartja a tekintetét, figyeli, hogy halványan dereng rá a nap a felhős, szeszélyes égbolton át. Mégis, Harry még a borús, szürke fényben is gyönyörűnek tűnik. Louis egyik kapucnis pulóvere van rajta – egy sárga, ami tökéletesen illik rá, mivel Louis a kényelem érdekében szereti, ha jó bő –, és valami fekete, óramintás, tartános pizsamanadrág. A lába meztelen, a lábujjait néha-néha begörbíti, miközben újra és újra ugyanazt a dallamot játssza. Láthatóan dolgozik valamin, a hangja egy kis frusztrált morgásban végződik, amikor úgy tűnik, nem tudja úgy összehozni a dallamot, ahogy szeretné. A páratartalom miatt a haja a szokásosnál is jobban begöndörödött, és most, hogy már majdnem a válláig ér, Louisnak feltűnik, hogy a füle mögött és az arca mentén teljesen szabályos loknikba csavarodik.

Már éppen indulna, hogy hagyja nyugodtan alkotni Harryt, amikor az végre felfigyel Louis jelenlétére.

– Ne menj el – szól hátra Harry, még mindig pengetve. – Nem zavarsz, ha maradni akarnál – mondja, aztán elfordítja a tekintetét az ablakról, és lágyan Louisra mosolyog. – Ez a dal lehet, hogy a halálomat okozza majd – vallja be félénk mosollyal, majd hirtelen abbahagyja a pengetést és hagyja, hogy a gitár egyszerűen hasztalanul a combjára csússzon.

– Hát – kezdi Louis, miközben elindul az ablak felé –, azért azt nem szeretnénk.

Amikor végre odaér Harryhez, Louis int neki, hogy húzódjon arrébb.

– Vidd arrébb azt a kis csinos segged – noszogatja, amikor Harry nem elég gyors.

– Szerinted szép a seggem? – cicázik Harry, és Louis becsúszik mögé, hátát a falnak támasztja, így Harry kényelmesen elfér a lábai között, háttal Louis mellkasának.

– Aranyos – ért egyet Louis, lenyúl, hogy belecsípjen, és Harry vállába vigyorog, amikor az visít és Louisnak feszül. – Nagyon tetszik – mondja, és a hangja elég lágy ahhoz, hogy arról árulkodjon: Louis nem csak Harry fenekét szereti. Átkarolja Harry karcsú derekát, és a kezét beledugja saját felsője zsebébe. Miután kényelmesen elhelyezkedtek, újra megszólal.

– Mi a gond azzal a dallal? – kérdezi, és finoman megszorítja Harry hasának alsó részét, amikor érzi, hogy Harry erre nagyot sóhajt.

– Nem tudom – feleli Harry, és újra játszani kezdi a dallamot.

Louis néhány percig csak hallgatja, tekintete a távolba réved, és a vizes ablakon keresztül a sziklákat figyeli.

– Szerintem gyönyörű – suttogja Louis Harry fülébe, aztán a nyakába csókol.

Harry ismét abbahagyja a játékot, és kissé borzongva Louis testéhez simul.

– De te elfogult vagy – sóhajtja Harry.

Louis felhorkan.

– Ez meg mit akar jelenteni? Hogy nincs ízlésem?

– Nem! – válaszolja Harry, és megfordul, hogy Louis szemébe nézzen a homlokát ráncolva. – Te csak rendkívül támogató vagy.

– Ó, elnézést. Sajnálom, hogy támogatom a művészetedet, Harry. Inkább azt mondom neked, hogy hát ez tényleg kurvaszar, rendben?

– Nos, ha így gondolod, akkor igen. Mondd nyugodtan, hogy szemét.

– Nyilvánvalóan nem gondolom, hogy szemét, Harry. Nem mondtam volna, hogy gyönyörű, ha nem gondolnám komolyan. Szerinted mi a gond vele? – kérdezi ismét Louis, kitartóan és szándékosan kissé idegesítően. Megböki Harry hasát, amikor a dalnok nem hajlandó válaszolni.

– Nem tuuuudoooom – ismétli Harry, ezúttal egy kicsit nyafogóbban.

– Szerintem tudod, talán csak nem akarod elmondani.

– Csak nem működik. Semmi sem jön össze. Se a szöveg, se a dallam. Semmi.

Louis felhorkant.

– Valakinek kicsit rossz kedve van ma – incselkedik, aztán gyors egymásutánban apró puszikat nyom Harry állára.

– Komponálni a legszarabb – nyöszörög Harry, és amikor Louis újra megcsókolja, észreveszi, ahogy a szája sarka kicsit felkunkorodik. – Írni a legrosszabb – teszi hozzá, egyértelműen további csókokra pályázva, és kicsoda Louis, aki ezt megtagadja tőle? – Én vagyok a legrosszabb – mondja végül vigyorogva, és arcán megjelennek a gödröcskéi.

– Te egy nagy gyerek vagy, tudod? – suttogja Louis a bőrének, mégis szót fogad neki. Mindig azt teszi, amit a férfi szeretne. – Miről is szól ez a dal? – kérdezi egy ütem után, és titokban elmosolyodik, amikor Harry válasz helyett újra belecsap a húrokba.

– Én nem... – szólal meg Harry, majd hirtelen elhallgat, és Louis azon tűnődik, hogy vajon megint azt akarta-e mondani, hogy nem tudja, hogy vajon megint hazudni akart-e, csak nem tudta rávenni magát.

Louis vár egy másodpercig, hagyja, hogy a dallam lágyságával magával sodorja. Gyengéd érzés, akármiről is szól. Aztán megszólal:

– Nem muszáj elárulnod.

– Nem az a gond – suttogja Harry. – Én csak... Azt hiszem, még magam sem tudom igazán, de a csendről van szó benne – vallja be.

„Minden mást csendessé teszel”, suttogta neki Harry hangja az előző héten.

– A csendről? – kérdez vissza Louis fojtott hangon.

– Igen... Arról, hogy most mennyire szükségem van rá. Hogy suttogva születtem újjá egy életnyi dübörgő hang után.

Louis lélegzete elakad, lehunyja a szemét, és hagyja, hogy a szavak, ami maga a költészet, eljussanak a lelkéig. A dal nem róla szól, nem is szólhat. Egy pillanatra sem engedné, hogy beleringassa magát a reménybe, nem hagyhatja, hogy ez így fájjon neki.

– Újjászületni suttogva? – ízlelgeti Louis.

– Így van – feleli Harry, szinte dorombolva. – Ez az egyik dalszöveg, amit eljátszottam.

– Ez... hangulatos.

Harry kuncogni kezd.

– Igen, ez a lényeg.

Folytatja a pengetést, aztán ének is társul hozzá.

– Mint a többi bűnös, suttogva születik újjá...

A dalszöveg átvált dúdolássá, lágy, szomorú dallá, és Louis lehunyja a szemét, szorosabban öleli Harryt, ahogy énekel.

Aztán ugyanolyan hirtelen, ahogy elkezdte, abbahagyja.

– Nem megy.

Louis olyan vigasztalóan dúdol, amennyire csak tud.

– Rá fogsz jönni – mondja magabiztosan.

Harry felszisszen.

– Igen, azt hiszem. Egyszer biztosan.

– Nem vagyok a kreativitás nagy szakértője – kezdi Louis kedvesen Harry fülébe suttogva –, de szerintem nem kellene erőltetned. Majd jön az – Louis elhallgat, arcon csókolja Harryt, majd hozzáteszi: – Egyszer csak.

Tizedik fejezet

– Muszáj minden egyes alkalommal, amikor idelenn vagyunk, arra biztatnod a kutyámat, hogy bemenjen a vízbe? – kérdezi Louis, és úgy tesz, mintha bosszús lenne, amikor Clifford berohan a vízbe, hogy elkapja a teniszlabdát, amit Harry épp most dobott el neki.

Nem sok minden van, ami távol tarthatná attól a mafla kedvencét, hogy a jeges vízbe rohanjon, de Louis gyakran tesz lépéseket annak érdekében, hogy ne egy nagy vizes szőrgombolyagot vigyen haza, ami mindenfelé nedves nyomokat hagy a házban.

Harryn a bűntudat legkisebb jele sem látszik. Széles vigyorral Louisra néz, aztán felujjong, amikor Clifford teniszlabdával a szájában visszarohan hozzá.

– Nézzenek oda! – tapsikol Harry, aztán felkapja a labdát. – Micsoda bajnok vagy! Igazi úszóbajnok! – dicséri meg a kutyát, aztán újra messzire hajítja a labdát.

– Nyilvánvalóan az – mormolja Louis a bajsza alatt.

– Jaj, ugyan már. Ne légy mogorva, imádja – mondja Harry, odaüget Louishoz és átkarolja a vállát.

– Te takarítod fel a rendetlenséget, amit később a házban hagy – jelenti ki Louis, a fejét Harry karjának támasztva.

– Úgy lesz – egyezik bele könnyedén, és megcsókolja Louis homlokát. – Megéri kicsit dolgozni a boldogságáért, nem igaz? – mondja, és Louisnak tényleg meg sem kéne már azon lepődnie, amikor a fiú úgy mond ki mély gondolatokat, mintha azok apró semmiségek lennének.

– Gondolom – viccelődik Louis, és forgatja a szemét.

– Olyan, mintha csak a tervet követném – teszi hozzá Harry, és benyúl a kabátja belsejébe egy napszemüvegért, amiről Louisnak fogalma sem volt, hogy van neki. Felteszi, és figyelni kezdi a horizontot. – Megéri a befektetett munkát.

– A boldogságért?

– Legalábbis azért, hogy közelebb kerüljünk hozzá – nevet Harry. – Nem tudom, hogy az emberek valaha is igazán boldogok lehetnek-e. Úgy értem, nyilvánvalóan azok, csak... Senkinek sem ez alapból a létállapota. Az emberek nem így vannak felépítve. És az életből hiányoznának a hullámvölgyek. De senkinek sem kellene annyira boldogtalannak lennie, mint amit én megtapasztaltam, tudod?

Louis lenéz a homokra, és összeráncolja az orrát. Szippant egyet.

– Ezzel egyet kell, hogy értsek – feleli, és próbál nem engedni az érzelmeknek. – Bár azt kell mondanom, hogy te sokszor csalsz a tervben. Vagyis hát a napi rutinodban – oltogatja Louis. – Arról nem is beszélve, hogy nem is jársz csoportterápiára.

– Hé! – szól rá Harry nevetve, és átkarolja Louis vállát. – Azt szeretnéd, hogy az összes alkoholproblémámat kiteregesse a The Sun vagy a Daily Mail, mert valami hülye nem tudja tartani a száját.

– Nem, dehogyis... az egész dolog alapja a névtelenség, nem... nem lenne alkalma senkinek nyilvánosságra hozni, hiszen ott szigorú szabályok vannak erre.

– Persze, hiszen az embereknek eszébe sem jutna megszegni azokat a szabályokat, ugye? – feleli Harry, és bár Louis nem látja, de sejti, hogy forgatja a szemét.

– Én nem szoktam megszegni őket – mondja Louis csendesen, amikor Clifford visszaszalad hozzájuk. Fogja a labdát, és újra eldobja, csak azért is a homokra. – Mondhatod azt is, hogy túl ideges vagy ahhoz, hogy kockára tedd a jóhíredet, még akkor is, ha valószínűleg vannak csoportok, ahová elmehetnél, hogy jobban érezd magad. Nem foglak elítélni ezért.

Harry vállai kissé megereszkednek, és bólint.

– Igen, ez igaz.

Louis megköszörüli a torkát, majd feszengve megszólal:

– Szóval, mit kérsz uzsonnára?

Ezzel legalább megnevetteti Harryt.

– Így próbálsz finoman témát váltani, mert most elszontyolodtam?

Louis mókusként fújja fel az arcát, bandzsít, aztán kifújja a levegőt.

– Ja! – ismeri be, és felnéz Harry arcába. Elmosolyodik, amikor érzi, hogy Harry karja megfeszül a válla körül, hogy magához húzza. – Bejött?

– Igen – ért egyet Harry. – Igen, bejött. És azt hiszem, chipset szeretnék.

– Csak chipset? – nevet rá Louis.

Harry megvonja a vállát.

– A chips is ennivaló.

– Az igaz. Azt hiszem, maradt még egy kis kolbász a fagyasztóban, azt is megehetnénk.

Harry bólint.

– Akkor ez is megvan – ért egyet, aztán fütyül egyet, hogy odahívja Cliffordot, és elindulnak hazafelé.

– Tudod, te túl kicsi vagy ahhoz, hogy a világ összes terhét a vállaidra vedd – közli Louis néhány nappal később beszélgetés közben, és engedi, hogy jobb keze végigcsússzon Harry meztelen felsőtestén, hogy megragadja a derekát, közvetlenül a melegítőnadrágja felett, és szomorúan átölelje.

Louis már egy ideje rágódik ezen. Hogy Harry mennyire aggódó típus, és sokszor ostorozza magát, amikor úgy tekint a rajongóira, sőt, az egész világra, mintha mindenáron meg kellene őket nyernie magának, még ha ezt soha nem is vallaná be.

Harry beleborzong az ölelésébe, Louishoz simul, és az oldalára fordulva összefonja lábát az övével. Lepillant oda, ahol Louis karja eltűnik a takaró alatt, szempillái beárnyékolják szép arcát. A karja csupa libabőr, és Louis épp meg akarja kérdezni, hogy fázik-e, kér-e még több takarót vagy pulóvert, aztán csak hümmög, mikor látja, hogy a fiú keze is elindul lefelé, hogy ujjait Louis csuklójára fonja és megszorítsa.

Louis, aki a bal karjára támaszkodott, a fejét a párnára hajtja, aztán szabad kezével végigsimít Harry fürtjein. Harry önkéntelenül is belehajol az érintésbe, szemhéjai álmosan csukódnak le, annak ellenére, hogy még csak késő délután van. A nap azonban már lenyugodott, és Harry szobájában a lámpa meleg és lágy fényt vet köréjük. Harry ismét megszorítja Louis jobb csuklóját.

– Szerintem – suttogja Louis a halántékának –, segítségre lenne szükséged, ha ennyi súlyt akarsz cipelni.

Ki tudja, mi veszi rá, hogy hangosan kimondja ezeket a dolgokat, de most, hogy már belekezdett, Louis nem hiszi, hogy képes lenne abbahagyni.

Harry teste továbbra is ellazultan simul Louishoz, de a szeme felpattan, és Louis szemébe néz.

– Nem cipelem az egész világ súlyát a vállamon – tagadja, talán túlságosan is határozottan. – Csak a saját gondjaim súlyát cipelem és az emberek elvárásait.

Louis szomorúan elmosolyodik.

– És a kettő nem ugyanaz? A végeredményt tekintve? – kérdezi. Szünetet tart, és megvakarja Harry tarkóját. – Nem ugyanannyi a teher?

Harry megvonja a vállát.

– Nem mintha sok ember lenne, akire rábízhatnám ezt a dolgot. Végül is mindenki elvár tőlem valamit. És ez csak nehezebb lesz, ha már elfogynak mellőlem azok, akik megoszthatják a terhet. Akkor inkább magam vészeljem át a vihart. Nem vagyok olyan kicsi. És most, hogy józan vagyok, sokkal biztosabban vetem meg a lábam.

Rám számíthatsz, szeretné mondani Louis. Én nem várok el tőled semmit. De nem mondja, mert ez nem igaz. Louis mindig többet akar, olyan dolgokra vágyik, amiket Harry valószínűleg nem tud megadni, ezért hallgat, hiszen ha valamit nem akar, akkor az az, hogy Harry hazugnak tartsa.

Louis másnap délután mogorva arckifejezéssel ül a zongorapadon, és homlokát ráncolva Harryt bámulja, aztán elhelyezi a billentyűkön az ujjait.

– Tudod, az a szerencséd, hogy olyan aranyos vagy – jelenti ki Louis, miközben ráhunyorít a zongora tetején támaszkodó Harryre, aki fél arcát az egyik kezére támasztja, és álmodozó tekintettel pillant le rá. – Komolyan, nem játszom bárkinek, ezzel azért remélem tisztában vagy.

– Tudom – felel rá Harry ellágyulva, tengernyi gyengédséggel a hangjában. Hogy a fenébe tudna Louis ennek ellenállni?

– Rákényszerítesz, hogy játsszak, remélem, büszke vagy magadra.

– Ezt aligha nevezném kényszernek – feleli Harry, és forgatja a szemét. – De igen, eléggé büszkének érzem magam.

– Mondom, egy igazi zsarnok vagy.

– Louis, nem kell nekem játszanod, ha nem szeretnél – mondja Harry, ezúttal komolyan. – Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezd magad.

Louis felsóhajt, és leveszi a kezét a zongoráról.

– Csak egy kicsit cikinek érzem, szerinted nem az? Vagyis, általában nagy bulikon szoktam játszani, ahol senki sem figyel igazán, vagy mindenki együtt énekel, így senki sem veszi észre, hogy zongorázom. És hogy őszinte legyek, legtöbbször eléggé részeg is szoktam lenni olyankor – vallja be Louis, és tágra nyitja a szemét, hogy Harry nevessen. – Te pedig... – keresi a megfelelő szavakat, és lepillant a régi hangszerre, ami nem elég értékes ahhoz, hogy antiknak lehessen nevezni, bár elég régi, az biztos, és ütött-kopott is. – Hát, te egy igazi zenész vagy... Én csak klimpírozok összevissza a billentyűkön? Ja. Szóval ciki.

– Hé – szól rá Harry a rend kedvéért, mire Louis elfordul a zongorától és Harry szemébe néz. – Először is, én nem vagyok igazi semmiben.

– Te dalokat írsz, és abból élsz.

– Hé – mondja Harry nevetve –, fogd már be.

Louis úgy tesz, mintha összehúzna egy cipzárt a szája előtt, aztán vicces, tágra meresztett szemekkel bámul a férfira.

– Ahogy említettem, mielőtt durván félbeszakítottál, én nem vagyok elég jó semmiben. A klasszikusan képzett zongorista ellentéte vagyok. Én csak... hogy is nevezted? Klimpírozom a billentyűkön? Igen, én is ezt csinálom, többnyire. Szóval csak azért, mert van pár amerikai idióta valahol, aki elég bolond ahhoz, hogy fizessen nekem ezért, még nem jelenti azt, hogy az én játékom értékesebb lenne, mint a tiéd. Úgy értem, mindenki tudja, hogy leginkább az arcért fizetnek, és nem a képességekért vagy az emberért, aki alatta rejtőzik.

– Harry – sóhajtja legyőzötten Louis, és hirtelen hihetetlen szomorúság uralkodik el rajta.

De Harry csendre inti.

– A zeneipar egy gusztustalan iparág, és bár te gyűlölöd, nekem pedig van érdekeltségem benne, tudom, tudom. De ami a lényeg – folytatja Harry –, az az, hogy az én játékom semmivel sem értékesebb, mint a tiéd, és emiatt nem kellene szégyenkezned. Nagyon szeretném, ha eljátszanál nekem egy dalt, mert szeretem a zenét, és szerintem nagyon jó lenne, ha ezt megoszthatnánk egymással. Én is megosztom veled a zenémet... De persze, nem muszáj, ha nincs kedved hozzá.

Louis figyeli Harry szemét, ahogy mindezt teljesen őszintén jelenti ki, és káromkodik az orra alatt.

– Látod? – mondja, és mellbe böki Harryt. – Abúzus! Érzelmi manipuláció! Hogy mondhatnék ezek után nemet?

Harry minden szégyenérzet nélkül elneveti magát.

– Még mindig mondhatsz nemet!

– Naná, hogyne mondhatnék! Nézz már rád! Itt állsz a nagy csillogó szemeiddel, és persze, hogy arra próbálsz rávenni, hogy osszam meg veled a zenémet. – Louis megrázza a fejét, és hagyja, hogy az ujjai táncoljanak egy kicsit a billentyűkön, nem igazán játszik semmit, csak hangokat, hogy bemelegítsen. – Őszintén, mintha lenne bármi esélyem nemet mondani.

– Köszönöm – suttogja Harry, amikor Louis elkezdi játszani Elton John "Your Song"-ját. Lehajol, megcsókolja Louist, és eltereli a figyelmét, néhány hang rögtön félremegy.

– Ez olyan... ez az egyetlen dal, amit rendesen ismerek – magyarázza Louis, amikor Harry eltávolodik. – A boldog születésnapot és a karácsonyi dallamokat leszámítva. Ez anyukám kedvence.

– Ez egy remek dal – ért egyet Harry, megkerüli a zongorát, és Louis mellé ül a padra.

Louis elmosolyodik.

– Mindig azt mondja, hogy ez az egyetlen igazán jó szerelmes dal.

Harry egyik kezét Louis combjára téve, elgondolkodik a hallottakon.

– Kicsit kegyetlen kijelentés ez mindenki mással szemben, aki valaha is írt szerelmes dalt – jegyzi meg egy grimasszal –, de nem mondhatom, hogy nem értek egyet. Különben is, ha már egy dalt választasz a valaha volt legnagyobb szerelmes dalnak, legalább egy meleg dalt válassz. Ezzel nem lehet vitatkozni.

Louis nevetésben tör ki, a zene hirtelen abbamarad, és arcát Harry vállába rejti.

– Mi van? – kérdezi Harry kuncogva. – Ez így van. A meleg szerelem a szerelem egyetlen érvényes formája, ezt mindenki tudja. De ha más nem, hát Elton biztosan tudja.

– Te csak Eltonnak hívod őt? – kérdezi Louis, kicsit felemelve a fejét, az álla még mindig Harry vállán nyugszik, arcuk nagyon közel van egymáshoz.

– Hát, ez a neve, szóval annak.

– Találkoztál már vele személyesen is, igaz? – érdeklődik Louis komolyan.

– Persze, mi... Mióta kijöttem az elvonóról, leveleztem vele egy kicsit. Nagyon jó az az internetkávézó a faluban – mondja tréfásan, bár kissé kényelmetlenül érzi magát. – Nem mondhatom, hogy a barátom, de már találkoztam vele korábban, és ő... hát, mondjuk úgy, hogy ismeri a dörgést.

– Durva – motyogja Louis, leginkább magában. – Ez furcsa, én... Mindig elfelejtem, hogy te... Vagyis hát, nem igazán felejtem el, nyilván hogy is feledkezhetnék meg arról, hogy kurvára híres vagy, de annyira... annyira te TE vagy... hogy kiment a fejemből. Még akkor is, ha olykor szóba kerül. Egyszerűen elfelejtem. Nekem te túl hétköznapi vagy.

Az utolsó mondatát tréfának szánja, és épp az ellenkezőjét gondolja ennek, hiszen tudja, hogy Harry a legkülönlegesebb ember, akivel valaha találkozott.

– Ezt bóknak veszem – suttogja Harry.

– Annak is szántam – bólint Louis.

– Mi a helyzet Beyoncéval?

Harry, aki épp a szőnyegen heverészik a lámpateremben, felhorkant.

– Nem – jelenti ki nyomatékosan és elkerekedik a szeme. – Én még tuti nem találkoztam Beyoncéval.

Louis elkomorul. Az oldalán fekszik a padon, egyik kezével a fejét támasztja, a másikkal mélyen egy zacskó Haribóba nyúl, vesz belőle egy szemet és elrágcsálja, és próbálja kitalálni, ki lehet az a leghíresebb személy, akivel Harry összefutott.

– Mi értelme híresnek lenni, ha még Beyoncéval sem találkoztál? – forgatja a szemét, miközben egyszerre két gumicukrot tol a szájába.

– Minden áldott nap felteszem magamnak ezt a kérdést, szívem – feleli Harry. – Kérek még – követeli udvariasan, aztán nagyra tátja a száját, hogy Louis beletaláljon, bár eddig még fele alkalommal mellédobott.

– Jól van – feleli Louis, a zacskóba túr, majd amennyire csak tud, Harry felé hajol, és Harry várakozó szájába dobja a cukorkát. – Igeeeen! – kiáltja győztesen, amikor csont nélkül beletalál, és rávigyorog Harryre, aki olyan idétlenül kérődzik a gumicukron.

– Ezazz – nevet Harry is cukorral teli szájjal. Néhány másodpercig rág, aztán lenyeli. – Esetleg megkérdezhetnéd, hogy találkoztam-e Rihannával – ajánlja fel, és igen, ezt még Louisnak is, akit abszolút nem érdekel semmi, ami a popsztár Harry Styles-szal kapcsolatos, el kell ismernie, hogy elég király.

– Hát jó – mondja Louis – Szerintem, ezért kapsz egy pontot. Ez... Ez elég menő. Barátok vagytok? – Nem hagyná ki, hogy kíváncsiskodjon, és szeretne megtudni valami ütős dolgot. Úristen, mi van, ha Harry állandóan vele lóg, erre jön Louis, és Haribot dobál a szájába, mint valami hülyegyerek.

– Hát... – mosolyodik el szégyenlősen Harry. – Azt mondom, találkoztam vele... Egyszer mögötte ültem a VMA-n. Csináltak rólunk közös képeket is.

Louis felhorkant.

– Ennyi???

Harry megvonja a vállát.

– Igen. Vagyis, köszöntünk egymásnak, meg ilyesmi. Megkérdezte, honnan van a narancs – teszi hozzá rejtélyesen, aztán mutatja, hogy kér még cukrot.

Louis sokadik alkalommal forgatja meg a szemét, de rögtön szót fogad, és egy újabb szem cukrot dob egyenesen a szájába.

– Milyen narancs?

Harry felnevet.

– Volt nálam egy narancs, amit a liftben találtam, és a díjkiosztó alatt megettem. Lehet furának találta.

– Hát... Az tényleg furcsa.

– Ja, de hát ezek az ünnepségek amúgy is mindig olyan kényelmetlenek és furcsák... Az afterpartin viszont annyira kiakadtam – vallja be, és kissé ideges arcot vág. – Csak úgy éreztem... fene se tudja, rám tört a magány, minden olyan idegen volt, ezért elkezdtem vedelni, hogy jobban érezzem magam, és annyit ittam, hogy az egyik testőrömnek szó szerint ki kellett vonszolnia az épületből. Még járni sem tudtam. Kész csoda, hogy nincsenek fényképek arról a bizonyos szégyenmenetről... – ráncolja az orrát bűntudatosan, elvörösödött fejjel.

Láthatóan zavarban van a történtek miatt, és Louis már bánja is, hogy egyáltalán szóba hozta a celeb témát. Ami a kettejük beszélgetését illeti, a téma mindig lutri. Az esetek nagytöbbségében Harry a turnéval és a lemezfelvételekkel kapcsolatos vadabbnál-vadabb történetekkel örvendezteti meg, míg máskor hallgataggá és csöndessé válik, és felzaklatja, hogy mindez milyen hatással volt az életére. Általában Louis nem hozza fel a témát, hagyja, hogy Harry döntse el, mikor érzi magát késznek arra, hogy beszéljen róla. Persze, gyakran szóba kerül a zene is, de az más. Az olyan módon része Harry életének, a hírnévvel ellentétben, hogy a szívére van tetoválva, tagadhatatlanul önnön részévé vált.

Louis elkövette azt a hibát, hogy ma este tréfásan a celebségről kezdett kérdezni, és a bűntudat, hogy szomorúságot okozott Harrynek, csak növekszik benne, ahogy teltek a másodpercek, ahogy egy árnyék is nő Harry arcán. Louis otthagyja a Haribos tasakot, ügyetlenül lemászik a padról, amilyen gyorsan csak tud, Harry mellé a szőnyegre, hozzábújik, és a fejét a fiú mellkasára hajtja.

– Szívem – suttogja Louis, és csókot nyom Harry állkapcsa alá. – Nem lett volna szabad felhoznom ezt a dolgot. Sajnálom, az én hibám.

Louis nem tudja eldönteni, hogy a bocsánatkérés vagy a csók miatt, de Harry arcán egy apró, félénk mosoly jelenik meg.

– Ne kérj bocsánatot – dünnyögi, és megsimogatja Louis hátát. – Én... engem nem zavar, ha veled kell beszélgetnem ezekről a dolgokról – vallja be, és ettől Louis olyan kibaszott különlegesnek kezdi érezni magát. – Csak engem... nem is tudom, néha kurvára kiborulok ezektől a dolgoktól. Szomorú leszek. Dühös.

– Hát, engem nem zavar, hogy néha szomorú, dühös és kurvára frusztrált vagy – jelenti ki Louis, és kedvesen elmosolyodik, amikor Harry lenéz rá.

– Tényleg?

– Aha.

Eltelik néhány másodperc, mire Harry újra megszólal.

– Tudod, annyira nem volt rossz az az éjszaka. Sok mindenre emlékszem, ami jó volt benne. És sok mindenre nem emlékszem, ami... hagyjuk – szorítja össze az állkapcsát, és egy pillanatra dühösnek tűnik. Valószínűleg saját magára haragszik, és Louis azt kívánja, bárcsak tudna segíteni Harrynek, hogy kedvesebb legyen önmagával. Amikor újra megszólal, Harry hangja alig haladja meg a suttogást. – És van sok minden, ami elég rossz volt, az tény. Csak néha nehéz nem csak a rosszra emlékezni, és elfelejteni a szép dolgokat. De dolgozom rajta. Mint például... Amikor kijöttem az elvonóról, örökre fel akartam hagyni a zenével. Mintha... csak... – Harry megköszörüli a torkát, a szeme könnybe lábad. Párszor pislog, próbálja visszatartani a könnyeit, Louis pedig felnyúl, hogy megsimogassa az arcát, némán támogatva őt. – Csak úgy egyszerűen eltűnni a nyilvánosság elől örökre. Annyira dühös voltam, hogy a legnagyobb álmom volt az, ami tönkretett, érted? Annyira haragudtam. Részben ezért jöttem ide. Mert el akartam tűnni. De... minél távolabb kerültem tőle, annál inkább rájöttem... Nem az álmom tehetett róla... Persze az az életmód sem segített, de én voltam az, aki nem kért segítséget, amikor úgy éreztem, megfulladok. Én voltam az, aki az alkoholba menekült, amikor a szorongás eluralkodott rajtam. Erről csakis én tehetek. Annyi hibát követtem el, ráadásul mindent a legrosszabb módon próbáltam megoldani. Eltaszítottam magamtól a családomat, eltaszítottam magamtól a barátaimat... Eltaszítottam a menedzseremet. Mindenkit, aki a legjobbat akarta nekem, mindenkit, aki azt akarta, hogy sikerrel járjak... Szóval igen, hibáztam és rossz döntéseket hoztam, de... Kezdek rájönni, hogy ez nem jelenti azt, hogy életem azon évei kárba vesztek volna. Ez nem jelenti azt, hogy muszáj minden egyes elvesztegetett másodperc miatt bűntudatot éreznem, érted? A folyamat része volt számomra, hogy képes voltam elismerni, hogy nem okolhatom teljes mértékben a körülményeket, és hogy... nem baj, ha bűntudat nélkül tekintek vissza a szép emlékekre, a karrierem jó dolgaira. Elmesélhetem a vicces történetet arról, hogy egy neves díjátadón narancsot ettem, mint egy fura alak, egy srácnak, akit kedvelek, és még mindig nevethetek rajta, és ez... ez nem jelenti azt, hogy piedesztálra emelem a... – köszörüli meg a torkát. – ...az alkoholfüggőségemet vagy ilyesmi.

– Persze, hogy nem – feleli Louis.

– Igen, tudom. Én csak... Fene tudja, néha nehéz eligazodni benne.

Louis hümmög.

– Én... Nyilván nem vagyok szakértő, de nem hiszem, hogy ne lenne normális, hogy az embernek vegyes érzései vannak ezzel kapcsolatban. Nem is történt olyan régen, és amennyire én tudom, a függőség egy folyamatos harc. Azt kell, hogy mondjam, jól csinálod. Sőt, nagyszerűen csinálod. Normális, hogy nehezen találsz megfelelő módot arra, hogy beszélj valamiről, ami valószínűleg egy kurva nagy kiváltó ok volt számodra.

Louis monológjának felénél Harry elsírta magát.

– Félek – vallja be halkan, aztán az egyik karja mögé bújik, hogy elrejtse az arcát. – Ne haragudj – suttogja, és Louis szó szerint legszívesebben földhöz tudna csapni valamit, annyira utálja ezt a szégyent és sebezhetőséget hallani Harry hangjában.

– Ne kérj bocsánatot – suttogja Louis, és megnyugtatóan simítja meg Harry mellkasát. – Semmi baj, kérlek, ne kérj bocsánatot – ismétli meg, és a hangja elcsuklik, amikor a saját szemei is megtelnek könnyel.

– Oké – egyezik bele Harry halkan, még mindig takarva az arcát. Mélyet lélegzik, egyszer, kétszer, aztán újra megszólal. – Tegnap beszéltem a menedzseremmel – vallja be, még mindig sírva. – Nem nagyon tartottuk a kapcsolatot, de ő... Azt hiszem, aggódott, és közöltem vele, hogy hamarosan visszatérek.

Louis nem hagyja abba a köröző mozdulatokat Harry mellkasán, és jólesik neki a krémszínű gyapjú puha érintése. Halkan dúdol, bátorítva Harryt, hogy folytassa.

– Mondtam neki, hogy írtam pár dalt... Vagyis, azt hiszem, erre már magától is rájött, hiszen ő adta postára a gitáromat, de elkezdett beszélni arról, hogy ha visszatérek Los Angelesbe, akkor egyenesen a stúdióba kell mennem, és én... Szeretném felvenni a dalokat, tényleg. Ha van valami, amire rájöttem ezen a helyen, akkor az az, hogy továbbra is zenélni szeretnék, de... Úgy érzem, hogy annyira gyorsan történik minden, és félek. Annyira félek, Louis.

– Jaj, édes – suttogja Louis, és megpuszilgatja Harry állának ívét.

– Mi van, ha nem vagyok elég erős? – zokog a fiú. – Mi van, ha visszamegyek és... és... minden ugyanúgy lesz, mint azelőtt.

– Hé – szól közbe Louis, felnyúl, hogy elhúzza Harry karját az arca elől és egyenesen a szemébe néz. – Nem vagy ugyanaz, mint azelőtt, igaz? És te vagy a legerősebb ember, akivel valaha találkoztam.

– De...

– Én nem ígérhetem azt neked, hogy soha többé nem fogsz megzuhanni, hogy soha többé nem követsz el hibákat. Nem ígérhetem azt, hogy könnyű lesz, hogy nem fogsz kísértésbe esni... de tudod, egy dologban biztos vagyok. Megvan benned az a tudás és annyi bölcsesség, hogy meg tudsz birkózni az előtted álló feladatokkal, bármi is történjen – jelenti ki Louis határozottan. – Pontosan itt van – teszi hozzá, kurva közhelyesen, de őszintén, Harry mellkasára bökve. – És többé már nem leszel egyedül. Lesznek emberek, akik vigyáznak rád. Kapsz segítséget. Tudom, hogy azt mondtad, hogy a legtöbb emberben nem bízhatsz, de el tudod dönteni, hogy kiben igen és kiben nem, ugye? Ahogy már mondtam, Mr. Popsztár, nem cipelheted az egész világ terhét a válladon, igaz?

Harry a könnyei között elneveti magát.

– Igaz – ért egyet vonakodva, valószínűleg emlékszik korábbi makacsságára.

– Mit is mondtál nekem? – kérdezi Louis, és ujjaival végigsimít Harry összegubancolódott fürtjein.

– Miről? – felel Harry kissé zavartan.

– Na, mit mondtál? – ismétli meg a kérdést Louis türelmesen.

Hirtelen felismerés villan Harry arcán. Lehunyja a szemét, és mélyeket lélegzik.

– Nem vagyok olyan kicsi – suttogja magában, mintegy mantrát, a saját szavaival.

– Nem vagy kicsi – visszhangozza Louis. – Egyáltalán nem vagy az.

Louis számára rejtély, hogyan, de hirtelen elfogynak a napok. Március tizennegyedike van, és Harry holnap indul, visszatér abba az életbe, amit egyformán szeret és retteg tőle, vissza ahhoz, amiben a legjobb, amire született. Louis annyira örül ennek, és mégsem...

Korán ébrednek, és valami ki nem mondott egyezség alapján tartják magukat a napi rutinhoz, tiszteletben tartva a hónapokkal ezelőtt kialakított és többnyire betartott szabályokat. Csendben felöltöznek, meleg, kényelmes ruhákba burkolva magukat, aztán együtt lépnek ki Harry hálószobájából, nyomukban Clifforddal. Louis nem tud mit kezdeni a szeretettel, ami eluralkodik rajta, és átjárja szívét-lelkét. Cliffyt nem igazán szokta beengedni a vendégek részére fenntartott szobákba, és Louis határozottan emlékszik, hogy előző este bezárta az ajtót, ami azt jelenti, hogy Harry valószínűleg felkelt az éjszaka közepén, megsajnálta a jószágot és beengedte, helyet szorítva neki az ágyuk végében. Ez az egyetlen magyarázat arra, hogy miért aludt Harry lábaihoz gömbölyödve, amikor Louis ma reggel először kinyitotta a szemét. Talán bosszankodnia kellene az engedékenység miatt, amiért rossz szokásokat tanít a kedvencének, de Louis most nem törődik ezzel.

Miután a földszintre érnek, felkapják a kabátjaikat a nappaliból, Harry felveszi Louis farmerdzsekijét, és cserébe átadja neki a saját zöld anorákját. Louis nevetségesen néz ki benne, hiszen Harrynek is túl nagy, aki valamivel vállasabb nála, de ha Harrynek ez a szíve vágya, akkor elviseli, hogy úgy nézzen ki, mint egy kisgyerek az apja ruhájában. Különben is, van valami furcsán megnyugtató abban, hogy egy ilyen napon egymás páncélját viselik, mintha felemelnék egymást, kihasználva egymás erősségeit.

Az ég sötét, a napocska még egy darabig várat magára, de nincs túl hideg, és nem áll esőre sem. Legalábbis most nem úgy tűnik. Viszonylag nyugodt tempóban indulnak el, végigkocognak a sziklák mentén, Clifford pár lépéssel megelőzi őket. Amint a kutya rátér a megszokott kis ösvényükre, leül és türelmesen vár, hűséges ábrázattal a képén. Alig kell pár másodperc, hogy ők is odaérjenek, és együtt veszik az irányt a part felé. Louis hátulról megfogja Harry derekát, hogy el ne csússzon a lejtőn, lágy, de határozott kézzel tartja stabilan.

– Minden ok? – kérdezi Louis, és Harry csak egyetértően hümmög.

Hülyén venné ki magát, ha még egyszer megkérdezné, pedig túl sokszor látta már, hogy Harry majdnem megcsúszik ezen a szakaszon, hogy megkockáztassa. Kizárt, hogy Louis sérülten küldje vissza Los Angelesbe. Vagy bárhová, ahol a következő albumát tervezi felvenni.

A partra érve újra nekiiramodnak, és nevetnek, ahogy Clifford mellettük rohan, mancsával a vízben. Néhányszor végigfutják a partot, kevesebbszer, mint általában, aztán Harry megáll. Nem tűnik különösebben fáradtnak vagy kifulladtnak, de Louis követi a példáját, és ő is abbahagyja a futást.

– Minden ok? – kérdezi újra Louis, Harry arcán kutatva a kellemetlenség vagy a szomorúság jeleit.

Harry bólint, és ellágyult tekintettel figyeli a partot a sötétben.

– Csak teljesen ki akarom élvezni ezt az egészet – magyarázza, bár ezt mondania sem kellett volna. Mindketten tudják, hogy mit művel.

– Csak nyugodtan – feleli Louis, és félrenéz. – Nem szeretnél leülni egy kicsit? – kérdezi, és egy sziklára mutat a távolban.

Harry bólint, és némán Louis kezéért nyúl, összekulcsolja ujjaikat, miközben odafelé tartanak. Csendben letelepednek a sziklára, és hallgatják a hullámok moraját.

– Hé – szól oda Louis néhány perc múlva.

Harry elszakítja a szemét a horizontról, és egyenesen Louis arcába bámul.

– Mi az?

– Megcsókolhatlak?

Harry kicsit elpirul, lenéz az ölébe, a még mindig összefonódott ujjaikra.

– Ezt kérdezned sem kellene – feleli, és Louis maga sem tudja, miért érezte azt, hogy engedélyt kell kérnie rá, miért nem csókolta meg csak úgy egyszerűen, mint már annyiszor az elmúlt hónapban.

Van valami ebben a pillanatban, amit valahogy törékenyebbnek, különlegesebbnek érez. Talán azért, mert tudja, hogy ez az utolsó nap, és meg kell becsülni, vagy talán csak azért, mert olyan meghittség, olyan csend van ezen a reggelen, amit Louis nem lenne képes megzavarni.

– Tudom én – mondta Louis szinte suttogva. – De meg akartam.

Harry rámosolyog, fürtjei lágyan táncolnak a szélben.

– Akkor rajta, persze. Természetesen megcsókolhatsz.

– Jó – mondja Louis, de meg sem mozdul.

– Jó?

– Jó – bólint Louis, és végül Harry felé nyújtózik, áthidalva a köztük lévő távolságot.

Csókolóznak, és Louis tudja, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom, tudja, hogy még órák vannak hátra, mielőtt Harrynek indulnia kell, de minden egyes másodpercét kiélvezi. Élvezi, ahogy Harry hozzáér, a csókja ízét, hogy csak ők ketten vannak egyedül ezen a partszakaszon. Élvezi az érzést, hogy fiatal, most először.

Amikor elválnak egymástól, Louis kisöpri a hajat Harry arcából, és csak nézi őt.

– Mit szeretnél ma csinálni? – kérdezi, és ezzel egyikük sem jutott még közelebb ahhoz, hogy kimondja, milyen nap van ma, hogy mennyire értékes minden óra, minden perc, minden másodperc.

– Csak ezt – feleli Harry, és újra megcsókolja Louist. – Egyelőre csak ezt – teszi hozzá, amikor szünetet tartanak, hogy levegőhöz jussanak.

Louis elmosolyodik.

– Azt lehet – mondja, és mosolya akaratlanul is átvált vigyorgásba. Aztán újra megcsókolja Harryt. – És még mit szeretnél? – teszi hozzá két csók között.

– Szeretnék itt maradni a parton, és veled együtt nézni, ahogy felkel a nap.

– Rendben – feleli Louis. Aztán megrágcsálja Harry ajkait, röviden és kedvesen, majd elhúzódik, mielőtt még esélyük lenne elragadtatni magukat. – Mi van még?

– Le akarlak szopni a zuhany alatt, amikor visszamegyünk a világítótoronyba.

Louis felnevet.

– Határozottan jó ötlet – suttogja, és utána kicsit nyersebben csókolja meg Harryt. – Ezen kívül?

– Szeretnék a pékségben reggelizni.

– Oké – bólint Louis. – Az is megoldható.

Éppen újra megcsókolná Harryt, amikor a srác újra megszólal.

– És! Az egész napot a lámpateremben szeretném tölteni. Vagy kint a galérián. Nem is tudom... Én csak... Egész nap csak gyönyörködni szeretnék a panorámában. Talán egy kicsit írni a naplómba. Majd meglátom, mihez lesz kedvem.

Louis kuncog, és eljátszik egy kicsit Harry fürtjeivel.

– Rendben – feleli. – Vedd úgy, hogy így lesz.

Harry elmosolyodik, bár a szeméig nem ér el, kísértetiesen emlékeztet arra, ahogyan régen mosolygott, üresen, szomorúan, mint amikor először érkezett Fair Isle-re. Louis akkor is utálta ezt, és most is utálja. Nem akarja, hogy Harrynek még egyszer, amíg csak él, magára kellene öltenie ezt a mosolygós álarcot.

Ahogy jött, úgy ment is ez az érzés, de Louis elhúzódik, amikor Harry újból meg akarja csókolni.

– Én… – köszörüli meg a torkát, majd a férfi ajkaira pillant. –Tudod, mondhatod, hogy húzzak a francba – nyögi ki végül kicsit feszengve. – Ha ma egy kicsit egyedül szeretnéd... élvezni a szigetet, a világítótornyot. Én... nem fogok megsértődni.

Biztosan fájna, fordul meg Louis fejében, de nem sértődik meg.

Harry felhorkant, és amikor Louis felnéz rá, a szeméből eltűnik a szomorúság, vidámság csillan benne, a mosolya pedig teljesen őszinte.

– Miért is akarnék én ilyesmit? – kérdezi Harry, aztán újra megcsókolja Louist.

Clifford ugat valahol a távolban, vizet fröcskölve szanaszét. Harry elengedi Louis száját, és a férfi még mindig érzi a nyelve hegyén az ízét, még mindig érzi a bőrén, és azon agyal, vajon mennyi időbe telhet, mire az emlékek elhalványulnak. Mennyi időbe telik majd, amíg egy kicsit megfakulnak, amíg csak egy távoli, ködös emlék marad belőle az elméje hátsó részében, ahová rejtőzik, mert boldogok. Mert békések.

– Tudnál mesélni nekem valamit? – kérdezi Harry, ez is a rutinjuk része, mostanra már szokásukká vált. – Amíg várjuk, hogy felkeljen a nap – teszi hozzá.

Louis felpillant a még mindig sötét égboltra, az alig pislákoló fényre. Már nem lehet messze. Kicsit elneveti magát, fúj egyet, és megrázza a fejét.

– Nem hoztam magammal könyvet – jegyzi meg, bár Harry ezt biztosan tudja.

Nem meglepő módon Harry megvonja a vállát, látszólag nem zavarja.

– Nem kell ahhoz könyv, hogy mesélj valami érdekeset.

– Nem – vigyorodik el Louis. – Azt hiszem, tényleg nem.

Harry visszamosolyog rá, aztán a fejét Louis vállára hajtva hozzá bújik, szemét a tengerre szegezve, épp oda, ahol a végtelen víz összeér az éggel.

Miután a nap már teljesen elhagyta a horizontot, a világ kissé szürkévé válik és beborult az ég, kéz a kézben visszasétálnak a világítótoronyhoz. A konyhába mennek először, Louis elkészíti Clifford ételét, míg Harry a földön ülve vár rá, engedi, hogy a kutya szőröstül-bőröstül rávetődjön, és megvakargatja a hasát. Ez az apró figyelemelterelés csak addig tart, amíg Louis le nem teszi a tálat, és hamarosan mindketten visszatérnek Harry hálószobájába. Harry egyenesen a fürdőszobába indul, hogy kezet mosson, és amikor Louis megfordul, és rápillant, a ruhájának nyoma sincs, pucéran áll a fürdőszobaajtóban.

– Jössz? – rebegteti meg Harry a szempilláit kacéran, valahogy sikerül szexinek és kissé butuskának tűnnie egyszerre. Atyaúristen, Louis inkább meghalna, minthogy ne érjen hozzá.

– Lehet róla szó – tréfálkozik Louis kelletlenül, leginkább azért, hogy elrejtse, mennyire szeretné, akarja, kívánja.

Nem adhatja ki a kezéből a gyeplőt. Nem hagyhatja, hogy ez kiderüljön. Határozottan fegyelmezi magát, aztán elindul a fürdőszoba felé, és megáll alig egy lépésnyire Harry előtt.

– Pff – feleli Harry, és keze egyenesen Louis dereka felé nyúl és megmarkolja a melegítőn és az alatta lévő alsón át. – Ez a legnagyobb poén, amit tudsz? – kérdezi, aztán nyelvével csettint egyet, hogy felhívja Louis figyelmét az ajkaira.

Louis megereszt egy eltúlzott nyögést.

– Bocsánat, mi is volt a kérdés? – kérdezi ismét viccből, és Harry szorítása kicsit meglazul, ahogy elneveti magát. Küldetés teljesítve, gondolja Louis, aztán megcsókolja a férfit.

Nagyon jól kihasználják a közös zuhanyzást, teljesítve Harry kívánságát, és még egy kicsit többet is.

Miután végeztek, kipirultan és makulátlanul tisztán, segítenek egymásnak megtörölközni, és Louis finoman, óvatosan ki is fésüli Harry haját. Még mindig meztelenül lépnek ki a fürdőszobából, nem törődve a fürdőszoba padlóján felejtett ruháikkal. Louis inkább felkap néhány tiszta cuccot, és felhorkant, amikor Harry nem hajlandó felöltözni, ehelyett anyaszült meztelenül végignyúlik hason az ágyon. Louis engedélyt ad Harrynek a drámai pillanatra, amíg ő farmerbe és egy hatalmas piros pulóverbe bújik, mielőtt teljes figyelmét a srácnak szentelné.

Egy másodpercig gyönyörködik a látványban; a hosszú, karcsú lábaiban, amikről Louis azt feltételezi, hogy Harry nem teljesen tudja, hogyan kell használni, a sápadt, puha combokban, amelyeket már annyiszor végigcsókolt és megharapott, abban a helyben, ahol Harry dereka enyhén összeszűkül, a gerincének ívében, a tenyerébe passzoló fenekében, a vállában, amely széles és erős a sok cipekedéstől, a karjában, amelyek ott hevernek az ágyon széttárva, a kezeiben, az ujjaiban...

Louis élesen belélegzik, aztán félrenéz.

Muszáj neki. Le kell róla vennie a szemét, hiszen eszébe jut, hogy holnap a fiú már nem lesz itt, és ettől gombóc nő a torkában: ez az igazság, amivel nem akar szembenézni.

– Hé! – kiáltja hangosan, hogy kompenzálja. – Azt hittem, reggelizünk! – mondja az ágyon fekvő nagy kupac álomszuszéknak. – Éhes vagyok, péksüteményt szeretnék.

Harry felnyög, láthatóan ébren van, de meg sem mozdítja csinos kis seggét.

– Hát ez hihetetlen – dünnyögi Louis, leginkább magának. – A te ötleted volt.

Harry, becsületére legyen mondva, erre felpillant, de csak azért, hogy a legmeggyőzőbb és legártatlanabb kiskutya szemeit meressze Louisra, amiket valaha is látott.

– Elfáradtam – duzzogja.

Louisnak az a szerencséje, hogy egy sereg kistestvérrel nőtt fel, és van egy kutyája is. Nem sok olyan cukiság van, ami ne hatná meg. Harry azonban nagyon közel áll hozzá.

– Jaj, csak nem? Fáradt vagy?

– Igen, fáradt vagyok. Szeretném azokat a sütiket, de olyan messze vannak.

– Tizenöt percnyire vannak, Harry – mondja Louis.

– Annyira messze – sopánkodik Harry, nyilvánvalóan úgy téve, mintha nem hallotta volna Louis válaszát.

– Nem hozom neked ágyba a reggelit, Harold – jelenti ki Louis határozottan. Nagyon eltökélten. – Szó sem lehet róla, úgyhogy kelj fel! – Talán ha elég szigorú, magát is meggyőzi, hogy nem rohan egyedül a pékségbe, hogy reggelit hozzon.

Erre Harry megfordul, a maga természetes meztelenségében, a szeme kissé huncutul csillan meg.

– Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy elvihetnél oda a hátadon.

Louis nevetni kezd.

– Álmodban, szépfiú!

Végül tényleg a hátán cipeli Harryt a pékségig, aki a karjait Louis nyaka köré szorítja, miközben teli torokból énekli az Edge of Seventeenből az Ooooh! Baby ooooh!-t. Louis próbál komoly maradni, csak azért, hogy nehogy útközben a sáros fűbe pottyantsa Harryt, és végül sikerül is nekik, bár kétszer annyi időbe telik az odaút, mint általában, mert Harry túl sokat fészkelődik, és Louis néhányszor majdnem elejti.

Végül mégiscsak megérkeznek a kávézóhoz, és minden szégyenérzet nélkül falják fel Mrs. Clark összes péksüteményét, mialatt Harry Mick Jagger–imitációján röhögnek. Miután jól megreggeliztek, még egy kicsit üldögélnek, újratöltik a csészéjüket, és kéz a kézben, a többi vendég szeme láttára teáznak. A kávézóban persze nincsenek sokan, de Louis egyszerre ideges és izgatott, hogy Harry elég jól érzi magát itt ahhoz, hogy ezt tegye. Talán egy kicsit kockázatos, és nagyon ostoba dolog, de bármennyire is pletykás mindenki a faluban, csak egymás között osztják meg az információkat. Soha nem jutna ki a külvilágba, sőt, a szárazföldig sem, ebben Louis egészen biztos. Amúgy sem sejti egyikük sem, hogy ki Harry. Mégis örül, és élvezi Harry kezének súlyát az övében, miközben elfogyasztják a második bögre teájukat is.

Harry hosszan megöleli Clark asszonyt, egy olyan elsöprő, hatalmas medveöleléssel, amitől az ember legszívesebben soha többé nem engedné el, aztán távozni készülnek. Éppen megköszöni a vendéglátást, aztán a fiú megdörzsöli Louis hátát, hogy indulhatnak, amitől egy olyan érzelmi vihar tör rá, amit sosem merne bevallani. Inkább megvárja Harryt odakinn, az épületnek támaszkodva, és tudatosan figyeli az üres falut. Csak néhány ház. Meg egyetlen kisbolt. Még egy ócska kocsma sincs. Elhagyatott, szinte kihaltnak tűnik, mint ahol megállt az idő, ha az ember hunyorítva figyeli. Louis annyira imádja ezt a helyet, és egy pillanatra az a szörnyen lesújtó gondolat támad benne, hogy mindez talán már kevés lesz neki, ha Harry távozik.

Louis megrázza a fejét, nem engedi meg magának, hogy ilyen nyomasztó dolgokon agyaljon.

Ez csak egy nevetséges félelem, semmi más. Louis nem is pazarolja rá az idejét.

Végül, egy örökkévalóságnak tűnő idő után Harry kilép a pékség ajtaján. Egy zacskó süteményt tart a kezében, Louis pedig lágyan elmosolyodik. Lefogadná, hogy Mrs. Clark csomagolta neki a holnapi hazaútra.

– Minden ok? – kérdezi Harry, amikor odalép hozzá, és ő is nekitámaszkodik az épület téglafalának, a válla Louiséhoz ér.

– Nem nekem kéne ezt kérdeznem?

Harry mosolya lehervad, szája sarka enyhén lefelé konyul.

– Jól vagyok – feleli Harry és az alsó ajkába harap, aztán megfogja Louis kezét. – Gondolkodtam. Visszafelé be kellene ugranom az obszervatóriumba. Muszáj elköszönnöm Mr. Drummondtól. El sem hiszem, hogy majdnem kiment a fejemből.

– Vagy úgy – feleli Louis. Furcsa, hogy ezt ilyen nyíltan kimondja hangosan.

Harry elbúcsúzik.

Persze, Louis ezt tudta. A mai nap arról szól, hogy Harry még egyszer utoljára végigjárja a kedvenc Fair Isle dolgait. Attól, hogy ezt nem mondták ki egymásnak nyíltan, még nem lesz kevésbé igaz. Mégis, minden egyes alkalommal, amikor emlékeztetik rá, olyan, mintha gyomorszájon vágnák.

– Rendben van?

– Mi? – kérdez vissza Louis értetlenkedve. Megrázza a fejét. – Ja, igen. Persze. Mérges lesz, ha búcsú nélkül távozol, és akkor hónapokig az én nyakamra fog járni. Lehet, hogy kedvesnek tűnik, de az is igaz, hogy az az ember nagyon tud haragudni.

Harry elneveti magát.

– Induljunk akkor – mondja, és előre engedi Louist.

Louis hagyja, hogy Harry és Mr. Drummond kettesben maradjon, kint megvárja, és a madarakat figyeli, miközben ők odabent beszélgetnek. Végül, úgy húsz perc múlva, Harry komoly arckifejezéssel lép ki, emlékeztetve Louist, hogy valószínűleg nem ő maga lesz az egyetlen, akinek hiányozni fog Harry, amikor elmegy.

– Minden ok? – érdeklődik Louis, amikor már Harry egy kicsit túl sokáig csöndben van, miközben a világítótorony felé veszik az irányt.

Harry bólint, és szórakozottan belerúg egy kőbe.

– Persze.

Louis összerezzen, aztán elmosolyodik, miközben a könyökével egy kicsit meglöki Harryt.

– Ez nem volt túl meggyőző.

Erre Harry aztán kicsit elneveti magát.

– Kedvelem Mr. Drummondot – jelenti ki. – Jók a meglátásai. Örülök, hogy megismerhettem. Még ha nem is töltöttem vele túl sok időt.

– Egyértelműen különleges ember – ért egyet Louis.

Harry hümmög.

– Úgy tűnik, itt a legtöbb ember ilyen – feleli végül hosszú idő után, és lopva Louisra néz, aztán újra a lába elé.

Amikor visszaérnek a világítótoronyhoz, összeölelkezve egyenesen a lámpaterembe indulnak, aztán mikor felérnek, Harry felkapja a gitárját a padról, és kimennek a galériára. Egymás mellett oldalazva lépegetnek odakinn. Harry penget és dúdol egy kis dallamot, míg Louis lehunyja a szemét, talán kicsit el is szundít a hangjára. A csodálatosan megnyugtató hangjára.

A délutánt azzal töltik, hogy a semmiségekről és fontos dolgokról csevegnek, szorosan egymáshoz bújva, a világítótorony tetején. Louis a kedvenc helyén van az általa legkedveltebb személlyel. Mekkora csoda, hogy neki ez megadatott. És milyen tragikus, hogy ez nem tarthat sokáig.

Együtt nekiállnak elkészíteni a vacsorát, zenét hallgatnak közben, majd lassúzni kezdenek valami lágy francia jazzre, amíg a tészta fő, Harry éppen akkor dönti meg Louist a karjában, amikor a víz egy kicsit túl lelkesen forrni kezd, kibugyog a fedő alól, mire Louis félig ordítva, félig nevetve kiabál Harrynek, hogy eressze el.

– Megég a tészta! – kiáltja Louis nevetve, és próbál felegyenesedni, miközben Harry is nevetni kezd, és majdnem leejti a padlóra.

– A tésztát nem lehet elégetni, legrosszabb esetben is csak túlfőtt lesz – közli Harry némi csuklás és nevetés közepette, és a szorítása meglazul Louis derekán.

– Akár szénné is égetheted azt a hülye tésztát, de meg ne próbálj leejteni, Harry Styles! – fenyegeti meg Louis, de annyira nevet, hogy senki nem venné komolyan.

– Hát… akkor bocsánat – kér elnézést Harry, de már túl késő, a földre zuhannak, Harry a földön térdel, miközben megpróbálja tompítani Louis esését.

– Te mamlasz! – jelenti ki Louis halkan, majd lábait Harry dereka köré fonja, és egymásba gabalyodva eldőlnek a padlón.

– Hoppá – nyikkan Harry, aztán megcsókolja Louist.

Végül Cliffordot is érdekelni kezdi, hogy mit csinálnak ezek ott a földön, a hideg orrával megszimatolja őket.

Harry feljajdul, amikor a hideg nózi a nyakához ér, Louis pedig nem bírja abbahagyni a nevetést az elárult kifejezés láttán, ami Harry arcára van írva.

A tészta tényleg szénné ég, ami korábban spagetti volt, most szilárd téglává áll össze Louis serpenyőjének aljára tapadva.

Mentségére legyen mondva, Harry legalább kicsit bűntudatos képet vág.

– Talán túl sokáig hagytuk magas hőfokon – jelenti ki Harry, miközben egy villával próbálja kikaparni a tésztát a serpenyőből.

– Gondolod? – kérdezi Louis némi szarkazmussal a hangjában.

– Akkor dobjak össze valami szendvicset? – ajánlja Harry. – Szerintem maradt még csirke abból a sültből, amit a múltkor csináltam.

– Jó lesz az is.

Így hát összedobnak két szendvicset, elfogyasztják, és miután mindent elmosogattak – a tönkretett serpenyőt is –, Harry unszolására visszamennek a világítótorony tetejére.

Louis nem hibáztatja ezért. Látott már ilyet több távozni készülő vendégnél is. Kicsit kétségbeesnek, minél többet akarnak magukba szívni a kilátásból, a hangulatból, a hely varázsából, mielőtt vissza kell térniük a megszokott életükbe. Ami unalmas. Kiszámítható. Ott semmi sem hasonlít a tengerhez.

Persze Louis nem tudja elképzelni, hogy Harry életében bármi unalmas vagy kiszámítható lenne, és talán éppen ezért akar minden pillanatot kihasználni. Végül is ugyanazt kapja Fair Isle-től, mint Louis. Ők ketten olyanok, mint borsó, meg a héja, azon ritka kevesek közé tartoznak, akik valóban tudják értékelni ezt a helyet.

Fél kilenc körül Harryből hatalmas, szomorú sóhaj tör elő, és a távolba néz Louis válla felett.

– Valamikor össze kéne pakolnom – magyarázza, amikor a tekintetük találkozik. Nem kell részleteznie, nem kell elmondania Louisnak, miért halogatta ezt az utolsó pillanatig.

– Segítsek? – ajánlja Louis, nem hajlandó ma még egy másodpercre sem szem elől téveszteni Harryt.

– Nem muszáj – feleli Harry elutasítóan, de az, ahogyan Louisba kapaszkodik, ahogyan az arcát Louis arcához nyomja, másról árulkodik.

– De szeretnék – suttogja Louis, és újra és újra végigsimít Harry kezén, a hasán, az ujjhegyeitől a csuklójáig.

– A legtöbb holmimat már összeszedtem – mondja Harry, és Louis ezzel tisztában van, hiszen észrevette. Észrevette, hogy Harry az elmúlt napokban már nem hagyott itt-ott minden szobában szanaszét dolgokat. Észrevette, ahogyan gyűjtögeti azokat a holmikat, amiket korábban mindig otthagyott valahol, lassan törölve a jelenlétét a világítótoronyból.

És Louis ezt nagyon gyűlölte.

De azért hümmög válaszul.

– Akarod, hogy a biztonság kedvéért még egyszer szétnézzünk a szobákban, nem hagytál-e ott valamit?

– Nincs igazán kedvem megmozdulni – ismeri be Harry. – De valószínűleg nem ártana. Ahogy mondtad, csak a biztonság kedvéért. Úgy értem, a legtöbb holmim már a szobámban van, de tudod. Jobb, ha óvatos vagyok.

– Így van – bólint Louis. – Vagyis, hogy a gitárod és a naplód is itt van fent, és feltételezem, hogy elég fontosak neked – pimaszkodik. – Képzeld el, mit hagyhatsz még itt, ha nem ellenőrzöd kétszer is.

Harry megrázza a fejét, és Louis érzi, hogy elmosolyodik.

– A gitáromat biztosan nem fogom itt felejteni.

Louis megvonja a vállát.

– Sosem lehet tudni.

Egy darabig hallgatnak, még mindig egymást ölelik, ahelyett, hogy felállnának, és Louis összepréseli a száját, és nem engedi, hogy mosolyogjon, vagy sírjon, esetleg mindkettőt egyszerre. Úgy dönt, hogy még pár másodpercig hagyja, hogy csak úgy legyenek.

Végül, miután túl sokáig maradtak így, Louis megszólal:

– Mehetünk? – majd kibontakoznak egymás karjaiból, felállnak a padról, és nyújtózkodnak egy kicsit. Harry fogja a gitárját a naplójával együtt, miközben Louis szétnéz, alaposan meggyőződik arról, hogy Harry egyetlen holmija sem marad idefenn. Van itt-ott egy-egy pulóver, amit Harry itt hagyott, de ezek mind a panzió tulajdonát képezik.

– Azt hiszem, itt fent minden tiszta – jelenti ki Louis egy kis idő után, és Harry bólint.

– Rendben, menjünk vissza a házba – feleli, de egy árva lépést sem tesz, hogy nekiinduljon. Ehelyett az ablakokon keresztül bámul kifelé.

Odakint már sötét van, hogyne, hiszen este van, de Louis hagyja, hogy elidőzzön. Kikerüli, egy apró puszit nyom az arcára, és azt suttogja, hogy „csak nyugodtan”, aztán lemegy a lépcsőn.

Louisnak van ideje átnézni mind a pincét, hogy nincs-e ottfelejtett szennyes, mind a konyhát, mielőtt Harry csatlakozik hozzá a nappaliban. Alapos volt, és Louis még nem talált egyetlen, hozzá tartozó tárgyat sem.

– A konyhában nem hagytam semmit – mondja Harry halkan, amikor belép, és ott találja Louist, aki az orrát épp az egyik könyvespolcba temeti.

– A pincében sem – feleli Louis anélkül, hogy ránézne, ujjával végigsimítva a címeket. – Szép munkát végeztél – teszi hozzá, és elvigyorodik, amikor megtalálja, amit keresett, és levesz két könyvet a könyvespolcról.

– Ezek biztosan nem az enyémek – jelenti ki Harry egy apró mosollyal, amikor Louis visszanéz rá.

Két nyálas, romantikus regény, mi más is lenne, és Louis megvonja a vállát.

– Szükséged lesz némi olvasnivalóra a visszaúton. Ebben van egy elég botrányos, hetero szex jelenet egy vikomt kertjében – mondja Louis, és felmutatja Harrynek a piros borítót. – Biztos elnyeri a tetszésedet – tréfálkozik, mire Harry szemet forgat, de nem ellenkezik.

– Nem kellene itt hagynom egy könyvet, ha el akarok venni egy másikat? – jegyzi meg Harry, és körbejárja a nappalit, szétnézve az ablakpárkányon és a ládán.

– Mondjuk, hogy veled kivételt teszünk – közli Louis, bár nem ő az első, és biztosan nem is az utolsó, aki csere nélkül távozik egy könyvvel.

– Nagylelkű ajánlat.

– Ez a középső nevem – viccelődik Louis, miközben a kanapéhoz megy, ahol egy ismerős, ronda kardigán pihen.

– Igen – mondja Harry halkan. – Tényleg az. – Szünetet tart, és csak akkor szólal meg ismét, amikor Louis felemeli a kardigánt. – Ó, ezt nem vihetem el. Ez a tiéd.

– Örökbe fogadtad, Harry – tiltakozik Louis hevesen, és átveti az egyik vállán a bűnranda holmit. – Nem hagyhatod itt. Miféle apa vagy te? Tudod, csak azért, mert csúnya a gyereked, még nem hagyhatod itt.

– Ez a gyűjteményed része – érvel Harry. – A kardigán marad.

– A kardigán biztosan megy.

– De...

– Becsempészem a táskádba, amíg alszol, ha tovább vitatkozol velem, Harold.

– Oké – hagyja rá Harry, és a szemében bujkál némi fény, talán egy picike boldogság, ha Louis jól látja. Nem mondja ki, de örül, hogy megtarthatja a szörnyetegét, Louis tudja ezt.

Miután teljesen átkutatták a nappalit és az étkezőt, gyorsan körülnéznek a recepción, és összesen csak néhány tárgyat találnak. A legszembetűnőbb, hogy az étkező egyik sarkában olyan zoknik vannak összecsomózva, amelyekről Louisnak fogalma sincs, hogyan kerültek oda. Nem mintha sok időt töltenének abban a helyiségben. Mégis. Mikor mindennel végeztek, Harry szobájába vonulnak, hogy mindent összecsomagoljanak. Louis segít Harrynek összetekerni a ruháit, hogy minden beleférjen a táskájába. Harry kikészíti a ruháját másnapra, a könyveket pedig a táska tetejére teszik, hogy útközben könnyen hozzáférhessen, ha olvasni akarna. Végül Harry gondosan visszateszi a gitárját a tokjába.

Csöndben dolgoznak, a szoba levegője megtelik feszültséggel.

Louis próbál azon agyalni, hogy mit kéne mondania ilyenkor, mintha minden szó üres kagylóhéj volna csupán, mintha minden színtelenül és unalmasan hangzana, miközben minden, ami a lelkében dúl, vibrál, egyszerre fájdalmas és örömteli, minden, amihez Harry hozzáér, túlságosan is magas rezgéssel vibrál.

Így hát csendben teszik a dolgukat, és miután Louis holmiján kívül mindent összecsomagoltak és rendet tettek a szobában, ott állnak a közepén, és bámulják egymást, nem tudva, mit tegyenek.

A villany minden figyelmeztetés nélkül, fél tizenkettőkor lekapcsol, ők pedig tovább nézik egymást a sötétben, szemük lassan hozzászokik az árnyakhoz.

– Louis – suttogja Harry, kezét nyújtja felé, és középen találkoznak, a testük nagyobb erővel ütközik össze, mint Louis gondolta, és nagyobb elkeseredéssel, mint amire Louis számított.

A sötétben tapogatózva, vakon haladnak az ágy felé, ölelik, csókolják egymást, míg oda nem érnek.

Végtagjaik egymásba gabalyodnak, majdnem felbuknak egymás kezében, lábában.

Másnap reggel Louis arra ébredt, hogy két tágra nyílt zöld szem mered rá, és hatalmas súly nehezedik a szívére. Megpróbál szabadulni a tehertől, de az makacsuk befészkelte magát és megtelepedett mélyen a mellcsontja alatt. Harry ma elmegy.

– Szia – suttogja Louis nagyon csöndesen, mert fél megzavarni ennek a pillanatnak a nyugalmát. Ha a nap valóban elkezdődik, akkor válik valósággá. Ha felkelnek ebből az ágyból, Harrynek tényleg indulnia kell.

– Szia – visszhangozza Harry, ugyanolyan halkan, tekintete Louis arcán pihen, és valami olyan érzelem homályosítja el, amit Louis képtelen lenne szavakba önteni.

Louis ösztönösen a férfi után nyúl, szinte észre sem veszi, amíg ujjai finoman Harry állkapcsához nem érnek.

– Jól aludtál? – érdeklődik Louis, még mindig Harry arcát simogatva. Nem érti, mire fel ilyen udvarias, amikor mindketten tudják, mi fog történni pár óra múlva. Nem mintha igazán kerülgethetnék a dolgot. De Louis nem akar elsőként szembenézni a ténnyel, és biztos benne, hogy Harry is hasonlóan érez.

Harry megrázza a fejét, ujjai hegye Louis derekába mélyednek.

– Nem – ismeri be. – Egyáltalán nem tudtam aludni.

Ez megmagyarázza a sötét karikákat a szeme alatt, a fáradt tartást.

Louis sóhajt egyet, és egy kicsit közelebb húzódik Harryhez. Már most olyan szorosan egymáshoz vannak tapadva, hogy ez szinte lehetetlennek tűnik, de Louisnak sikerül.

– Sajnálom – feleli, és egy pillanatra lehunyja a szemét, amikor Harry keze a hajába túr, gyengéden, megnyugtatóan. Képes lenne visszaaludni így, Harry testének melegével az övéhez simulva. De a szívén egyre növekvő súly ébren tartja. Ma el kell búcsúznia. Nem tudja, hogyan kellene ezt megtennie.

– Semmi baj – válaszolja Harry, és amikor Louis újra kinyitja a szemét, szinte áhítattal néz rá. – Hatékonyan használtam ki legalább azt az időt – teszi hozzá, leginkább magának, miközben le sem veszi a szemét Louis arcáról.

Louis már nem először érzi úgy, hogy az emlékezetébe akarja vésni minden vonását. Ma még jobban fáj, mert ez Harry utolsó esélye, hogy megtehesse. És ahogyan makacsul pislogni sem hajlandó, ahogyan kitart, és ahogyan a tekintete nem mozdul Louis arcáról; Harry is tudja ezt. Louis tehát visszabámul rá, és maga is memorizál, végigköveti arcának minden apró részletét, hogy örökre bevésődjön az agyába. Így talán örökre megőrizheti Harry képét a hideg téli fényben, a finom zöld szemekkel, ahogy bámulja, szinte csodálkozva. Így soha nem fogja elfelejteni az aranyszínű pöttyöket a szemében, a sötét szőrszálakat a felső ajka felett, az anyajegyet az arca és az álla között, az apró, furcsa füleit. Louis sólyomként les rá, és csendben megígéri magának, hogy soha semmit nem felejt el, hogy emlékezni fog Harrynek erre a változatára, arra a Harryre, akit rajta kívül senki más nem láthatott.

– Louis – szólal meg Harry, miután a kelleténél jóval tovább bámulják egymást, és a hangja kissé zavartnak, idegesnek tűnik.

– Mondjad, itt vagyok – nyugtatja Louis, hüvelykujja még mindig Harry arcának bőrét simogatja, ujjai többi részét pedig mélyen Harry hajába temeti. – Itt vagyok.

– Louis – mondja Harry újra, ezúttal kicsit kétségbeesettebben, aztán megcsókolja.

Még egyszer utoljára, gondolja Louis, miközben Harry kétségbeesett csókok között lerángatja róla a pólót, és magára húzza, hogy a férfi rajta feküdjön.

– Hé – szól rá Louis a csókok között, és egy kicsit visszatartja Harryt, megmarkolja a két vállát. – Lassíts, jó?

Harry bólint.

– Lassan – ért egyet, még ha nincs is rá idejük.

Ezután ellágyul, a szenvedélyt felváltja a nyugodt rajongás, ahogy csókolják egymást, ahogy érintik, ahogy zihálnak, ahogy remegnek.

Utána nem szívesen válnak el, meztelen testük szinte egymásba olvad, egy kis hely sincs közöttük. Harry feje Louis nyaka hajlatába simul, lábaik egymásba fonódnak, felsőtestük mindenhol összeér, ahogy egymás ellen lélegeznek, ahogy belélegzik egymást. Amíg nem ki nem kelnek az ágyból, addig ez csak álom. Louis ebbe a gondolatba kapaszkodik, ahogy Harry hátába mélyeszti körmét, ujjai a gerince alján lévő gödröcskékbe vájnak. Harry csókot nyom Louis kulcscsontjára, lágy, alig észrevehető, pehelyszerű érintés, amely még mindig éget. Ez majdnem elég ahhoz, hogy újraéledjen bennük a vágy, és Louis el is gondolkodik ezen, fontolgatja, hogy újra elélveztetné Harryt, fontolgatja, hogy még egyszer utoljára elröpíteni a csúcsra, de Harry a kulcscsontjáról a nyakára, majd az álla felé mozdul. Lágy csókokat hagy Louis bőrén elszórva, nem akarja felizgatni, nem akar semmibe sem belefogni újból, csak érezni szeretne. És Louis belenyugszik a pillanatba.

Egy szívdobbanásnyi szünet után Harry felemeli a fejét, és egymásra néznek.

– Louis, én... – szólal meg Harry, és Louis nem tudja, egyszerűen képtelen rá, hogy felkeljen, ezért csendesen megcsókolja Harryt, aztán még egyszer rendesen, mert bármelyik csókjuk ma reggel lehet az utolsó, akkor biztosra akar menni, hogy mindegyik maradandó benyomást keltsen.

Végül ki kell kelniük az ágyból, és ez nem is fáj annyira, mint amennyire Louis azt gondolta. Ez a furcsa mentális fal, amit azért emelt, hogy megvédje magát, és most itt áll előtte, átlépi, és még mindig egyben van. Nem tört össze. Furcsa, ahogy a világ néha működik, Louis nem tud nem elgondolkodni ezen, ahogy meztelenül álldogál Harry szobájának közepén. Lassan elindulnak a fürdőszobába, hogy együtt zuhanyozzanak, Harry tréfásan azt állítja, hogy még sosem utazott testnedvekkel borítva, és most sem szándékozik elkezdeni, Louis pedig nevet, mert szerinte ez hazugság. Nevet, hiszen tudja, hogy ennek ellenére nagyon fog neki hiányozni ez a férfi. Óvatosan megmossák egymás haját, és Louis apró csókokat nyom Harry jobb füle mögé, miután meggyőződött róla, hogy megfelelően leöblítette a haját.

Aztán kilépnek a zuhany alól, csókok között megszárítják egymást, és a törölközőket a földön hagyják, hogy Louis később megtalálja őket. Louis felveszi az előző napi farmernadrágját, és gondolkodás nélkül felkapja az eldobott pulóvert, amiben Harry aludt az éjjel. Még mindig langyos a bőrétől, és olyan illata van, mint Harrynek, és úgy burkolja be Louist, mintha a férfi ölelné. Harry viszont felkapja az előző este választott és odakészített felsőjét és kapucnis pulóverét, és csendben felöltözik. Amikor elkészült ezzel, zokniban és farmerben, a zöld kabátjáért nyúl.

– Várj csak – mondja Louis. – Majd én segítek.

Felemeli Harry táskáját, azt, amit előző este olyan gondosan összecsomagoltak, és a vállára veszi. Aztán fogja Harry gitártáskáját, és átadja neki.

– Én… – szólal meg Harry, amikor az ujjaik összeérnek. – Köszönöm.

Louis az éjjeliszekrényen heverő telefonjáért nyúl, rákattint, és nagyot nyel, amikor látja, hogy mindjárt kifutnak az időből.

– Mindjárt befut a hajód, sietnünk kell, ha időben a kikötőbe akarunk érni – jegyzi meg fojtott hangon.

Túl hamar. Túl hamar. Még nem végzett, még nem áll készen.

– Oké – mondja Harry, és csendben követi, amikor Louis kilép az ajtón, és lesiet a recepcióhoz.

Mintha csak sejtene valamit, Clifford az ajtó mellett ül, és szomorúan néz Harryre, amikor leérnek.

– Cliff – kiáltja Harry, leteszi a gitárját és a kabátját, letérdel Louis kutyája elé, és megölelgeti. Clifford nyöszörög egy kicsit, vagy azért, mert Harry túl szorosan öleli, vagy azért, mert szomorú, vagy mindkettő. Harry a hang hallatán elengedi, helyette inkább újra és újra puszit ad az pofájára, és nevet, amikor Clifford válaszképp megnyalja.

– Te voltál a legjobb sétálótárs – mondja Harry, és Louis annyira meghatódik ennek a búcsúnak az őszinteségén, hogy még csak féltékenységet sem érez. – És a legjobb ölelgető – teszi hozzá Harry. – Csakis... a legjobb társaság, amit valaha is remélhettem, Cliff.

Louis összeszorított szájjal mosolyog, mert különben elsírná magát.

– Azt mondják, a kutyák nagyon hasonlítanak a gazdájukra – suttogja Harry szívdobbanásnyi szünet után, és elcsuklik a hangja. Felnéz Louisra, és lefegyverző mosollyal az arcán azt mondja neki: – Szerintem, ez így is van.

Louis halkan beszívja a levegőt, mielőtt válaszolna, vigyázva, hogy ne remegjen meg a hangja.

– Tényleg?

Harry bólint.

– Tényleg.

Visszanéz Cliffordra, és még szomorúbbá válik a mosolya, amikor Louis kutyája csak úgy hasra vágja magát, és a hátára fordul, has vakarást kunyerálva.

– Ó, bárcsak lenne még időm – mondja Harry szomorúan, de azért mégis lehajol és megvakargatja a hasát. – Bárcsak... – némul el.

Louis lepillant a még mindig a kezében lévő telefonra, megnézi rajta az időt, amely egyre csak fogy és fogy. Harrynek most már indulnia kell, mennie kell, különben lekési a hajót. És ha lekési a hajót, ki tudja, mikor jön a következő? A napokban vihart jósolnak, a repülőgépjáratokat és a kompok indulását valószínűleg törlik. Harry egy kicsit tovább maradna csapdában. Louis nagyon igyekszik nem arra gondolni, hogy ez mennyire jó lenne. Ehelyett megköszörüli a torkát.

– Elnézést a zavarásért, de le fogod késni a hajót, ha nem indulsz el rögvest.

Valószínűleg ez volt a legnehezebb mondat, amit valaha is ki kellett ejtenie a száján, mégis tökéletesen sikerül, egyenletesen, a habozás legkisebb jele nélkül.

– Igen – mondja Harry, még mindig Cliffordra koncentrálva. Ad neki egy utolsó csókot, aztán feláll.

Először a katonazöld kabátjáért nyúl, és felhúzza. Alatta benyúl, hogy kiszabadítsa a kapucniját, a fejére húzza, így eltakarja az arca nagy részét. Aztán kinyújtja a kezét, hogy elkérje Louistól a táskáját.

– Elkísérhetlek! – böki ki Louis. – Mármint a kikötőig. Segítek cipelni a holmidat.

Harry azonban rögtön megrázza a fejét, megtagadva tőle az utolsó közös perceket.

– Nem – mondja. – Semmi baj. Nem akarlak ezzel fárasztani.

– Nem lenne gond – mondja Louis halkan, szomorúan. – Harry, ez...

– Semmi baj – erősködik Harry kedvesen. – Majd én intézem.

Louis nem vitatkozik. Egyszerűen lecsúsztatja a táskát a válláról, és nézi, ahogy Harry felveszi. Egy pillanatra lenéz a gitártokra, és lehajol, hogy azt is felvehesse.

– Hát akkor – kezdi Louis feszengve, mert fogalma sincs, hogy mit is kellene mondania ilyenkor.

Minden szó haszontalannak tűnik, minden érzelem túl kicsinek.

– Hát akkor – ismétli meg Harry, egyik lábáról a másikra helyezve a testsúlyát. Ideges. Ha a keze szabad lenne, Louis esküdni merne rá, hogy most a gumiját babrálná.

– Ez... – kezd bele egy mondatba Louis, aztán megcsóválja a fejét és kuncog. – Örülök, hogy itt voltál, Mr. Popsztár – mondja végül, és kezet nyújt Harrynek, hogy megrázza a kezét.

Harry mélyen elkomorul a látványtól. Louis kezére bámul, vesz egy nagy levegőt, majd megrázza a fejét, aztán újra a földre rakja a gitártokot, és Louisnak esik, az ölelés erejétől mindketten majdnem elesnek.

Louis alig bírja el, levegőt sem kap, így hát megtámasztja Harryt, amennyire csak tudja, megpróbál mindent, amit érez, az ölelésbe önteni, karjait Harry nyaka köré kulcsolva.

– Köszönöm – suttogja Harry a fülébe, elcsuklik a hangja, és Louis lehunyja a szemét. – Csak... mindent köszönök. El sem tudod képzelni... – hallgat el, és Louis érzi, hogy kicsit remeg. – Köszönöm, Louis.

Hirtelen Louis azon kapja magát, hogy elpityeredik, képtelen tovább türtőztetni magát.

– Neked... nem kell köszönetet mondanod – feleli hitetlenkedve. – Én nem... Nem csináltam semmit – mondja, majd elnémul, és szorosan megöleli Harryt. – Nem csináltam semmit – feleli suttogva, leginkább magának.

Harry erre halkan és szipogva felnevet, mintha talán sírna.

– Fogalmad sincs róla – suttogja vissza. Aztán ugyanolyan hirtelen, ahogy Louis után nyúlt, el is engedi.

Fogja a gitártokját, és amikor végre felnéz, hogy megajándékozza Louist egy erőltetett mosollyal, a szemei kicsit vörösek.

– Még találkozunk – közli halkan –, ez egy szemenszedett hazugság, és ezt mindketten tudják –, aztán kisétál az ajtón, ki Louis életéből.

Clifford utána ugat, és kaparja a csukott ajtót. Aztán nyüszítésbe kezd.

Louis egy másodpercig dermedten áll, a szíve a mellkasában dobog, aztán sarkon fordul, és futásnak ered, el a konyha és a pincébe vezető ajtó mellett, át a melléképületen és a hálószobáján, fel-fel, végig a csigalépcsőn, át a lámpaszobába vezető ajtón, ki a galériára. Addig járkál, amíg meg nem találja a tökéletes kilátóhelyet, haját tépi a szél, keze a korlátba kapaszkodik, miközben figyeli, ahogy Harry alakja egyre kisebbé és kisebbé válik, míg egyszer csak eltűnik a szeme elől.

9 - 10. fejezet

1 megjegyzés: