1 - 2. fejezet

 Első fejezet

 

A korán reggel süvítő szél hangja megnyugtató dallam egy olyan ember számára, aki már majdnem egy évtizede él Fair Isle-en. Míg mások a madárcsicsergésre ébrednek szívesen, Louis Tomlinson szemhéja a szél és a tenger zúgásának harmóniájára rebben fel. Nem egészen vihar, annyira nem zúg, de október vége felé mindig szeszélyesebbé válik az időjárás, mintha a természet lassan készülődni kezdene az elkövetkező nehéz téli hónapokra. Louis kissé megborzong, vállára húzza a paplant, és nyakig betakarózik. A panzió legtöbb ablaka csukva van, a szobája ablaka egészen biztosan, de a szél fütyülése még mindig tisztán hallatszik, türelmetlen és követelőző kísérője, akit soha nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni. Louis felsóhajt, és egyik kezével vakon a párnája alá nyúl, amíg kezébe nem akad a telefonja. Bekapcsolja, és pislog egy párat, hogy szeme alkalmazkodjon a hirtelen felvillanó fényességhez. Igazából nem is kellene bekapcsolnia a telefont ahhoz, hogy tudja, hogy fél hat van. A hálószobájában nincsenek órák, de a teste annyira hozzászokott az évek alatt kialakított rutinhoz, hogy ez gyakorlatilag magától értetődő. Louis majdnem elvigyorodik, amikor a telefon megerősíti a gyanúját, de elégedettsége alig tart egy másodpercig, amikor is észreveszi, hogy az akkumulátora csak 40 százalékon áll. Hét óráig várnia kell a feltöltéssel, tekintve, hogy minden reggel akkor kapcsolják vissza az áramot a szigeten.

Louis lassan nagy levegőt vesz, majd kifújja, mielőtt elteszi a telefont. Jó lett volna, ha magasabb százalékot mutat a kijelző, amikor kikel az ágyból. A legtöbb napon a fülében lévő zene az egyetlen dolog, ami elviselhetővé teszi a reggeli kocogást, és a gondolattól, hogy éppen futás közben merül le... nem a legkellemesebb. Mégis, nem tehet mást, mint fohászkodik, hogy az öreg iPhone-ja ma ne legyen seggfej, ami, ismerve, hogy a készülék szó szerint minden egyes műveletet mennyire akkumulátor merítőnek észlel, eléggé valószínűtlennek tűnik. Ha már a reggeli rituáléjáról van szó, Louis félig elmosolyodik, amikor kaparászást hall közvetlenül a hálószobája elől, amit hangos nyüszítés követ. Clifford minden bizonnyal ugyanolyan jól ismeri a rutint, mint Louis teste, és már várakozóan az ajtónál szaglászik, körmei az ajtó aljánál csattognak. Louis általában ritkán alszik csukott ajtónál, mert Cliff majdnem annyira utál egyedül lenni éjszaka, mint a gazdája, de gyanítja, hogy egy erős széllökés, egy nyitva felejtett ablakból, bizonyára becsapta az ajtót, és kizárta a kutyáját. Éppen amikor ez a gondolat megfordul Louis fejében, Clifford hangosabb nyüszítésbe kezd.

– Oké – mormolja Louis álmosan –, ideje felkelni.

A dolog halaszthatatlanná válik, tekintve, hogy meg kell sétáltatnia a kutyát – és közben még kocognia is kell, bár a háta közepére sem kívánja –, aztán le kell zuhanyoznia, mielőtt a vendégek felébrednek, és kérik a reggelijüket. Szerencsére a South Lighthouse panzióban jelenleg csak egyetlen szoba foglalt, egy hatvanas éveik közepén járó házaspár szállt meg benne, akik bátrabbak voltak, mint a legtöbben, és késő őszre időzítették a Fair Isle-i nyaralásukat. Louis panziója a szezon ilyen késői szakaszában általában kong az ürességtől, a turisták valahogy nem szívesen töltik a telet egy hideg, és gyakorlatilag lakatlan szigeten, idefent északon, kiszolgáltatva a zord időjárásnak. Louis, aki már többször is tanúja volt annak, hogy egy látogató, napokkal a tervezett indulási időpont után is itt ragadt a heves viharok miatt, ezért nem igazán hibáztathatja őket. A pénz azonban telente eléggé szűkös, így nem mondhatja, hogy nem értékeli Mr. és Mrs. Jackson késői nyaralását. Nem lenne ugyan nagy ügy, ha későn szolgálná fel nekik a reggelit, megértő emberek, és a kompjuk csak délután indul vissza a szárazföldre, így nem bánnák a kései kijelentkezést. Louis azonban büszke a szolgáltatása minőségére, ami azt jelenti, hogy minden nap fél kilenc és tíz óra között szolgálja fel a reggelit. Nincs késés. Nincs kivétel.

Lerúgja magáról a paplant, leküzdve a késztetést, hogy összegömbölyödve a meleg ágyában maradjon, aztán megborzong, ahogy lemászik az egyszemélyes ágy létráján. Testvérei serege kíméletlenül és gyakran ugratja, hiszen lényegében felnőttként emeletes ágyban alszik, de a régi világítótorony-őr szállása mindig is a leglogikusabb választásnak tűnt, hogy állandó lakhelyéül szolgáljon. Először is, ez a hálószoba a legkisebb a panzióban, szűkös és többnyire kényelmetlen, az ágyon, egy komódon és egy kis ablakon kívül semmi más nem fér el benne. Inkább funkcionálisnak, semmint kényelmesnek építették. Louis eszébe jutott, hogy talán pénzt kérhetne ezért az élményért, mivel a szoba gyakorlatilag ugyanolyan állapotban volt, mint amikor a világítótorony legutóbbi őre lakott itt.

Annak idején, amikor a tornyot kivonták a forgalomból, a hajók hazavezetéséért felelős személy inkább egy hajófülkére, mint szobára hasonlító helyiségben lakott, míg a családja a szomszédos, sokkal komfortosabb házban élt. Most a vendégek kényelmét szolgálja a két épületet összekötő melléképület, ami azt jelenti, hogy a vendégek a panzió főépületéből átsétálhatnak a toronyba, hogy a világítótorony tetején lévő lámpaterem olvasósarkába jussanak anélkül, hogy Fair Isle szeles időjárásával kellene szembenézniük. A két épületet összekapcsoló folyosó azonban eléggé huzatos, így Louis hálószobája még a legmelegebb nyári napokon is hideg és kényelmetlen. Louis jó szívvel soha nem lenne képes pénzt kérni azért, hogy ott szállásolja el a vendégeit. Így az ő szobája lett, bármilyen lehangoló is, és Louis gyorsan elkezdett egyfajta apró padlásszobaként tekinteni rá, ahol az ágya az egyetlen dolog a második emeleten. Bár az igazat megvallva, Louis jobban szeretett a torony közelében lenni, még ha a feladatai nem is kötődnek hozzá annyira, ahogy az előtte itt lakó személynek. Egyszerűen csak szeretett volna egy kis nyugalmat, amikor az otthona az év felében hemzseg az idegenektől. És amikor a panzió kiürült, Louis egy perc alatt felér az ágyától a világítótorony tetejére, hogy gyönyörködhessen a kilátásban. Ha ezt is figyelembe vesszük, az azért egy elég nyomós érv. Amikor a panzió tele van turistákkal, Louis nem tölt sok időt az olvasósarokban, de télen, amikor a sziget csendes és nyugodt, és mindössze hatvan ember lakik az egész szigeten, ő az egyetlen errefelé, aki ritkán tölti máshol az estéket.

Miután lemászott a létráról, Louis az ablakhoz megy, és automatikusan széthúzza a sötétítőt, bár tudja, hogy a nap még fel sem kelt. Homlokát ráncolva figyeli a még mindig sötét égboltot, a fagyos tenger alig látható a távolban, bár Louis hallja, ahogy viharosan morajlik – rossz belegondolni, hiszen a tél még meg sem érkezett. Sóhajtva, egy mozdulattal leveszi a kapucnis pulóverét, az ágyára hajítja, és helyeslően bólint, amikor a ruhadarab tökéletesen landol a matracon. Azonnal meg is bánja a tettét, amikor a hideg levegő a meztelen bőréhez ér. Sietve odalép a vörös téglafalhoz szorított, ágya alatti vaskos fa komódhoz, felkapja a rajta lévő zseblámpát, és felkattintja, aztán kihúzza az egyik fiókot. Káromkodik az orra alatt, ahogy turkálni kezd benne, gyorsan megállapodva egy fekete, hosszú ujjú póló mellett, a zseblámpát a többi ruha közé dobja, hogy a lehető leggyorsabban felöltözhessen. Ezután leveszi a melegítőnadrágot, amiben általában alszik, hogy lecserélje egy másik, majdnem ugyanolyan, frissen mosott nadrágra. Túl lusta ahhoz, hogy lecserélje a szürke gyapjúzoknit, amit az ágyban viselt, ezért egyszerűen beledugja a nadrágja szárának végét, aztán belebújik a tornacipőjébe, és a szobájához tartozó apró fürdőszoba felé veszi az irányt. A WC és a fürdőszoba, a valaha létező legkisebb helyiség – nem tökéletes, de a célnak épp megfelel, gondolja Louis, miközben gyorsan fogat mos. A zseblámpáját a vécé tetejére rakja, amitől az árnyékok megnyúlnak a képén, és mivel az arcának csak a felét éri a fény, és ettől még kimerültebbnek tűnik, mint amilyen valójában. Miután befejezte a fogmosást, egy másodpercig grimaszol a tükörben, és orrát ráncolva nézi a tükörképét, miközben tenyerével megdörzsöli barna borostáját. Lottie határozottan azt mondaná, hogy ráférne egy kis nyírás, és talán még egy ollóval is körbekergetné az anyjuk házában, ha így látná. Valószínűleg a hidratálásról is lenne némi mondanivalója, de Louisnak valahogy tetszik ez a zilált, hanyag külső.

Louis kilép a fürdőszobából, lekapcsolja a zseblámpát, és visszarakja a helyére, aztán felmászik az ágyára, és lekapja róla a telefonját. Végül, Cliffordnak valószínűleg egy örökkévalóságnak tűnő idő után, pedig alig telt el öt-hét perc, Louis kilép a hálószobájából éppen óriási kutyája várakozó mancsai elé, aki természetesen megpróbál felugrani rá, amint kinyílik az ajtó.

– Jó reggelt, Cliff – köszönti nevetve Louis az ebet, majd kissé megroskad a súlya alatt. A kezét Clifford nyakának két oldalán lévő bundába temeti, és egy nagy puszit ad neki, aztán óvatosan eltolja magától. – Na, szállj már le rólam, te óriásbébi – folytatja az incselkedést olyan hangon, amiről soha nem ismerné el, hogy gügyögés. – Jól van, tudod, hogy megyünk sétálni, nem kell ennek olyan nagy feneket keríteni, haver – teszi hozzá, amikor Cliff újra megpróbál ráugrani.

Elslisszol a kutya mellett, sikeresen megakadályozva, hogy újra ráugorjon, majd jobbra fordul, és elgyalogol a csigalépcső mellett, amely az átalakított torony tetejére vezet, amíg el nem ér oda, ahol eredetileg a 19. században a bejárati ajtó volt. Most az ajtó csak átvezet a melléképületen keresztül a házba, segítve, hogy a vendégek elkerüljék a legrosszabb skót időjárást. Kirázza a hideg, amint kinyitja az ajtót, és kilép a folyosóra, hiszen ez a helyiség annyira rosszul van szigetelve, hogy akár a szabadban is sétálhatna. Clifford elbaktat mellette, pontosan tudja, hová szeretne menni, mutatja az irányt, láthatóan nem zavarja a hirtelen hőmérsékletváltozás. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Louis még mindig félálomban van, hunyorgó, félig lehunyt szemmel követi a kutyáját a házba. Mindig is érzékenyebb volt a hidegre, mint a legtöbben, ami miatt a családtagjai – főképp az anyja – szeretnek viccelődni rajta, mikor panaszkodni merészel a hideg miatt, ilyen messze északon.

Tényleg fura döntés volt, hogy itt telepedett le, ezt Louis is elismeri.

De amint beér a közös nappaliba, hogy felvegye a farmerdzsekijét, valamint leakasztja Clifford pórázát a szoba sarkában álló fából készült fogasról, és az árnyékon keresztül megpillantja a sziklákon túli tengert, amelyet szerencsére otthonának nevezhet, Louisnak eszébe jut, hogy inkább meghalna, minthogy máshol éljen. Nem törődik többé a hideggel.

Clifford a póráza láttán a farkát csóválja, noha Louis igazából sosem teszi rá, és inkább elővigyázatosságból van nála, mint bármi más okból, és mindketten kilépnek a nappaliból. Louis belebújik a kabátjába, mire odaérnek a bejárati ajtóhoz, és egy másodpercet szán arra, hogy kétszer is ellenőrizze a zsebében a műanyag zacskót és a fülhallgatóját. Miután megbizonyosodott róla, hogy mindkét tárgy nála van, Louis felteszi a fejhallgatót, és elindítja a reggeli futáshoz szánt lejátszási listáját, kinyitja az ajtót, és előreengedi Cliffordot, aztán ő is futásnak ered a nyomában, követve a sziklák ívét.

Húsz perccel később Louis lépésre vált, miközben kutyájával óvatosan végigsétálnak a keskeny, egyenetlen ösvényen, hogy elérjék a szikla alján lévő szabad strandot. Clifford boldogan rohan a vízbe, amint a mancsa a homokba ér, és Louis nem tudja megállni, hogy ne nevesse el magát a látványától. Minden reggel ugyanez történik. Louis nem kezd újra kocogni, lassan lépdel a parton, és gyönyörködik a kilátásban. Még sötét van, de a horizonton már halványan dereng a fény, a nap első sugarai előbukkannak a tengerből, hogy Louis szemtanúja lehessen. A sziklák a sötétben még inkább varázslatosnak látszanak, gondolja Louis, miközben a háta mögé pillant. Fenyegetőnek tűnnek, mintha alvó óriások védenék a partjaikat; szunnyadón, nyugodtan, de mégis halálosan veszélyesen, ha arra lenne szükség. Louis akkor imádja őket a legjobban, amikor még árnyékba burkolóznak, éppen napkelte előtt, vagy amikor alkonyatkor az éjszakai sötétség kezd bekúszni. Clifford izgatottan szimatol, amire Louis felfigyel és ránéz a kutyára, majd elmosolyodik, amikor meglátja a kutyánál lévő ágat. Louis megragadja, és eldobja a botot, aztán újra elindul. A zene egy melankolikus dalra vált, amit valószínűleg az egyik nővére ajánlott neki, a mély hang szomorú és vágyakozó. Ez a dal jól illik a sötétséghez, a világ teljes felébredése előtti pillanatokhoz, a velük járó komfortos magányhoz. Louis nagyot sóhajt, mindkét kezét a kabátja zsebébe rejti, és élvezi a kihalt tengerpartot.

Louisnak és Cliffordnak hamarosan vissza kell indulnia a panzióba. Sokkal messzebbre jutottak a parton, mint amennyire Louis általában merészkedni szokott, és egy gyors pillantást vetve a telefonjára rájön, hogy már majdnem fél hét van. Gyorsan vissza kell érnie, ha le akar zuhanyozni, mielőtt Mr. és Mrs. Jackson felébred. Mindig nehéz megtalálni az egyensúlyt, mivel hét előtt nincs meleg víz, és Louis nem díjazza a hideg vízben való zuhanyzást – nem szereti különösebben, ha bármi is hideg –, bármennyire is gyors. Mostanra azonban már szinte művészi szintre fejlesztette az időzítést, még akkor is, ha néha elvonja a figyelmét a gyönyörű táj és a kutyája izgalma.

Mire visszaér a világítótoronyhoz, még csak negyed nyolc van, és Louis alig késik. Clifford ugyanolyan energikus, mint mindig, Louis körül ugrál, és megpróbál ráugrani, mintha még mindig azt

hinné, hogy kis kölyökkutya, miközben Louis megpróbálja kinyitni a bejárati ajtót.

– Jó, jó, mindjárt adok neked enni, te balhémester – suttogja neki Louis szeretetteljesen, amikor végre sikerül kinyitnia tőle az ajtót, és elhaladnak az apró recepciós pult mellett.

Bár kicsit túlzás annak nevezni, hiszen az egész nem több, mint egy pult egy régi, ócska számítógéppel és egy élénksárga retró telefonnal az egyik sarokban, és alig van mögötte annyi hely, hogy Louis leülhessen az odapréselt hokedlijére. A recepció mögötti falon egy bekeretezett fénykép lóg a világítótoronyról, azon kevés dísztárgyak egyike, amelyeket Louis megtartott az előző tulajdonostól. Louis minden egyes alkalommal, amikor meglátja, nevetni kezd azon a nagyképű gondolatmeneten, amiért kiválasztotta és felakasztotta, ezért soha nem vette le. A telefon és a számítógép már más tészta, és inkább Louis lustaságáról árulkodik, hogy tökéletesen működő berendezésekre cserélje, mint bármi másról, de úgy véli, hogy ezek is hozzájárulnak a panzió vintage bájához.

Louis elkezdi kigombolni a kabátját, miközben a nappali felé indul, Clifforddal a nyomában.

– Jó reggelt! – Mrs. Jackson köszönti boldogan az egyik barna bőrkanapéról, amitől Louis majd frászt kap, amikor belép.

– Mrs. Jackson! – kiáltja Louis, és megpördül, egyik kezét a mellkasára szorítva, a másik karja beszorul a lelógó farmerkabátjába. – Jézusom, de megijesztett – teszi hozzá, miközben némi ügyetlenséggel leküzdi magáról a kabátot, és amint végzett, azonnal megszabadul a fejhallgatójától is.

Szigorú kisugárzása ellenére Mrs. Jackson cseppet sem tűnik sértődöttnek Louis káromkodása miatt. Kedvesen rámosolyog, becsukja a könyvet, amit olvasott, és a szemüvegét a feje tetejére tolja. Térdén zseblámpa hever, ami arra utal, hogy egy ideje lent olvasott, bár most, hogy felkelt a nap, és lágy fényben világítja meg a szobát, már nincs rá szüksége.

– Sajnálom, kedvesem, nem akartalak megijeszteni – feleli az idős hölgy, és lehajol megsimogatni Cliffordot, amikor az eb odaszalad hozzá, hogy üdvözölje.

– Mr. Jackson még alszik? – kérdezi Louis, és visszaakasztja a kabátját és Clifford pórázát a fogasra.

Mrs. Jackson csak a szemét forgatja.

– Még egy földrengést is képes lenne átaludni az az ember, de komolyan! – A hangja inkább szeretetteljes, mint bármi más.

– Remélem, nem Clifford és én ébresztettük fel ma reggel – mondja Louis, és gondolatban már arra készül, hogy kedvezményt adjon nekik a kellemetlenségekért, mire Mrs. Jackson hangosan és gyönyörűen felkacag.

– Hacsak nem ti hortyogtatok a szobánkban...? Azt hinné az ember, hogy harminc év házasság után már hozzászoktam, de még mindig képtelen vagyok tőle aludni – forgatja a szemeit, aztán folytatja. – De úgyis be kellett fejeznem ezt a könyvet, mielőtt elmegyünk, úgyhogy probléma megoldva.

Louis szemügyre veszi a bűnügyi regényt, amit a hölgy még mindig a kezében tart. Ez a vendégek egyik kedvence, mivel itt játszódik a szigeten, és kísérteties adalékkal szolgál az ittlétükhöz. Louis igyekszik mindig hagyni néhány példányt az épületben.

– Akár el is viheti – ajánlja Louis, a könyv felé mutatva. Legutóbb, amikor megszámolta, legalább öt példány volt belőle a panzióban. Kettő biztosan van a torony tetején lévő olvasósarokban, a többi pedig a könyvespolcokon, amelyek a nappali mind a négy falát körülveszik, kivéve ott, ahol a nagy ablak beengedi az első napsugarat. A szoba valójában inkább könyvtár, mint bármi más, de Louis nagyképű dolognak tartja így emlegetni a vendégek előtt. A közösségi szoba szó használatától olyan átmeneti szálló érzése van, nem mintha Louisnak ellenére lennének az efféle létesítmények, de ő egy igényesebb hangulatot szeretne elérni. Louis tehát nappalinak nevezi a könyvtárát, és egy kicsit haragszik is magára, amiért ennyire túlgondolja ezt a dolgot.

– Hazavinni a könyvedet? – Mrs. Jackson úgy tesz, mintha megdöbbent volna. – Kedvesem, soha nem vetemednék ilyesmire.

Louis elmosolyodik a hölgy fárasztó előadásán.

– Ismeri a szabályainkat – feleli. – Elvesz egy könyvet, és cserébe otthagy egy másikat. És ha nem tud könyvet hagyni, azt sem bánom. Nincs hátul is szemem. Nem lenne gond, ha véletlenül magával vinné – vonja meg a vállát Louis. – Valószínűleg észre sem venném – teszi hozzá hangosan suttogva.

– Túl kedves vagy, Louis – közli Mrs. Jackson, bár nem ez az első alkalom, hogy Louis ilyen bókot kap, de az első alkalom, hogy valaki korholja ezért. – Az emberek ezt kihasználják – teszi hozzá figyelmeztetően.

Louis elmosolyodik, és igyekszik nem magára venni a dolgot. Az asszony többet látott a világból, mint ő, sokkal több ideje volt megismerni, hogy az emberek milyen kegyetlenül bánnak egymással, de ő mégiscsak idegen errefelé. Nem tudhatja, hogy a szigeten nincs mitől tartani.

– Szerintem nem lesz gond – válaszolja udvariasan –, de bármikor elhalaszthatom a reggelit, ha azt szeretné, hogy Mr. Jackson kicsit továbbaludhasson, önnek pedig több ideje lenne az olvasásra – mondja Louis és kacsint.

– Ha több idő kell, hogy lemosd magadról a futás izzadtságát, Louis, csak szólnod kell. Nem muszáj úgy tenned, mintha szívességet tennél nekem – kötekedik az asszony gondolkodás nélkül, majd visszatolja a szemüvegét az orrára, és újra kinyitja a könyvet.

Hatalmas díva. Louisnak feltűnt ez az elmúlt két hétben, amióta a házaspár a panzióban lakott. Furcsa módon eszébe jut, hogy hiányozni fog neki, ha egyszer elutaznak. Tudja, hogy ez nem ilyen egyszerű, és részben az a gondolat táplálja, hogy hamarosan megkezdődik a téli nihil, és mindig vegyes érzései vannak azzal kapcsolatban, ahogy a világ lelassul, és felerősödik a magány, amikor véget ér a szezon és minden leáll. Mégis, az asszony vicces és éles eszű; Louis értékeli egy ilyen ember társaságát. Clifford a legjobb barát, akit csak kívánhat, de ő nem mond okos dolgokat neki.

A hölgy szeméből hirtelen eltűnik a huncut csillogás, és komolyan rá.

– Tudjuk, hogy itt mindent egyedül csinálsz. Ez rengeteg munkával jár. Egy késői reggeli nem befolyásolja a TripAdvisor értékelésedet.

Louis elneveti magát.

– Ezt nagyra értékelem. De csak tizenöt percet kérek, aztán máris nekifogok. Gondolom, a szokásosat kéri.

Mrs. Jackson elmosolyodik.

– Így van. Most menj, adj enni a kutyának, mielőtt éhen hal.

Clifford felpattan, amikor az asszony kiejti a nevét, és feláll a szoba közepén lévő bolyhos fehér szőnyeg közepéről, ahol előtte összeroskadt.

– Persze, nem szeretném, ha a gyerekemnek nélkülözni kellene – ért egyet Louis tréfásan, aztán magához hívja Cliffordot és elhagyják a nappalit.

Ahogyan azt előre megjósolta, Louison eluralkodik a magány érzése, miután Mr. és Mrs. Jackson kijelentkezik. Figyeli, ahogy kéz a kézben, csomagjaikat hátrahagyva elindulnak a negyedórás sétára a faluba. Onnan valószínűleg elkövetik azt a hibát, hogy a Dunn-ék élelmiszerüzletében esznek valamit, mert azt hiszik, hogy szükségük lehet rá a két és fél órás út alatt a Good Shepherd IV-en vissza Shetlandre. És bár már megtették egyszer ezt az utat Fair Isle-re, és már megtapasztalták, hogy mennyire szeszélyes tud lenni a tenger, meg azt is, ahogy az aprócska hajónak lavíroznia kell a sziklák között, mégis azt gondolják, hogy megéhezhetnek. Ezzel minden turista így jár, még azok is, akiknek jó gyomra van, és soha nem lesznek tengeribetegek. Most, hogy október a végéhez közeledik – Roger, a kis komp kapitánya, többnyire csak szállítmányt visz magával, utasokat már nem, és gúnyt űz belőlük zöld arcuk és ijedtségük miatt. Ez minden egyes alkalommal megtörténik, de amíg több pénzt költenek a szigeten és támogatják a közösségüket, addig senki sem fogja őket figyelmeztetni erre. Hamarosan Mr. Jackson és neje hazatérnek Lancashire-be, és a skót peremvidéken átélt kaland emlékét jószívvel őrzik meg.

Louis felsóhajt a küszöbön, és egy kicsit kuncog, amikor Clifford hátulról combon fejeli, mintha talán azt gondolná, hogy most, mikor csak ketten lesznek, több figyelmet szentelhet neki a gazdája. Louis megfordul, és visszalép a házba, ujjai egy másodpercig dobolnak a recepciós pulton, aztán lábujjhegyre emelkedik, és megvizsgálja a kíváncsi szemek elől elrejtett polcot. Káosz van rajta, nincs mese, különféle nyugták és post-it-ek vannak szétszórva, tollak, két regény és Tunnock karamellás ostyaszelet papírok között, közvetlenül egy rozsdavörös-sárga Lipton teásdoboz mellett, ahová Louis a kedvenc rágcsálnivalóit rejti. Magában hümmög, mielőtt felkap egy fekete tollat, és addig tologatja ide-oda a csokis papírokat, amíg végre talál egy jegyzettömböt.

– Hé, Cliff, hagyd már abba – morogja Louis, amikor a kutya megpróbál felmászni a pultra, és a mellső mancsainak körmei csattognak a fán. Válaszul vakkant egyet, de másra nincs ideje, mert Louis kedvesen letolja onnan. – Szó sem lehet róla, te is tudod – mondja szigorúan, a jobb füle mögé dugja a tollat, és a jegyzettömböt a farmerja hátsó zsebébe csúsztatja.

Más talán egy másodpercnél tovább várt volna az utolsó vendég távozása után, mielőtt belekezdett volna az épület egész terület felmérésébe, hogy összeírja a szükséges javítások és a jövő évi fejlesztések listáját, de Louis, ha lehet így fogalmazni, nem olyan, mint a többi ember.

Talán négy-öt hónapja van arra, hogy a következő szezonra csúcsformába hozza a házat és a tornyot. Első telén, amit Fair Isle-en töltött, Louis magabiztosan elkövette azt a hibát, hogy azt feltételezte, csak néhány hétre lesz szüksége ahhoz, hogy mindent rendbe tegyen a következő turistaszezonig. Pihent – többet, mint amennyit egy magánvállalkozónak kellene –, ráadásul néhány hónapot Yorkshire-ben töltött a családjánál, így mindezt márciusra hagyta. És a március őrület volt – Louis még mindig égető szégyennel gondol rá vissza. Ha a szomszédjai nem lettek volna annyira segítőkészek, Louis soha nem tudta volna végigcsinálni egyedül. Ma már okosabban áll hozzá. A szigeten marad, mindenekelőtt a Nemzeti Örökségvédelmi Hivataltól bérelt ingatlanra vigyáz. És ha csak egy mód van rá, soha nem halogatja a feladatokat. Annál rosszabbat elképzelni sem tudna, minthogy ismét a Fair Isle-i gazdákat kelljen zaklatnia, hogy újabb segítségért kuncsorogjon. Bár most már inkább barátoknak, mint szomszédoknak nevezné őket, sokkal kínosabb lenne, ha még mindig rájuk lenne utalva, főleg most, hogy néhány éve már ő vezeti a panziót.

Louis tehát visszaindul a bejárati ajtóhoz, piros-fehér pulóverére pillant, amit visel, és az orrát ráncolva gondolatban azon tanakodik, hogy vegye-e rá az egyik kabátját, aztán úgy dönt, hogy nincs is olyan hideg odakint, és a séta amúgy sem tart olyan sokáig. Kinyitja a ház ajtaját, és tesz egy lépést előre, és az ajkába harap, amikor egy erős széllökés majd’ ledönti a lábáról. Nyikkan egyet, és Clifforddal a nyomában újra nekiveselkedik. Amint az épületen kívülre ér, körbejárja az ingatlant, majd a hátsó zsebébe nyúl a jegyzettömbért, és nagybetűkkel leírja: FEHÉR FESTÉK, majd aláhúzza. A ház külsejére valóban ráférne egy friss festés. Szerencsére magát a világítótornyot néhány évvel korábban egy költséges felújítás keretén belül helyreállították, amelyet a skót Örökségvédelmi Hivatal finanszírozott, így Louisnak nem kell aggódnia a torony miatt. Kicsit megborzong, megbánva, hogy belefogott, de makacsul folytatja az ellenőrzést, miközben minden egyes alkalommal, amikor a szél fütyül, káromkodik az orra alatt, a hideg levegő pedig a tarkóját borzolja. Hosszú időbe telik, mire a földszint minden egyes ablakát ellenőrzi, meggyőződve arról, hogy nincs huzat. Gyanítja, hogy talán a könyvtárét is meg kell majd javítania, és egy kis kérdőjellel felírja a listára, mielőtt visszamegy a házba, hogy ott is gondosan ellenőrizze az összes helyiséget. Először a földszinti közös helyiségeket, aztán a konyhát, majd az első emeleti hálószobákat és azok fürdőszobáit. Hamarosan a délután estébe fordul, és ezzel együtt a lista is csak egyre bővül és bővül.

 

 

Néhány nappal később Louis felpakolva – főleg a ház külsejéhez szükséges festékkel – tér vissza a faluból, Clifford pedig néhány lépéssel előtte szalad az úton. Ez nem is út, nem igazán, inkább csak egy kis sáros ösvény, amelyen két ember fél el egymás mellett, ahol a füvet már annyira kitaposták, hogy semmi sem maradt belőle, és amely a világítótornyot köti össze azzal a főúttal, amely a falun keresztül a sziget északi oldalán halad felfelé. Nem túl elegáns, de az élénkzöld mezők, a sziklák és az előttük elterülő tenger bőven kárpótolnak azért, hogy autóval nem lehet megközelíteni a panziót. Erre általában csak a legfinnyásabb vendégek panaszkodnak. És mire távoznak, általában annyira elbűvöli őket a festői szépségű falu és a lélegzetelállító tengerparti kilátás, hogy elfelejtik a kényelmi szolgáltatásoknak ezt a fajta hiányát.

Louis már csak néhány percnyire jár a háztól, amikor a távolban egy ismeretlen alakot vesz észre, aki a bejárati ajtó mellett téblábol. Louis megáll, egyik kezével megigazítja a festékesdobozokkal teli hatalmas táskát, amely fájdalmasan a vállába fúródik, a másikban pedig egy cserepes növényt cipel, amelyet csak úgy megvett, mert azt gondolta, jól mutat majd a hálószobájában. Louis hunyorít, aztán csettint egyet, hogy megállítsa Cliffordot, és magához hívja, hogy egy pillanatra észrevétlenül megfigyelhessék az idegent. Magas, karcsú alakját túlméretezett, olajzöld kabátba burkoló férfi az ajtó előtt járkál, nagy hátizsákjának csak az egyik pántja van a vállán. Ideges. Louis még messziről is látja, ahogyan folyton valamivel babrál. Egyik pillanatban a táskája pántjaival, a másikban a kabátjával, amely minden széllökésnél szétnyílik. Nem húzza fel rajta a cipzárt, csak a fekete sálját tekeri a nyakára, miközben fel-alá járkál az ajtó előtt. Aztán megint a hátizsák pántjait babrálja. Ha Louis bizalmatlan ember lenne, gyanúsnak találná. Így viszont legfeljebb kíváncsivá teszi.

– Nem úgy néz ki, mint a szokásos turisták – suttogja Louis Cliff felé, aztán elindul.

Nem tehet róla, de egy kicsit zavarban van. Ha nem lenne tele mind a két a keze, elővenné a telefonját, hogy megbizonyosodjon róla, nem kapott-e üzenetet Rogertől, amiben értesíti őt, hogy új látogatót hoz a szigetre a szállítmányával. Vagy akár valakitől a Dunn családból. Az élelmiszerbolt tulajdonosai általában elsőként értesülnek a látogatókról. A hírek gyorsan terjednek a szigeten, és a pletykák általában kevesebb, mint harminc perc alatt eljutnak a Fair Isle-en állandó lakosaihoz – tíz perc alatt, ha a hír különösen pikáns. A suttogások, telefonhívások és sms-ek között senki sem marad ki a körből. Ez a sziget nem arról híres, hogy a lakosai képesek lennének titkot tartani, bármennyire is sok turista hiszi azt, hogy az itteni életmód és a külvilágtól való elszigeteltség mennyire romantikus lehet. Az igaz, hogy elszigetelten élnek, hiszen el vannak zárva a világ többi részétől, de egymástól biztosan nem. És Louis épp húsz perce járt a faluban! Csak egy oka lehet annak, hogy nem figyelmeztették: ez az ember átcsúszott a rostán, és észrevétlenül jutott el Fair Isle-re. Ilyen még nem fordult elő. Újonnan érkezők, látogatók, turisták, a helyiek barátai és családtagjai; senki sem tette be a lábát Fair Isle-re anélkül, hogy ne értesült volna róla mindenki. Azonnal.

Ha a fickó szállást keres – és Louis erősen gyanítja, hogy így van –, az egész szigeten csak három alternatíva van erre. A déli világítótorony panzió, amelyet Louis büszkén a sajátjának nevez, egy kis vendégház a faluban, megfizethetőbb árakkal, és egy szálloda a sziget északi csücskében. Mivel azonban a teljes lakosság a falu déli részén él, a legtöbb turista a környéken marad, leszámítva néhány túrázót, fotóst és más természetjárót, akik nem bánják, ha ittlétük alatt nélkülözniük kell a szigeten lévő civilizáció minden formáját. Reálisan nézve azonban, mivel a legtöbb turista nem merészkedik fel északra aludni, csak két járható út áll rendelkezésre a szobát keresők számára. Ha valaki szállást keres, Louis általában értesítést kap – különösen ilyenkor, a téli hónapokban, amikor a turizmus leáll, és minden új látogató felbecsülhetetlen értékű potenciális bevételi forrást jelent. Ha az idegent látták volna, Louis biztosan értesül erről.

Így a fel-alá sétálgató embernek teljesen észrevétlenül sikerült elérnie Fair Isle-t – és a falun kívül eső világítótornyot. Ez... fura.

– Hé – szólítja meg Louis a lehető leghanyagabbul az idegent, amint már csak tízlépésnyire van az ajtótól.

Az idegen összerezzen, és ellép a nappali ablakától, ahová be akart kukucskálni, majd megfordul, hogy szembenézzen Louisszal. Clifford ugat, és egy pillanatra Louis azt hiszi, hogy talán illendő lenne csendre intenie a kutyáját, hiszen az idegen szeme elkerekedik, és tesz egy lépést hátrafelé, mintha tartana tőle. Az arca gyorsan semleges arckifejezést ölt, és Louis kutyája felé nyújtja a kezét, némán köszönve neki.

Cliffordot sem kell kétszer invitálni, és hirtelen úgy megindul felé, mint egy neveletlen viking, holott Louis mindig is büszke volt rá, mennyire jól nevelt. Szerencsére Cliff nem követi el a legmegdöbbentőbb szokásait – például amikor azt hiszi, hogy még mindig kiskutya, és ráugrik az emberekre és kis híján feldönti őket. Csak üdvözli az új jövevényt, és a legjobb tudása szerint köszön. Teszi ezt olyan elánnal, hogy a férfi egy kicsit hátratántorodik tőle, de mindent egybevetve, lehetne rosszabb is.

– Szia – suttogja a férfi, hangja meglepően mély, miközben Clifford megszagolja a kezét, és néhány másodperc múlva nyalogatni kezdi hosszú ujjait.

Louis annyira el van foglalva azzal, hogy megnézze magának a fickót, aki elég barátságosan viselkedik a kutyával, hogy észre sem veszi, hogy őt magát is méregetik, így amikor újra felemeli a fejét, meglepődve tapasztalja, hogy egy mélyzöld szempár mered az arcába.

– Mondtál valamit? – kérdezi Louis, először azt feltételezve, hogy elsiklott valami felett, amit az idegen mondott. Louis távolról is észreveszi, hogy a fickó egész helyes, és alaposan megszemléli a rózsaszín, telt ajkakat és a magas, karcsú testalkatot.

A férfi elmosolyodik, látszólag gondolkodás nélkül, hideg udvariassággal, de a szeme nem mosolyog, amit Louis csípőből utál. Szomorúnak tűnik.

– Csak köszöntem.

– Ó, értem. Szia. Most már én is, ugye? – szellemeskedik Louis. Van valami a rá meredő, pislogás nélküli szemekben, ami kétségkívül összezavarja. – Segíthetek? – kérdezi, és barátságosan elmosolyodik, hogy ezzel is megnyugtassa a fickót. A vállán lévő fekete hátizsákra mutat. – Szobát keresel?

Az idegen lassan bólint, tekintete a panziót bemutató, a házikó ajtaja feletti táblára vándorol.

– Hm, igen. Te itt dolgozol? – kérdezi, a táblára mutatva.

Louis büszkén elmosolyodik.

– Igen, én vagyok a tulajdonos. Szóval képes vagyok eljárni az ügyben – feleli, és az ajtóhoz lép. Clifford persze elé tolakszik, izgatottan várja, hogy hazaérjen.

– Cliff, nemár – nevet Louis, és megpróbálja eltolni a lábával a kutyát, miközben a kabátjába nyúl a kulcsaiért.

Apró nyomást érez a karján, és amikor jobbra néz, új vendége keze a bicepszén pihen.

– Ezt átveszem, ha ezzel segíthetek – ajánlja fel, és a cserepes angol borostyán felé mutat.

– Ó, az remek lenne – válaszolja Louis, és azzal a lendülettel a fickó kezébe nyomja a növényt. – Ne haragudj, hogy az első napodon dolgoztatlak – viccelődik, mikor végre sikerül megtalálnia a kulcsait. – Ígérem, nem sűrűn fordul elő, hogy a vendégeknek robotolniuk kelljen – teszi hozzá, elfordítja a kulcsot a zárban, és belöki a bejárati ajtót.

A fickó nem szól egy árva szót sem.

– Gyere csak, gyere be – invitálja Louis, és a jutalomfalatra tett üres ígéretekkel próbálja Cliffordot a nappali felé terelni. – Tűnj el, te óriás, hadd intézzem el én.

– Mi a neve?

Louis becsukja Clifford mögött az ajtót, aztán megkerüli a recepciós pultot, bepréseli magát a szűk helyre, és hangos csattanással ledobja a szatyrot a padlóra.

– Clifford – feleli, és tudja, hogy valószínűleg túlságosan is kedvesen mosolyog. Nem tehet róla, imádja a nagy, bumfordi kutyáját. – Én pedig Louis vagyok – mondja, miközben leveszi a farmerdzsekijét, és idegesen végigsimít a fehér-kék norvég mintás pulóverén. Ettől a szokásától nem tud szabadulni, bár nem teljesen érti, hogy miért érzi magát hirtelen zavarban.

– Te nem vagy skót – jegyzi meg a fickó ahelyett, hogy ő is bemutatkozna, és a növényt a pult jobb sarkára teszi, Louis kuplerájával szemben.

– Fején találtad a szöget – cukkolja Louis, lekapja a sárga telefont a pult tetejéről, és az oldalán lévő rejtett polcra teszi, hogy helyet csináljon. Bekapcsolja az ősidők óta ott álló masinát, amit nem merne hangosan számítógépnek nevezni, ha mások is hallják. – Ó, nyugodtan vedd csak le a kabátodat. És dobd le a táskádat, biztos nehéz lehet.

Az idegen bólint, leveszi a fekete hátizsákját, és óvatosan a pult oldalához támasztja.

– Elnézést, nem akartam bunkónak tűnni, csak meglepődtem. Ez a hely... nos, azt hittem, hogy egy kis skót közösség, ennyi az egész.

Louis bólint. Ez egy gyakori tévedés.

– Egyáltalán nem tűntél annak. A legtöbb ember ugyanígy reagál, de mi egy nagyon sokszínű közösség vagyunk – feleli szarkasztikusan.

A fickó felhorkan.

– Értem.

– De tényleg! Ez igaz, még melegek is élnek errefelé – mondja Louis, és tréfásan magára mutat. Általában nem szokott a vendégek előtt ilyen nyílt lenni, de ki nem hagyná az alkalmat, hogy eme nevetségesen elszigetelt, nevetségesen fehér és nevetségesen brit közösségen, aki a sziget állandó lakosságát alkotja, köszörülje a nyelvét. Évek óta ő volt a legizgalmasabb új helyi lakos a szigeten, amikor ideköltözött, és ő egy fehér brit férfi.

Meglepő módon ettől az idegen arcán egy valódi mosolyra utaló jel jelenik meg. Éppen csak felkunkorodik a szája sarka, mégis…

– Az én hibám, akkor bizony úgy fest, hogy volt néhány... hibás előítéletem.

Egy pillanatig némán bámulnak egymásra. Majd egy másik pillanatig.

– Szóval... – töri meg a csendet Louis, és az ujjaival a pulton dobol. Amikor teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy neki kell átvennie az irányítást, újra megszólal. – Szeretnél egy szobát? – kérdezi, noha ezt a tényt már megállapították.

– Így van.

– Rendben – bólint a házigazda, kissé megdöbbenve azon, hogy a fickó nem hajlandó részletezni a dolgot, majd két kattintással megnyitja a foglalási program ablakát. – Nos, az ősz mindig csendes a szigeten, így a szobaméretek és az árak tekintetében biztosan találunk számodra megfelelőt. Mennyi ideig szeretnél maradni? Nem baj, ha nem tudod előre, tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb hátizsákos utazó napról-napra tervezi az útját, és ahogy mondtam, októbertől március végéig általában üres a sziget, szóval, ha csak néhány éjszakát szeretnél foglalni, és aztán úgy érzed, szívesen maradnál még, az is teljesen rendben van.

– Március végéig üres?

– Hát... Igen, az. Általában.

Az idegen bólint, látszólag magának.

– Igen, jó lesz ez így – mormolja, majd újra Louisra szegezi a tekintetét. – Bérelhetek egy szobát március közepéig?

Louis először azt hiszi, hogy viccel.

– Március közepéig?! – kiált fel.

– Igen, addig szeretnék maradni – közli a fickó, teljesen őszinte arccal.

– Mihez kezdesz itt Fair Isle-en március közepéig, ember? – kérdezi Louis hitetlenkedve. – Nem mintha ítélkezni akarnék – teszi hozzá gyorsan, amikor látja, hogy az idegen állkapcsa megfeszül, nyilvánvalóan kényelmetlenül érzi magát.

– Csak szükségem van... egy kis pihenésre. Némi szabadságra – válaszolja a férfi, és a zöld szemében őszinte kétségbeesés tükröződik, ami meglepi Louist. Mintha azt feltételezné, hogy most már el fogja utasítani, ami elviselhetetlen gondolat a számára.

Louis bólint, túl lelkesen, aztán újra beszélni kezd.

– Értem, persze. Csak a legtöbb ember naposabb helyeket választ erre a célra, tudod? A zsúfolt tengerpartokat, meg hasonlókat.

– Nekem elég volt a zsúfolt, napos helyekből, köszönöm – dünnyögi a fickó, és lehajtja a fejét. Bár Louis nem látja az arcát, azt azonban mégis észreveszi, ahogy a határozott szemöldöke szarkasztikusan felszalad, amikor hozzáteszi a „köszönöm” szót. – Ez a hely teljesen megfelel– mondja végül, amikor újra felemeli a fejét, és Louis szemébe néz. – Tökéletes. Tudnék esetleg…?

Bár Louis fejében meg kellene kondulnia a vészharangnak, mégsem érzi úgy, hogy óvatosnak vagy gyanakvónak kellene lennie. Oly sok dolgot szeretne és akar is kérdezni, de tudja, hogy legjobb, ha most csendben marad. Nincs itt az ideje. Egyelőre legalábbis. Ezért inkább kedvesen mosolyog.

– Természetesen. Mint mondtam, rengeteg üres szoba közül választhatunk. Minden szoba saját fürdőszobával rendelkezik, van néhány egyágyas, pár kétágyas és egy franciaágyas a fő hálószobában. Az árak leginkább az ágy méretétől függnek. És persze a kilátástól! A sziklákra néző, kilátás nélküli szobák olcsóbbak, de mivel ilyen sokáig maradsz, ki tudunk találni valamit. Adhatok kedvezményt vagy ilyesmi. Az árak tartalmazzák a reggelit. Öhm – teszi hozzá Louis, komikusan tágra nyílt szemmel. – Ezért is hívják félpanziónak, tudod? De ha mindhárom étkezést kéred, akkor felárat kell fizetned. De ez csak egy lehetőség. Ha nem szeretnél ezzel élni, akkor gondolom, kitalálhatunk valamit, hogy használhasd a konyhát. Csak egy pékség és egy kávézó van a faluban, ha szeretnél ott enni... – Louis elcsöndesedik, amikor a fickó felemeli a kezét, hogy elhallgattassa.

– A legdrágább szobát kérem. És teljes árat fizetek az összes étkezésért meg mindenért. Az a legkevesebb, hogy kifizetem a megfelelő árat, ha már négy hónapig itt leszek.

Louis épp szóra nyitná a száját, hogy kifejezze tiltakozását, amikor az idegen megrázza a fejét, és lehajol. Louis átles a pult fölött, és látja, ahogy a srác elhúzza a hátizsákja zsebének cipzárját, aztán felegyenesedik, és egy nyitott, készpénzzel teli borítékot dob a pultra.

– Tudom, hogy az a bevett szokás, hogy előleget fizetnek, a többit pedig távozáskor, de nem baj, ha mindent előre kifizetek?

Louis nagyot nyel. Ez rengeteg pénz.

– Nem gond – feleli, visszanéz a számítógép képernyőjére, és lefoglalja a fő hálószobát. – Március 15-ig megfelel? – kérdezi, és beír néhány dolgot a foglalásba, amikor az idegen bólint. – És... milyen nevet írhatok be?

– Harry... Harrynek hívnak.

Louis beírja a keresztnevet, és próbál higgadt maradni, mert úgy tűnik, Harry csak ennyit hajlandó elárulni.

– Valami vezetéknév nem társul hozzá?

– Van olyan vezetéknév, ami a tiédhez hasonlít? – kérdezi Harry. Talán ez egy bizalmi dolog nála, gondolja Louis, miközben figyeli, hogy az idegen még mindig feszeng. Valahogy olyan kisfiúsnak tűnik a bejárati ajtó melletti ablakon beszűrődő hideg őszi fényben.

– Tomlinson – ajánlja Louis, remélve, hogy ez megnyugtatja Harryt.

Harry felszisszen, ami majdnem nevetésnek hangzik.

– Clifford Tomlinson – mondja. – Ez egy király név.

– Köszi, én magam találtam ki.

– Legyen… Twist – mondja Harry, és a szó idegenül hangzik a szájából. – Harry Twist.

– Remek – feleli Louis, és beírja, figyelmen kívül hagyva a kis hangot az agya hátsó részében, ami azt súgja neki, hogy ez nem valami jó ötlet, és hogy valószínűleg hamis név, és hogy talán aggódnia kellene.

– Rendezzük az anyagiakat, aztán körbevezetlek.

Körülbelül tíz percbe telik, mire mindent elrendeznek, és hamarosan Harry kezében kerül a szobakulcsa. Éppen lehajol a táskájáért – talán azt tervezi, hogy egyenesen a szobájába megy –, amikor Louis a vállára teszi a kezét és megállítja.

– Azt csak hagyd itt egy kicsit – javasolja, és igyekszik, hogy a javaslat ne tűnjön úgy, mintha utasítani akarná a jövevényt. – Csak... Mi lenne, ha előbb körbevezetnélek a házban és megmutatnám a tornyot? Így tudni fogod, mit hol keress, meg hasonló.

– Ó – feleli Harry halkan, félúton megállva. Kiegyenesedik, és kissé esetlenül a túlméretezett kabátja zsebébe dugja a kezét, ezzel lehetőséget adva Louisnak, hogy egy futó pillantást vessen a tetovált csuklójára, amit eddig valahogy nem vett észre. – Persze, rendben – vonja meg a vállát Harry. – Világos.

Úgy fest, mint aki azt szeretné, hogy csak hagyják már békén, fáradtnak tűnik, annak ellenére, hogy nincsenek táskák a szeme alatt. Ez a testtartásán és azon is látszik, ahogy mosolyra húzza a száját, de a szeme nem mosolyog. Louis nem először gondolkodik el azon, hogy mi a fene történt ezzel a sráccal, hogy a világnak ebben a kis szegletében vetette partra a tenger, tele pénzzel és nyilvánvalóan nehéz szívvel.

– Nem fog sokáig tartani, ígérem – böki ki Louis, szinte bocsánatkérésként. – Vagy egyszerűen megadom a wifi jelszót, és békén hagylak.

Harry nem mosolyog, de mintha kissé ellazulna.

– Semmi gond – mondja, és egyik kezét kiveszi a zsebéből, hogy levegye a sálját. – Igazából jól jönne egy körbevezetés – egyezik bele. A sálat a hátizsákja tetejére rakja, aztán ellép a táska mellől, a bakancsa vizesen csúszik a padlón, apró fűcsomók kandikálnak ki a talpa alól. – És nincs szükségem jelszóra. Nincs is nálam laptop, ami azt illeti...

– Ó, hát, ha egyszer szükséged lesz egy számítógépre, az enyémet nyugodtan használhatod. Csak szólnod kell.

Harry tekintete lassan, a pulton büszkén terpeszkedő szörnyetegre szegeződik, testének többi része teljesen mozdulatlan. Aztán elfintorodik.

– Nem, nem azt! – nevet fel Louis, és megdörzsöli a borostáját. – Ha jó napja van, éppen csak elfut rajta a foglalási program, másra nem való. A laptopomra gondoltam.

– Nem lesz rá szükségem, de azért köszönöm.

Louis egy másodpercig csak bámul rá, aztán megvonja a vállát.

– A pékségben mindig rendelkezésre áll számítógép, ha az neked kényelmesebb – közli, és végül a kabátjával a kezében megkerüli a pultot. – Félig pékség, félig internetkávézó. Mrs. Clark megengedi, hogy bárki használhassa a számítógépet, ha vesz valamit. Nagyon kedves, és iszonyat finom süteményeket süt – Louis egy pillanatra szemügyre veszi a pulton álló növényt. – Szerinted ez jól néz ki itt? Nem lesz útban, ugye? – kérdezi, majd egy kicsit megigazítja a cserepet, és az alsó ajkába harap, miközben elgondolkodik.

– Tessék? – kérdezi Harry.

– Mármint a növény. A hálószobámba akartam tenni, de valahogy jól néz ki itt, nem?

Harry egy pillanatig csak bámulja a növényt, hitetlenkedve tágra nyílt szemmel. Louis képtelen megállni, hogy ne legyen egy kicsit elégedett, amiért sikerült elérnie, hogy ne csak erősen kontrollált mikrokifejezéssekkel reagáljon.

– Hmmm – gondolkodik Harry, aztán megvonja a vállát. – Elég jól néz ki...

– Rendben, akkor itt hagyom, egyelőre, azt hiszem. Később még mindig áttehetem máshová – feleli Louis, leginkább magának, miközben a nappali felé veszi az irányt. – Cliff néha talán rád fogja vetni magát – figyelmeztet a válla fölött, mielőtt kinyitná az ajtót. – Előre is elnézést kérek emiatt.

– Nem gáz – feleli Harry, és követi Louist a nappaliba.

Clifford meg sem moccan, kényelembe helyezte magát a szőnyegen, és elaludt.

– Vagy nem – mondja Louis, miközben a fekete göndör szőrgombócra esik a pillantása. – Mindegy is, szóval ez a nappali és a könyvtár – magyarázza, és a falat minden oldalról szegélyező, masszív, fából készült könyvespolcok felé mutat. A torony tetején kívül talán ez a leghangulatosabb szoba a birtokon.

Harry hümmögve lépked a nyikorgó fapadlón, míg a kandallóhoz nem ér. Mutatóujját végighúzza a tetején, oldalra fordítja a fejét, hogy elolvassa a fölötte lévő polcokon hanyagul egymásra halmozott könyvek címét. A fehér szőnyegen és a három barna bőrkanapén kívül csak egy nagy antik hajóláda díszíti a szobát. Csak könyvek és a kandalló, valamint a kilátás. Az ablakpárkányon egy piros párna van, amelyet Louis azért rakott oda, hogy nyáron, amikor az olvasósarok túlzsúfolt, arra ösztönözze az embereket, hogy oda üljenek le olvasni.

– Ez... Ez nagyon szép – állapítja meg Harry, és Louis felé fordul. Hangja őszintének és szinte lenyűgözöttnek hangzik. Louis nem először gondolkodik el azon, hogy mi a fene hozta ide ezt az embert. – Nagy a választék a könyvekben, és az a kandalló is szuper – mondja elkerekedő szemmel, ahogy végigméri a szobát. – Kicsit meglepődtem – vallja be.

– És még nem is láttad a legjobb részeket – feleli Louis, aztán elindul a kijárat felé, és felakasztja a farmerdzsekijét Clifford póráza mellé a fogasra.

– Az összes könyved magaddal hoztad, amikor ideköltöztél? – érdeklődik Harry, túlságosan közömbösen ahhoz, hogy ne tűnjön fel, hogy valójában kíváncsi, miközben lekapja az egyiket a polcról, és belelapoz. – Ez mind a tiéd?

Az ajtó melletti egyik könyvespolcnak támaszkodva Louis elneveti magát. A bal lábát keresztbe teszi a jobbon, a karját pedig összefonja a mellkasán.

– Nem. Vagyis, ne érts félre, mindig is szerettem olvasni, de csak akkor kezdtem el rajongani a könyvekért, amikor ideköltöztem. Talán meglepődnél, ha megtudnád, hogy itt nem sok mindent lehet csinálni, amivel elüthetnéd az időt... A legtöbb a vendégektől került hozzám.

– Találtad őket? – találgatja Harry anélkül, hogy felnézne abból a könyvből, amiről Louis gyanítja, hogy valami amerikai bűnöző életrajza. Egy húszéves turista hagyta itt néhány nyárral ezelőtt egy maffiával kapcsolatos szépirodalmi és tényfeltáró művek komplett gyűjteményét, cserébe három brit krimiért, amelyeket Louis kilencven pennyért vett egy invernessi jótékonysági vásáron.

– Nem egészen... Vagyis hát... Azt hiszem, így kezdődött – ismeri el Louis. – Először csak egyetlen könyvespolc volt a nappaliban, és az sem volt tele. Csak néhány könyv volt rajta a sajátjaimból, plusz, amit az előző tulajdonosok hátrahagytak, amikor elköltöztek. Nem volt sok, de tetszett az ötlet, hogy az egyik közös helyiségben hagyjam őket, hogy az emberek kölcsönvehessenek egyet-egyet a nyaralásuk alatt, tudod? Gondolom, a vendégeknek is tetszett az ötlet, mert néhányan közülük elkezdték itt hagyogatni a saját könyveiket, ha ez idő alatt kiolvasták őket, azzal egészítették ki a gyűjteményt. Némelyiket egyszerűen csak ottfelejtették a hálószobákban vagy az olvasósarokban... Hamarosan megmutatom neked azt is – teszi hozzá Louis titokzatosan, amikor Harry felkapja a fejét az "olvasósarok" szó hallatán, láthatóan kíváncsian. – Van olyan is, amit elcseréltek...

– Elcseréltek? – kérdezi Harry, és egy lépést tesz előre. – Az meg mit jelent?

– Elveszel egy könyvet, cserébe itt hagysz egy másikat. Ha az emberek egy olyan könyvvel akarnak távozni, amit még nem fejeztek be, akkor egyszerűen elcserélhetik a sajátjukra. Engem nem zavar. Amíg mindenkinek van választási lehetősége, addig nem foglalkozom vele, hogy milyen könyvem van. Különben is, amikor a szárazföldön járok, mindig áttúrom a használt könyvesboltokat. Ahogy a legtöbb lakos is teszi.

Harry lepillant a még mindig a kezében lévő könyvre, majd az alsó ajkába harap.

– A helyiek is vesznek neked könyveket? – kérdezi, aztán beletúr rövid hajába, amitől még inkább kócossá válik. Néhány szál úgy kunkorodik a halántékához, amitől Louis arra a megállapításra jut, hogy biztosan remekül nézhet ki, ha hosszabb.

Louis megvonja a vállát.

– Hát, igen. Úgy értem, ez az övék is. Fair Isle-en nincs hivatalos könyvtár, úgyhogy mindenki az enyémen osztozik.

– Ez... Ez tényleg nagyon kedves ötlet.

Louis bólint, aztán elmosolyodik, a szeme sarka ráncba szalad.

– Igen. Tényleg az – lép el a könyvespolctól, majd nyújtja a kezét Harry felé, hogy visszategye a polcra a könyvet.

– Itt egyáltalán nincs rendszer, úgyhogy ne aggódj amiatt, hogy nem a helyére teszed vissza a könyveket. Mi itt a káoszban élünk. Cliff különösen – viccelődik Louis, miközben az alvó, békés kutyájára mutat. – Ó! Mielőtt elfelejteném – teszi hozzá, a Clifford melletti ládára mutatva. – Ez a régiség tele van gyapjúpulóverekkel, amelyeket a vendégek használhatnak, úgyhogy nyugodtan kölcsönvehetsz innen bármit. Éjszaka nagyon hideg lesz, ha szüneteltetik az áramszolgáltatást. Minden hálószobában van akkumulátorról működő fűtőtest, úgyhogy nem lesz gond, de azért... Ne szégyenlősködj. Mind tiszta, esküszöm.

Harry szemei elkerekednek az "szüneteltetik az áramszolgáltatást" kifejezés hallatán, és úgy is marad, amíg Louis be nem fejezi a mondókáját az ajtóban ácsorogva.

– Szüneteltetik? – ismétli meg, mintha nem lenne értelme annak, amit Louis mondott.

Louis szeme is tágra nyílik Harry hangjának enyhe remegésére. Ó, te jó ég!

– Ugye tudod, hogy Fair Isle szigetén este fél tizenkettő és reggel hét között nincs áram? – kérdezi Louis kissé zavartan.

Fura egy fickó, az biztos, és Louis azt fontolgatja, vajon teljesen megbízhat-e benne, de mivel a legdrágább szobáját vette ki négy hónapra – méghozzá egész télre!!!!!! –, az utolsó dolog, amit szeretne, hogy ezen információ miatt Harry világgá fusson.

Harry szája kinyílik, majd becsukódik, és láthatóan sokként éri a dolog.

– Vagy úgy – feleli, és elhessegeti zavarát. – Igen. Hát persze. Én... Azt hiszem, talán megfeledkeztem róla.

– Elfelejtetted?

– Nem gond – mondja Harry, és most már magabiztosabbnak tűnik, ahogy lassan hozzászokik a gondolathoz. – Csak kiment a fejemből – erősködik. – Köszönöm, hogy szóltál a pulcsikról. Nagyon jó ötlet. Nyilvánvalóan minden eshetőségre felkészültél.

Louis egy pillanatig csak néz rá, mielőtt válaszolna.

– Természetesen igyekszem – nyögi ki végül, aztán az ajtó felé mutat. – Mehetünk tovább?

Harry bólint, és elindul utána, vissza a folyosóra, majd a következő helyiségbe, amelyet Louis ebédlőnek mutat be.

– Az az igazság, hogy nincs itt sok érdekes dolog – magyarázza Louis, és hagyja, hogy Harry körülnézzen.

Az ebédlő két hatalmas ablaka a sziklákra néz, körülbelül egy tucatnyi egymáshoz nem illő négyszögletes asztal és szék, a helyiség egy étterem és egy családi ebédlő keveréke. A legérdekesebb bútordarab a szobában az álló zongora, amelyen Louis szinte soha nem játszott, de nem volt szíve megválni tőle, mióta az előző tulajdonosok arra sem vették a fáradságot, hogy elvigyék. Minden asztalt egy kézzel írt bor- és itallap díszít, az ajtó mellett pedig egy írótábla áll, amelyre Louis általában a heti menüt írja fel krétával. Gyorsan felvilágosítást ad erről a vendégének, és az üres táblára mutat, amíg Harry odalép az egyik asztalhoz, és megnézi a rajta lévő kínálatot.

– Általában fix menüt tervezek, és ha a vendégek igényt tartanak rá, akkor hozzácsapom az árát a szobaszámlájukhoz, de mivel te ilyen sokáig maradsz, és már kifizetted az ételt, nem kell ilyen szigorúan előre terveznünk. Mindig megbeszélhetjük, mit szeretnél enni, stb. Kiválaszthatjuk együtt a dolgokat...

Hosszú pillanatnyi csend következik, amikor Louis csak nézi Harryt, aki látszólag gondolataiba merülve, hüvelykujjával a só- és borsszóró közé fészkelt papírdarabot dörzsölgeti.

– Harry? – nyikkan meg Louis végül bizonytalanul. – Nem baj, ha a heti menüvel kapcsolatban nem tervezek előre?

– Hm? – néz rá Harry, elejtve a borlapot. A csuklójához nyúl, néhány másodpercig dörzsöli a hüvelykujjával, majd a rajta lévő gumit meghúzva rácsap a bőrére, amit Louis észre sem vette, hogy rajta van. – Persze, rendben – feleli, nyilvánvalóan fogalma sincs, mit mondott Louis. – Semmi gond.

– Jól van akkor – ért egyet Louis, és úgy dönt, hogy nem erőlteti a dolgot. Ha Harrynek nincs kedve beszélgetni vagy ennyire előre gondolkodni, akkor úgy is jó. Louis egyedül is képes megoldani az ügyet. Általában így tesz, és még soha egyetlen vendég sem panaszkodott a főztjére, még ha nem is világszínvonalú. – Hagyjuk a konyhát – ajánlja Louis, mert úgy érzi, hogy Harry talán kezd belefáradni a körbevezetésbe, meg talán őt is unhatja, és azt szeretné, hogy minél hamarabb vége legyen a túrának. – Csak annyit érdemes tudnod róla, hogy annyira kicsi, hogy felvehetné a versenyt a lakásokban található mikrókonyhákkal – magyarázza Louis, miközben kivezeti Harryt az étkezőből. Csendben mennek végig a folyosón, amíg el nem érik az ajtót, amely a pincébe vezető lépcsőt rejti. – Az alagsor többnyire raktározásra szolgál. Például konzerveket tartok lent, meg efféléket. Alapvetően ott tárolom az alkoholt és minden mást, ami nem szorul hűtésre. Ott van a mosógép is, ha szükséged lenne rá. A mosószer és minden egyéb is lent van, szóval csak használd nyugodtan, ami kell.

Harry hümmög, amikor végre elérik a mellékfolyosóra és a következő épülethez vezető ajtót.

– Nos, ez valójában eredetileg két épület volt – magyarázza Louis, belöki az ajtót, és belép a folyosóra. – Maga a ház és a tulajdonképpeni világítótorony épülete, ahol az őr lakott... Csak akkor építették meg a kettőt összekötő folyosót, amikor a 80-as években először alakították át az épületeket panzióra, hogy a vendégeknek ne kelljen az időjárással dacolniuk, míg eljutnak a toronyba, tudod? – meséli Louis, és épp időben pillant át a válla fölött, hogy észrevegye, hogy Harry ráncolja a szemöldökét. – A torony tetejéről nyílik a legszebb kilátás – magyarázza a kelleténél kicsit nagyobb lelkesedéssel, majd csípőjével belöki a következő épület ajtaját. Engedi, hogy Harry lépjen be először. – Ez az ajtó néha kicsit beragad, úgyhogy csak bátran taszigáld meg, ha szükséges, rendben? – teszi hozzá, majd követi a vendéget. – A folyosó régi, huzatos és eléggé borzalmas, tényleg ráférne már egy kis felújítás... – mondja, majd hüvelykujjával a mögötte lévő ajtóra mutat a válla fölött. – De a lényeg, ha esik az eső, legalább nem ázol meg, nem igaz? Egyébként én itt alszom – jegyzi meg, amikor elhaladnak a hálószobája ajtaja mellett, a fém csigalépcső aljába. – Éjszaka többnyire egyedül leszel a házban, hacsak nem jönnek más vendégek, de igen, ha vészhelyzet lenne vagy ilyesmi... itt megtalálsz.

– Rendben – bólint Harry engedelmesen. – Felmegyünk oda? – kérdezi, a torony teteje felé mutatva.

– Naná, hogy felmegyünk oda – mosolyodik el szélesen Louis. – Csak utánad – mondja kissé huncutul.

Mindig ez a legjobb rész, gondolja. Ahogy az emberek arca felragyog az örömtől, amikor végre felérnek a torony tetejére. Ma is olyan szép nap van, egy felhő sem mutatkozik az égen, és ködnek sincs nyoma. Csak tiszta kék ég, és Louis tudja, hogy ilyenkor hihetetlen kilátás nyílik a sziklákra és azokon túl a nyílt vízre.

Harrynek nem kell kétszer mondani. Azonnal elkezdi szedni a lépcsőfokokat, kettesével, és láthatóan nem zavarja, hogy a lépcső öreg, nyikorog és csigavonalban kunkorodik. Louis, akinek már több vendéget is meg kellett győznie arról, hogy a lépcső tökéletesen biztonságos, nem tud nem meglepődni Harry buzgóságán, félelem nélküli viselkedésén. Egy másodpercig sem habozott felfelé indulni, és Louis rájött, hogy valószínűleg ezért jött el ide. Ezért a páratlan kilátásért, amit Louis még a Fair Isle-en eltöltött hosszú évek során sem volt képes megunni.

Fent a lépcső a lámpateremben ér véget, pont annál az ajtónál, amely a galériateraszra vezet, és Louis elmosolyodik magában, amikor Harry megtorpan, ahogy felér, és egy apró sóhaj hagyja el az ajkát, amikor elengedi a rézkorlátot. Louis hagyja, hogy Harry kiélvezze a pillanatot, és az üvegablakon keresztül bámulja a sziklákra nyíló lélegzetelállító panorámát, aztán óvatosan megérinti a srác hátát, hogy bátorítsa, kerüljön beljebb.

Harry némán lép be a lámpaterembe, és a körbefutó íves fapadot bámulja, amely elég hosszú ahhoz, hogy szinte a torony teljes kerületét végigérje. A pad tetején fehér párnák hevernek, így biztosítva, hogy valóban kényelmes és meghitt hely legyen egy könyv társaságában, egy fényképezőgéppel vagy egy szeretővel való összebújáshoz. A padló nyilvánvalóan betonból készült, amit Louis mindig is utált, de ahogy lepillant a szoba közepén lévő, a könyvtáréval megegyező, bolyhos, fehér szőnyegre, úgy érzi, jól sikerült elrejteni a lámpaterem eredeti, kellemetlen ridegségét. Büszkén terpeszkedik rajta egy sötét fából készült hajóláda, amely leginkább dohányzóasztalként funkcionálhat, és amelyre oda van hajítva pár könyv és magazin. Louis zavartan összerezzen, amikor észreveszi a fehér zománcozott teásbögréjét, amelyet néhány nappal korábban az asztalon felejtett.

– Aranyos – jegyzi meg Harry, és a rajta lévő szivárványra mutat.

Louis elpirul, és felkapja a bögrét.

– Általában rend van itt – szabadkozik. – Nem igazán számítottam rád... – elakad, a tekintetük némán találkozik, Harry tekintetét némi bizalmatlanság vagy aggodalom homályosítja el. – Nos, igazából senkire sem számítottam – ismeri be Louis, és Harry szája feszült mosolyszerűvé húzódik, de a szemében lévő árnyék eltűnik.

– Ez a hely fantasztikus – suttogja.

– Minden pénzt megér – bólogat Louis önelégült mosollyal.

– Igen – bólint Harry. Tesz egy lépést előre, aztán feltérdel a padra, orrát az ablakhoz nyomja, és csak bámulja a sziklákat és a tengert, valamint az előttük elterülő széles horizontot. Szinte hipnotizáltnak tűnik – olyan mozdulatlan, hogy Louis azt is hihetné, hogy alszik, ha nem lenne tágra nyitva a szeme, képtelen elszakítani a tekintetét a tájról.

A szél, Louis legjobb barátja, fütyülni kezd, és elmosolyodik, ahogy Harry mélyen be- és kifújja a levegőt.

– Tökéletes lesz – suttogja magának az üveghez simulva, teljes áhítattal.

Tökéletes, de mire? Louis nem tud nem elgondolkodni ezen, de kényszeríti magát, hogy ne kérdezze meg. Erre később is lesz idő, ha Harry meg akarja osztani vele, de most Louis tisztában van vele, hogy nincs értelme válaszokat keresni.

Végül, néhány percnyi elmélkedés után Harry feláll a padról, és játszani kezd a csuklóján lévő gumival. Ez a mozdulat szórakozott és zavart, olyan, mintha fel sem fogná, hogy mit csinál, miközben némán körülnéz a lámpásszobában. Zöld szeme a pad végébe rejtett magas állólámpára esik, és a látványtól felkunkorodik a szája sarka.

– Mi értelme van ennek, ha éjszaka úgysincs áram? – kérdezi kissé pimaszul.

Louis felvonja a szemöldökét.

– Hidd el, szükséged lesz rá január közepén, amikor fel akarsz ide jönni olvasni, és a nap háromkor lemegy. És csak reggel kilenc után kel fel. Nagyon hasznos. És ha tényleg fel akarsz jönni, amikor nem vagyok idehaza, rengeteg elemlámpa van idebent – mondja Louis, és barna bakancsával megkocogtatja a ládát. – És a nappaliban is. Mármint a könyvtárban. És a hálószobákban. És... nagyjából mindenhol a panzióban – fejezi be és elneveti magát.

Az elemlámpák elengedhetetlen részei az életnek Fair Isle-en. Ez tagadhatatlan. Louis biztos abban, hogy a legtöbb kabátjának és felsőjének legalább van egy az egyik zsebében, biztos, ami biztos alapon. Minden közös helyiségben van belőlük. A pokolba is, Louis néhány éve még a mosdókagyló alatt is elrejtett egyet-egyet, csak a biztonság kedvéért. Néhány fogadóban vagy szállodában a Biblia egy-egy példánya van az éjjeliszekrényeken, Louis panziójában viszont extra elemek.

Harry bólint.

– Ezt... jó tudni – mondja, majd a ládára mutat. – Abban is vannak pulcsik? – kérdezi, és Louis nem igazán tudja eldönteni, hogy ezt kötekedésnek szánta-e vagy sem.

– Akadnak – feleli Louis és elhatározza, hogy komolyan válaszol. – Bár leginkább takarók. Elég hideg van itt fent, és fúj a szél.

Harry megvonja a vállát.

– Észre sem vettem – poénkodik, mire Louis felhorkan.

– Szeretnél szétnézni odakint? – ajánlja fel, és az ajtóra mutat, amely a körteraszra vezet, amit sok turista tréfásan Louis erkélyének nevez.

Harry megrázza a fejét.

– Talán később – feleli. – Kicsit kimerült vagyok. Megviselt az időeltolódás.

– Az időeltolódás? – Louis képtelen megállni, hogy vissza ne kérdezzen, miközben elindul lefelé a lépcsőn, ujjai között szorongatva koszos bögréjét.

Harry némán elindul Louis háta mögött, láthatóan feszengve, aztán visszaérnek a földszintre.

– Elnézést – motyogja végül Louis, amikor a csend elviselhetetlenné válik, ami úgy tűnik, körülbelül öt másodperccel az után következett be, hogy a kérdést feltette.

 

Második fejezet

 

Másnap reggel, amikor Louis visszaér a Clifforddal való kocogásból, Harry épp lefelé tart a szobájából. Louis maga elé engedi Cliffordot, és meglepi Harryt, amikor az leér a lépcsőn. Kicsit megijed, szemei tágra nyílnak, amikor meglátja Louist és Cliffordot. Ugyanaz a hosszú zöld kabát van rajta, mint előző este, és a nagy fekete sál eltakarja az arca felét. Louis még messziről is látja a karikákat a szeme alatt, amelyek elárulják a belőle áradó kimerültséget. Kinyitja a száját, hogy megkérdezze, jól aludt-e, bár a válasz egyértelműnek tűnik, amikor Harry a cipőjét bámulja, és egyértelműen kerüli a szemkontaktust. Louis sóhajt egyet, zavarában megdörzsöli a tarkóját, mielőtt belép az ajtón, helyet hagyva Harrynek, hogy kimenjen. Keze majdnem eléri a kilincset, amikor Louis feleszmél, milyen szörnyű házigazda.

– Várj! – mondja, éppen akkor, amikor Harry egy lépést tesz kifelé. Megmerevedik, láthatóan nem vágyik a reggeli csevejre, de így is Louis felé fordul, és a szemöldöke kissé összeráncolódik, amikor látja, hogy a férfi egy pillanatra felemeli az ujját, mielőtt a recepciós pult mögé szaladna. Louis kotorászni kezd a pult mögötti rendetlenségben, türelmetlenül csettint egyet, amikor nem találja meg, amit keres. Végül néhány másodpercnyi szeméttologatás után eszébe jut, hogy az egyik fiókba tette, és sikeresen előássa a panzió kulcsát. – Parancsolj – mondja, és Harry felé nyújtja. – Ez a bejárati ajtó kulcsa, arra az esetre, ha nem lennék itthon. Így kedvedre jöhetsz-mehetsz, nem mintha itt sok minden mást lehetne csinálni – viccelődik Louis. Harry arca továbbra is kővé dermed, egyetlen izma sem rándul meg, és nem mutat érdeklődést. – Én... – köszörüli meg Louis a torkát. – Tegnap elfelejtettem odaadni neked, sajnálom.

– Ó – mondja Harry szenvtelenül, mégsem barátságtalanul, ujjai óvatosan simulnak Louis kezéhez, miközben elveszi tőle a kulcsot. Még mindig nem igazán néz Louisra, tekintete inkább a kis tárgyra szegeződik. – Köszi – mormolja, és végre felpillant.

– Az áram bármelyik percben visszajöhet, ha le szeretnél zuhanyozni a séta után. És van néhány opció, ami a reggelit illeti – teszi hozzá –, ha éhes vagy.

Harry udvariasan elmosolyodik, láthatóan alig várja, hogy távozhasson, de nem akar udvariatlan lenni.

– Köszönöm – biccent. – Én többnyire gyümölcsöt eszem reggelire, úgyhogy légy szíves, ne fáradj azzal, hogy valami bonyolultat készíts nekem.

Louis elmosolyodik, aztán elkezdi levenni a kabátját, felfedve alatta egy szürke pulóvert. – Egyáltalán nem lenne gond, de én magam is csak gabonapelyhet eszem reggelente, úgyhogy megértem.

Harry bólint, néhány másodpercig még némán toporog az ajtóban, aztán zsebre vágja a kulcsot. Ugyanaz a kék farmer van rajta, mint előző nap, ami arra utal, hogy valószínűleg nem fog ma reggel kocogni, mint Louis, és miután a kulcs biztonságosan a hátsó zsebébe fészkelte magát, Harry ismét bólint Louis felé. Aztán megfordul, és a pult irányába biccent.

– Rendben – mondja lagymatagon, majd Louis felé int. – Akkor köszönöm.

– Viszlát később! – kiáltja Louis, de Harry már be is csukta maga mögött az ajtót. Elgondolkodva hümmög, miután Harry távozik, Clifford felé pillant. – Furcsa egy fickó, ugye? – kérdezi a kutyától.

Nem meglepő módon Clifford nem ugat válaszul, csak nagy sötét szemeivel bámulja Louist.

– Igen, igazad van – ért egyet Louis –, túl korai lenne megmondani.

Aztán visszasétál a hálószobájába, hogy lezuhanyozzon.

Louis a recepciós pultnál valami papírmunkába temetkezik, amikor Harry két órával később visszatér. Egy szót sem árul el abból, hogy merre járt, hogy lement-e a sziklákhoz, és végigsétált-e a tengerparton, vagy, hogy szakított-e időt, hogy meglátogassa a falut, esetleg arra, hogy tovább menjen észak felé, a sziget másik végébe. Ehelyett csendben belép, mintha azt szeretné, hogy észre se vegyék, mintha fájdalmat okozna neki, ha bárki látja őt, leszegett fejjel a fal mellett álldogál egy darabig. Alig reagál Louis udvarias üdvözlésére, csak egy aprót biccent válaszképp, majd egyenesen a lépcső felé indul, és eltűnik szem elől.

Louis emlékezteti magát, hogy nincs értelme a találgatásnak. Nem tehet róla azonban, hogy fúrja az oldalát a kíváncsiság, nem tud nem elgondolkodni azon, hogy mi a fene történt, hogy egy olyan srác, mint Harry, a sziget legvégére és akár azon túlra is képes elfutni, hogy ott rejtőzzön el. Louisnak persze semmi köze hozzá, de azért kíváncsi rá.

Húsz perccel később, amikor Harry vizes hajjal megjelenik, Louis még mindig ezen agyal. Fekete melegítőnadrágot és egy fekete pulóvert visel, amelyen színes bolygók futnak végig a bal vállától a jobb csípőjéig, végig a mellkasán. Egy vastag, barna bőrből készült jegyzetfüzet is van nála, amelyet egy vékony madzaggal kötöttek össze, és olyan, mintha egy díszes toll lógna le róla. Úgy tűnik, kézzel írt idézetek vannak a jegyzetfüzeten, firkák és miegymás, de Louis nem tudja jól megnézni, mert Harry úgy fordítja a kezét, amellyel a füzetet tartja, hogy eltakarja Louis szeme elől.

Amikor elhalad a recepciós pult előtt, rábámul Louisra, a tekintetük találkozik, miközben udvariasan mosolyog, minden melegség nélkül. Harry a toronyba vezető folyosó felé mutat.

– Felmegyek... – mondja, egy pillanatra a pult előtt megállva, látszólag Louis engedélyére vár.

– Király – feleli Louis a lehető legbarátságosabban, aztán újra beletemetkezik a papírmunkába. Semmi értelme, hogy Harry még kellemetlenebbül érezze magát, mint amennyire amúgy is.

Ha a magányt keresi Fair Isle-ben, Louis mindenképpen megadja neki.

Ahelyett, hogy azon aggódna, hogyan boldogul a vendége a lámpateremben, Louis néhány órára a munkájába merül, rendet rak a papírok között és a tényleges munkaterületén is, megpróbálja egy kicsit szalonképesebbé varázsolni a recepciót. Ezt a rutint néhány hetente végigcsinálja, és minden alkalommal megígéri magának, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor hagyja, hogy a pult ennyire koszos és szeméttel teli legyen, hogy aztán újra kezdje az egészet, amikor rövid idő után elkerülhetetlenül nagy rendetlenség lesz. Egyébként ő maga nem egy rendetlen ember, csak a panzió összes közös helyiségét olyan makulátlanul tisztán kell tartania, hogy ami csak az övé, például a recepció vagy a hálószobája, azt, a takarítás során hajlamos kihagyni. Akkor hagyja csak abba a recepciós pult rendezgetését, amikor az makulátlanul tiszta, és a növényét is megöntözte, csak ekkor tűnik fel neki, hogy korog a gyomra.

Egy gyors pillantást vet a telefonjára és rájön, hogy már elmúlt dél, így Louis egyenesen a konyhába megy, gyorsan összedob két sonkás-sajtos szendvicset. Három harapással befalja az egyiket, miközben azt várja, hogy a víz felforrjon. Amikor a víz felforrt, felkap egy régi turista bögrét, amelyen Nessie rajza látható és sárga betűkkel az van alá írva: Skócia. Bedob egy tea filtert a bögrébe, és vizet önt rá, majd egy másodpercig hezitál, és a hűtőszekrényt bámulja. Végül megvonja a vállát, kinyitja, és tejet vesz elő, hogy töltsön néhány cseppet Harry teájába. Tekintve, hogy ez a tea nem neki készült, Louis feltételezi, hogy Harry nem fog neheztelni érte.

Aztán felkapja a szendvicses tányért és a bögrét, és a torony felé veszi az irányt. Amint a lépcső aljára ér, Louis óvatosan, lassan lépked felfelé, nehogy elejtse a kezében lévő tárgyakat, és körülbelül félúton életének eme döntését is megbánja, amikor megbotlik egy kicsit, és nincs szabad keze, hogy megkapaszkodjon a korlátban. Szerencsére sikerül visszanyernie az egyensúlyát, és nem borít ki semmit, de az utolsó lépéseket még lassabban teszi meg.

Amikor végre eléri a világítótorony lámpatermét, Louis meglepődve tapasztalja, hogy az üres. A lépcső tetején megáll, és elkomorul, tekintete egyenesen a ládára vándorol, ahol Harry naplója hever nyitva, ottfelejtve, a díszes tollal együtt. Egy másodperccel később Louis felpillant, és megijed, amikor észrevesz egy magas alakot a kinti teraszon. Megkönnyebbülten sóhajt fel, és kissé megrázza a fejét a saját ostobaságán, amiért azt feltételezte, hogy Harry varázslatos módon eltűnt. Egy percig csendben figyeli őt, ahogy a korlátnak támaszkodik, a testtartása sokkal lazább, mint amilyennek Louis eddig látta.

Harry nem teljesen hátat fordítva áll, a teste kissé megdől, így Louis jól láthatja, ahogy a pulóvere ujját felhúzza az alkarján, csupasz bőrét közvetlenül a korlátnak támasztja, miközben idegesen játszik az ujjaival. Néhány másodpercig csipkedi a bőrt, mielőtt elkezdi kicsit masszírozni a kezét. Időnként abbahagyja, majd a csuklóján lévő gumiszalaghoz nyúl, és szinte szórakozottan megforgatja az ujjai között. Egyszercsak Louis látja, amint meghúzza a gumit, ami élesen rácsap a csuklója finom bőrére, de hamarosan visszatér a keze tördeléséhez. Harry mintha mélyen elmerülne a gondolataiban, nem zavarja, ahogy a szél összekócolja a fürtjeit, tekintete a végtelennek tűnő horizontra szegeződik, a tengerre, amely egyre és egyre messzebbre terül el.

Louis félrenéz, úgy érzi, mintha valaki privát pillanatba avatkozna bele, és hogy ne settenkedjen tovább, határozottan belép a szobába, hogy felszolgálja Harry ebédjét. Ahogy lehajol, hogy a tányért és a bögrét is a ládára tegye, Louis tekintete elkalandozik, és a vendége naplójának lapjain landol, olyan szavakat olvasva ki, mint az egyre jobban lenni és az zsúfolt termek üres lelkekkel, aztán ráeszmél, mit művel, és a szeme elkerekedik a szégyentől.

A kíváncsiság, hogy továbbolvassa, erősebb, mint Louis hitte volna, tekintve, hogy hét testvér legidősebb gyermekeként mindig is fontosnak tartotta a magánéletet, ezért fizikailag is el kell távolodnia a naplótól, hogy megfékezze magát a kémkedéstől.

Hitetlenkedve csóválja a fejét.

– Mit művelsz? – dorgálja meg magát, aztán a terasz felé vezető ajtóhoz indul.

Tétován megáll az ajtó előtt, nem akar még többet kíváncsiskodni, mint eddig. Nem mintha a Louis által készített szendvics kihűlhetne. Ha otthagyja, és csendben visszamegy dolgozni, Harry akkor eszi meg, amikor szeretné. A tea pedig nem igazán számít a dolgok nagy összefüggésében, Louis egyszerűen megissza, és később készíthet Harrynek egy új csészével. Vagy Harry bármikor készíthet magának egy bögrével, amikor csak szeretne, hiszen tudja, hol van a konyha, és nem gyerek már.

Ez nevetséges, gondolja Louis, és megrázza a fejét, mielőtt megkocogtatná az üveget, remélve, hogy kevésbé lesz tolakodó, ha így figyelmezteti Harryt a jelenlétére.

Ez rögtön visszaüt, Harry felriad, és pánikba esett arccal fordul meg.

Louis grimaszol, mindkét kezét felemeli, remélhetőleg békítő mozdulattal, és egy kicsit elmosolyodik, amikor látja, hogy Harry megkönnyebbülten felsóhajt, egyik kezével a hajához nyúl, és kipirult arccal próbálja rendbe szedni a fején lévő szarkafészket. Kinyitja az ajtót, tétova arckifejezéssel belép a lámpaterembe, miközben Louis hátrál két lépést, hogy beengedje.

– Segíthetek? – kérdezi Harry udvariasan, kíváncsian néz Louisra, és ő képtelen nem elmosolyodni válaszképp.

– Azt hiszem, én vagyok az, aki segíthet neked – feleli Louis. A hüvelykujjával a ládára mutat a válla fölött, anélkül, hogy hátranézne. – Gondoltam, talán éhes vagy, úgyhogy készítettem neked valamit.

– Ó – könnyebbül meg Harry, átnéz Louis válla fölött, oda, ahová mutat, és egy csipetnyi aggodalom suhan át az arcán, tekintete egy bizonyos pontra összpontosul előtte.

Amikor Louis hátrapillant, anélkül, hogy teljesen megfordulna, az első dolog, amit a szeme sarkából meglát, az a nyitott napló. Nagyot nyel, próbálja visszanyelni azt a kellemetlen érzést, hogy valami rendkívül ostoba dolgot tegyen. Kinyitja a száját, hogy mindent bevalljon arról, hogy véletlenül elolvasott néhány sort. Aztán meggondolja magát, és inkább azt mondja:

– Csináltam neked teát is.

Végül is mi értelme lenne színt vallani? Nem mintha Louis tényleg valami fontosat olvasott volna. Nem mintha tudná, mit jelentenek azok a szavak. A firkálmányokat, félig kisatírozott sorokat és átírt mondatokat leszámítva alig látott valamit. Soha senki naplóját nem olvasná el. Főleg nem azután a borzasztó eset után, amikor kigúnyolta a húgát, Lottie-t, amiért valamit írt a rózsaszín Barbie-naplójába, amit a barátnőjétől kapott a kilencedik születésnapjára. A naplóhoz egy apró arany lakat tartozott, amit a kislány egy este elfelejtett bezárni, és a konyhaasztalon hevert a házi feladatok között, és amely túl csábító volt ahhoz, hogy Louis kíváncsi természete ellenálljon. Az anyja büntetése fájdalmas volt, de a Lottie arcára kiülő árulás fájdalma és azok a hetek, amelyeket azzal töltött, hogy nem bízott többé a bátyjában, voltak rá a legnagyobb hatással. Ha valamit megtanított neki az, hogy népes családban nevelkedett, az az volt, hogy teljes mértékben és kérdés nélkül tartsa tiszteletben mások magánéletét.

A mai eltévelyedő tekintet is hiba volt, egy fél másodperces baleset, bár olyan apró és jelentéktelen, hogy nem is érdemes megemlíteni.

– Nem tudtam, hogy szereted, ezért tettem bele egy kis tejet – folytatja Louis, amikor Harry nem felel. – Remélem, nem baj.

Végül Harry szemei megenyhülnek. Aprót biccent Louisnak, ajkai alig-alig kunkorodnak fel egy mosolyra utaló jelre.

– Igazából pont így tökéletes.

– Valószínűleg szükséged is lesz rá, miután kabát nélkül lógtál odakinn – oltja le Louis. – A szél még a legszebb napokon is eléggé hűvös.

Harry megvonja a vállát.

– Jól vagyok – feleli, és átöleli magát, majd végig simít a pulóverén a hüvelykujjával, közvetlenül a könyöke fölött. – A tea azért jól hangzik. Meg a szendvics is – mondja, majd elnémul, mindketten kínosan állnak egymással szemben a csöndben. – Köszönöm, nagyra értékelem.

Louis megvonja a vállát.

– Az all-inclusive csomag része – feleli könnyedén, és vár egy másodpercet Harry reakciójára. Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy ez elmarad, Louis bólogat, és az ujjaival a combján dobol. – Rendben, akkor hagylak is.

– Jó – feleli Harry.

Egy darabig némán ácsorognak egymással szemben.

– Oké, szia – mondja Louis, megfordul, és lesprintel a lépcsőn.

Már félúton tart lefelé, amikor rájön, hogy elfelejtett kérdezni valamit Harrytől, és épp időben ér vissza a lámpaterembe, hogy lássa, amint a fiú határozott arckifejezéssel becsukja a naplóját.

– Már megint én! – kiáltja a lépcsőről. – Elfelejtettem megkérdezni, hogy fél hétkor jó lesz-e a vacsora? Megterítek neked az ebédlőben, ha szeretnéd.

Harry bólint.

– Jól hangzik.

– Van valami konkrét kívánságod? – kérdezi Louis. – Hozhatok fel egy étlapot, ha szeretnéd. Vagy csak megmondom, miből választhatsz, aztán ennyi.

Harry megrázza a fejét. Leül, fogja a tányérját, és finoman a combján egyensúlyoz vele.

– Nem vagyok válogatós, és nem is vagyok allergiás semmire, szóval... – vonja meg a vállát. – Lepj meg!

Néhány órával később egy ideges Louis járkál fel-alá a konyhában, szíve majd’ kiugrik a mellkasából, miközben a "lepj meg" jelentésén töpreng.

Harry talán valami elképesztő dologra számít? Innovatívra? Forradalmira? Valami váratlanra? Különlegesre? Egyáltalán mit értett a kifejezés alatt?

Louis messze nem főz rosszul, ezzel tisztában van, de nem is szakács, inkább a házias és egyszerű receptekre összpontosítja az energiáját, hogy felmelegítse a vendégek szívét, és hogy egy családias hely érzetét keltse bennük, még akkor is, ha határozottan egyedül vezeti az üzletet. Neki azonban van családja, függetlenül attól, hogy mennyire messze él tőlük, és Louis úgy gondolja, hogy a panziónak ezt tükröznie kell. Sőt, nem azért főz, hogy lenyűgözze a vendégeit, hanem, hogy táplálja őket. A hasukat és a lelküket egyaránt. Ha valamiben biztos, akkor az az, hogy Harry lelkének nagy szüksége van táplálékra. És mindennek a tetejébe még azt várja, hogy lepje meg?

Ez borzasztó nagy nyomás egy vacsora miatt.

Louis még egyszer belenéz a hűtőjébe, az alsó ajkába harap, miközben gondolatban sorra veszi a kedvenc receptjeit, és összeveti őket azzal, ami épp a konyhájában van. Lehetőségekben és hozzávalókban biztosan nem szenved hiányt. Mégsem tud dönteni.

Ez egyszerűen abszurd. Harry Twist majdnem négy hónapig a South Lighthouse Panzióban fog lakni. Ez idő alatt valószínűleg minden egyes receptet háromszor is kipróbálhat Louis repertoárjából, hacsak valaki nem kezdi el sürgősen változatossá tenni az étlapot. Ez egyáltalán nem lesz probléma. Még ha Louisnak sikerül is lenyűgöznie – pontosabban meglepnie –, ma este, hamarosan túl fog látni a délibábon, és megtapasztalhatja Louis igazi és autentikus főztjét, vagyis azok az unalmas, de finom ételek receptjeit, amelyekre mindig is támaszkodott.

Amint ez a gondolat megfordul a fejében, Louis felsóhajt, és megvonja a vállát. Butaságnak tűnik, hogy ekkora felhajtást csinál, tekintve, hogy nincs sok jelentősége.

– Ki a faszt érdekel? – mondja a nyitott hűtőszekrénynek, és lendületesen becsapja az ajtaját, aztán felkap egy fazekat, és a mosogató felé tartva megpördül. Megtölti vízzel, aztán a tűzhelyre teszi, hogy felforralja.

Pontban fél hétkor Louis belép az ebédlőbe egy gőzölgő tányérral, amelyen a klasszikus sajtos makaróni divatos változata van. Bár a divatos talán kicsit erős szó, tekintve, hogy csak némi szalonna és karfiol teszi különlegessé, de azért Louisnak eddig senki nem tett panaszt, hogy szabadon bánik a szóval.

Elmosolyodik, amikor látja, hogy Harry már helyet foglalt, és örül, hogy ilyen pontos. Az egyik nagy ablakhoz közeli asztalnál ül, orrát a fehér abroszon heverő regénybe dugva, aminek a gerince már annyira megtört, hogy Harrynek alig kell tartania. Louis magában hümmög, aligha látja értelmét, hogy éppen ezt a helyet választotta, tekintve, hogy a nap néhány órával korábban lement, és az óra visszaállításának hatása máris megmutatkozik, pedig még csak néhány nap telt el. Persze a dolgok csak rosszabbodni fognak, ahogy az ősz télbe fordul, és hamarosan alig lesz néhány órájuk a világos délutánból, mielőtt a nap ismét eltűnik a végtelennek tűnő éjszakában. Louis keserűen emlékszik vissza a szigeten töltött első évére, emlékszik arra a sokkra, ami a szervezetét érte, amikor délután három órakor lement a nap, emlékszik, milyen nehéz volt eleinte alkalmazkodnia ehhez. Azon tűnődik, vajon mit fog Harry gondolni a helyről, amikor rájön, mennyire rossz a december és a január. Az is lehet, hogy talán megbánja majd, hogy Fair Isle-t választotta a... szünetre, amikor választhatott volna inkább egy trópusi nyaralóhelyet bárhol, mint ezt a hideg és kietlen szigetet. Azon tűnődik, hogy vajon nem lesz-e olyan durva meglepetés számára, mint Louis számára volt, amikor ide költözött. Vagy talán felkészülten érkezett a tél sivárságára, azzal a tudattal felvértezve, hogy mi vár itt rá. Figyelembe véve a zavart – és egy kicsit riadt –, arckifejezést, amikor Louis megemlítette, hogy a szigeten éjszaka nincs áram, azt gyanítja, hogy Harry nem volt elég körültekintő, amikor erre a helyre esett a választása. Biztosan nem ő lesz az, aki figyelmezteti őt. A pénz túl jó ahhoz, hogy Louis elkezdje elüldözni egyetlen vendégét.

És bármennyire is hallgatag és bizonytalan volt Harry, azért jó volt a társaságában lenni.

– Jó könyv? – érdeklődik Louis, amikor az asztalhoz ér, és elfojt egy mosolyt, amikor Harry kicsit megugrik, megijedve a hirtelen hangtól. – Bocsánat – kér elnézést udvariasan, hiszen ez a házigazda dolga. – Mmm, látom, szereztél egy barátot – teszi hozzá, amikor észreveszi, hogy Clifford az asztal alatt, Harry lábánál alszik.

Kíváncsi volt, hová szökött a pimasz fráter.

Harry egy pillanatra felnéz Louisra, még mindig ijedten pislog, majd a könyvére, aztán Cliffordra pillant.

– A kutyád nem igazán tűnik olyan típusnak, mint aki nehezen barátkozik – közli Harry, és szemöldökét enyhén felhúzva nyomatékosítja a kijelentését. – Nem tudom, a rajongása rám nézve mennyire lehet hízelgő.

Louisnak valóban kellett egy másodperc, hogy rájöjjön, Harry viccel.

– Hé! – méltatlankodik, és a kezét, amelyik nem Harry tányérját tartja, a csípőjére teszi, mintha megsértődött volna. – Azt akarod ezzel mondani, hogy a kutyámnak nincsenek elvei?

Harry ártatlanul megvonja a vállát.

– Csak azt mondom, hogy nem tudom, miért tüntet ki ennyire a figyelmével. Alig ismerjük egymást, és mióta lejöttem a toronyból, azóta rám szállt. Úgy tűnik, nem kell sok ahhoz, hogy elnyerjem a kegyeit.

Louisnak elkerekedik a szeme.

– Tudatom veled... – kezdi nyomatékkal. – Hogy teljesen igazad van. Ez az eb jobban szeret ölelkezni, mint én, pedig én is nagy ölelgetős hírében állok. Bárcsak azt mondhatnám, hogy Cliff ragaszkodása hozzád valami igazán mélyrehatót árul el a személyiségedről, mert nem tüntet ki bárkit a ragaszkodásával, de ez egy nagy hazugság lenne.

Louis meglepetésére Harry szívből felnevet.

– Sejtettem – válaszolja jókedvűen.

– Ez nem jelenti azt, hogy ez rád nézve ne lenne hízelgő vagy nem érezheted magad szerencsésnek, mert ő egy igazi kincs. Valóban a legjobb barát az egész világon. Függetlenül attól, hogy mennyire alacsonyak az elvei.

Harry bólint, és hirtelen elkomolyodik.

– Ezt észben tartom – feleli. – És igen, jó – ért egyet, bár Louisnak fogalma sincs, hogy mire mondja ezt.

A homlokát ráncolja, és nyitja a száját, hogy megkérdezze, miről beszél Harry, amikor az hozzáteszi:

– A könyv. Nem rossz.

– Ó, vagy úgy – mondja Louis, és megcsóválja a fejét. Ő volt az, aki megkérdezte, ezért a válasznak nyilvánvalónak kellett volna lennie. Kicsit kinyújtja a nyakát, hogy megnézze a borítót, de Harry még mindig szétnyitva tartja a könyvet, így az nem látszik. Még egy pillantást is nehezen bír vetni a szövegre, hogy segítsen neki a találgatásban. Néhány kínos másodpercnyi vergődés után úgy tűnik, Harry megsajnálja, és Louis elé tolja a könyvet, hogy ő is rendesen belelásson. Louis elmosolyodik, és némán megköszöni Harrynek, hogy elolvashatja az ismerős címet.

– A lámpateremben találtam – magyarázza Harry, és az arcán még csak egy pöttynyi zavar sincs, amiért rajtakapták, hogy a meglehetősen nagy számban jelenlévő, túlfűtött romantikus regények egyikét olvassa, amit Louis szeret a vendégek számára fenntartani. Elvégre ez az egyik, ha nem a legjobb műfaj a szabadság ideje alatti olvasmányokhoz.

Louis szereti ezt a fajta magabiztosságot egy férfiban.

Érdeklődve hümmög.

– Nem rossz választás – mondja magabiztosan, és végül leteszi a tálat az asztalra, de nem pont Harry evőeszközei közé, mivel a könyv még mindig útban van. – Nem vagyok az a fajta, akit érdekelne a heteró szex, de el kell ismernem, hogy azok a pikáns jelenetek jól meg lettek írva.

Harry megvonja a vállát, és kicsit elvigyorodik.

– Valójában még nem tartok ott. A herceg nagyon nyomul, de a lány még nem engedett a közeledésének. Térjünk később vissza erre.

– Jövő hétre egy részletes könyvismertetőt szeretnék – viccelődik Louis, csípőjét az asztalnak támasztva, és karját a mellkasán összefonva. – Természetesen idézetekkel megspékelve.

– Ne várj tőlem túl sokat, alig sikerült befejeznem a középiskolát – dünnyögi Harry félig viccesen, majd drámaian elkerekedett szemekkel egyenesen Louisra néz, arcán őszinte pánik villan. Mintha már így is túl sokat mondott volna, mintha valami mélységes titkot fedett volna fel, amit nem lett volna szabad kikotyognia. Mintha Louis talán kigúnyolná emiatt. – Nem, úgy értem. Én csak… – Harry nem tudja, mit mondjon, menteni akarja a menthetőt.

– Kérlek – szakítja félbe Louis, felemeli a karját, és remélhetőleg megnyugtatóan Harry vállára teszi a kezét. – Ne aggódj. Én... Én magam is küzdöttem az egyetemen. Nem ítéllek el emiatt... – Louis kínosan elhallgat. A csend kényelmetlenül feszül közöttük, és egy túl hosszúnak tűnő pillanattal később Louis leveszi a kezét Harryről, majd ellép az asztaltól. –  A top tíz jelenet is megteszi, rendben? – teszi hozzá tréfásan, próbálja oldani a feszültséget.

Úgy tűnik, ez segít a dolgon, ha csak egy kicsit is. Harry vállai megereszkednek, ami Louis reményei szerint a megkönnyebbülés jele. Még mindig feszült, de Louis nem hiszi, hogy valaha is látta volna, hogy ne lenne az, mióta előző nap megérkezett a panzióba, a teste olyan sokféle módon feszült, hogy Louis nem tudja, mit gondoljon róla. De most nem a leggörcsösebb, ami mégiscsak győzelem, bármennyire is apró.

– Rendben – feleli Harry, és lebámul az ételére. – Úgy megfelel – ért egyet, félreteszi a könyvét, és alaposan beleszagol a tésztaételbe. – És ez mi?

– A híres sajtos makarónim.

– Híres? – kérdezi Harry, és villát ragad, hogy megkóstolja.

– Ó, az. Sziget szerte híres. A falubeliek ide járnak vacsorázni, ha ez van az étlapon. Az igazat megvallva, talán azért, mert lusták, vagy nincs kedvük főzni, és Fair Isle-en gyakorlatilag nincs egy rendes étterem. Hacsak nem számítjuk a pékséget/kávézót... Amit, azt hiszem, muszáj lesz beleszámolnunk. Egyébként lássuk be, hogy nincs egy árva étterem sem közel, s távol, és ez... pokolian lehangoló. De egyébként is, szeretem azt hinni, hogy a finom ételek miatt ugranak be hozzám. És nem csak azért, mert nincs más.

Harry a homlokát ráncolja.

– Nos... Mit teszel, ha te magad kívánsz meg valamit? – kérdezi, leteszi a villáját, és valóban aggódó arcot vág. – Mondjuk... mondjuk megennél egy curryt hajnali kettőkor?

– Várok másnapig – ismeri be Louis. – Aztán megfőzöm magamnak. Aztán úgy teszek, mintha nem is én készítettem volna, így a pszichológiai hatás ugyanaz.

– Tényleg?

– Egyáltalán nem – nevet Louis.

– De... egy gyorsétterem sincs?

Louis lassan megrázza a fejét, a mosolya önkéntelenül homlokráncolássá változik. Eszébe jut, milyen régóta nem evett gyorsételt.

– Az kemény – ismeri el Harry.

– Igen, látnod kéne, amikor a szárazföldre érek. Én csak... egyszerűen halálra zabálom magam. Nagyon ciki. Amikor legutóbb meglátogattam a családomat Donnyban, elvittem a húgomat egy gyorséttermi túrára. Minden étkezésnél új étterembe mentünk. Az egész család hetek óta várta, hogy főzzek nekik valamit, de én csak Nandos-t és KFC-t szerettem volna enni.

Louis nevetve emlékszik vissza a rémületre Lottie arcán, amikor rájött, hogy mit tervez. Mentségére szóljon, hogy ez volt a leghosszabb idő, amit Fair Isle-en töltött megszakítás nélkül, túlságosan lefoglalta a panzió ahhoz, hogy szabadságot vegyen ki, és inkább meghívta az egész családot egy rövid látogatásra, amikor csak volt egy kis ideje, minthogy ő maga utazzon haza.

– Ezt tök megértem – bólogatott Harry. – Én is szuperül eléldegélek gyorskaján, amikor külföldön járok – árulja el, ismét arra utalva, hogy sokat utazgat. – Csak a brit rágcsálnivalók hiányoznak. Amikor Los Angelesben járok, van egy kedvenc brit snackboltom, de nem minden országban találok hasonlót.

Rögtön minimum öt kérdés jut eszébe, majd még egy tucat, de Louis visszanyeli őket, nem akar tolakodónak tűnni.

– Hát, nem tudom, hogy csinálod – válaszolja Louis ahelyett, hogy megkérdezné, mi okból és hogyan utazott ennyit Harry.

Talán ő is valami gazdag örökös, akinek mindent megadnak a nagymenő vezérigazgató szülei, aki pelenkás kora óta magánrepülővel járja a világot, és most korán mutatkozik rajta a kapuzárási pánik, mert életében egy napot sem kellett dolgoznia semmiért, és értéktelennek érzi magát...

Louis gondolatban megcsóválja a fejét. Az utolsó dolog, amit illene tennie, hogy vad, és főképp pontatlan dolgokat talál ki a vendégéről.

– Hála Istennek, hogy ott van Mr. Dunn élelmiszerboltja és az általa árult rágcsálnivalók, mert én létezni sem tudnék nasi nélkül. Úgy értem, mostanában gyakorlatilag karamellás ostyán élek – ismeri be Louis és bűnbánóan lehajtja a fejét. – Nem gondoltam volna, hogy ezt valaha is bevallom egy idegennek – teszi hozzá, részben magának is –, de hát ez van.

– Igen, láttam a csoki papírokat a recepciós pultban – jegyzi meg Harry, ami egy kicsit kínos. Aztán kidugja a nyelvét és hatalmas adag makarónit tol a szájába. Boldogan hümmög, félig teli szájjal dicséri Louist.

– Naon fincsi!

– Örülök, hogy ízlik – mondja Louis, és elveszi Harry asztaláról a borlapot. – Figyelj, most magadra hagylak, nem szeretnélek zavarni evés közben, de kérsz valamit inni, mielőtt eltűnök? – ajánlja fel, és a kártyával gesztikulál. – Hogy őszinte legyek, néhány dolog kifogyott, de még mindig van egy elég szép bor- és sörkészletem, szóval, ha szeretnél rendelni valamit, csak nyugodtan. Felár nélkül, természetesen – teszi hozzá Louis, a kártyát Harry tányérja mellé téve.

Louis nem érti, hogyan, de hirtelen mintha megfagyott volna a levegő, hideg süvít keresztül a szobán, Harry élesen megfeszül, és a korábbi tréfálkozásuk melegségéből semmi sem maradt. Egy szempillantás alatt teljesen bezárkózik, arca kifejezéstelen, rá sem néz, és Louisnak eszébe jut, hogy Harry valószínűleg megszokta, hogy így védi magát, amikor a dolgok elmérgesednek. Bár Louis még csak nem is sejti, hogy mi lehetett az ok, ami ezt kiváltotta.

Az ujja hegye tétován, ódzkodva érinti a borlapot, mielőtt határozottan eltolja magától.

– Erre nem lesz szükség.

A hangszínétől kezdve a merev testtartásán át az üres arckifejezéséig minden azt sugallja Louisnak, hogy nem kellene erőltetnie. Hogy nem kellene erről még kérdeznie sem.

– Biztos? – nyikkan mégis. Mielőtt Louis teljesen felfoghatná, mit mondott, már ki is bukott a száján a kérdés, a kíváncsisága túl erős volt ahhoz, hogy képtelen legyen visszafogni magát. Pedig eddig olyan jól ment, céltalanul csevegett a legkülönfélébb, lényegtelen témákról, hogy Harry oldódjon, és úgy érezze, szívesen látott vendég. – Egyáltalán nem okozna gondot, ha hozhatnék neked valamit – ütötte tovább a vasat Louis, és úgy gondolta, hogy most, ha már belekezdett, akár végig is csinálhatná.

– Biztos – feleli Harry feszülten. – Egészen biztos vagyok benne – mondja még egyszer. Mélyen beszívja a levegőt. Aztán kifújja. – Tényleg biztos vagyok benne – erősködik, ezúttal valahogy még határozottabban. – Elnézést, én... Igazából nem iszom alkoholt – vallja be. – Egyáltalán nem – magyarázza, majd csönd következik. – Többé már nem.

Ó, gondolja Louis, mert észreveszi, hogy most nem érdemes ezt erőltetni. Kicsit elpirul az előző udvariatlansága miatt, és olyan gyorsan megragadja a borlapot, hogy az keresztülrepül a szobán, amitől Louis behunyja a szemét, és összeszorítja az ajkait, miközben megpróbál szabadulni a teljes megalázottság érzésétől.

– Persze, értem – mondja, még mindig csukott szemmel. – Egyáltalán nem gond – teszi hozzá kedvesen, majd újra kinyitja a szemét, és kínosan elmosolyodik. – Hozhatok esetleg egy gyümölcslevet...? – ajánlja fel félszegen. – Egy alkoholmentes koktélt? – teszi hozzá, határozottan tudatában annak, hogy nem igazán rendelkezik hozzávalókkal, vagy receptekkel, amennyire az alapvető az alkoholos és alkoholmentes koktélok leírását illeti.

– A víz nagyszerű lenne – kegyelmez meg neki Harry, áldja meg az ég érte, kifejezéstelen arccal szabadítja fel őt a szenvedésből, de a testbeszédéről ordít, mennyire szívesebben lenne bárhol máshol, mint hogy ezt a beszélgetést folytassa Louisszal.

Ismét villát ragad, és beletúr a tányérjába, anélkül, hogy visszanézne a férfira, aki csak az asztala mellett téblábol, mint valami idióta.

– Igen. Hát persze. Mindjárt jövök – dünnyögi Louis, aztán elindul, és lehajol, hogy felkapja az elejtett borlapot, mielőtt kilép a teremből.

Néhány órával később, miután elmosogatott és előkészített néhány ételt a következő napokra, illetve amikor már száz százalékig biztos benne, hogy Harry lefeküdt, Louis csendben visszamegy az ebédlőbe, és gondosan felkapja az összes borlapot minden asztalról, és elrakja őket későbbre. Tudja, hogy hibát követett el azzal, hogy feszegette Harry határait, és hogy ezt semmiképp sem tudja meg nem történtté tenni, de mostantól kezdve ügyelni fog rá, hogy a vendége teljes kényelemben érezze magát. Amennyire csak lehetséges.

Ahogy bezárja maga mögött az ajtót, és elindul a hálószobája felé, Louis azon morfondírozik, hogy nyilvánvalóan van valami, ami miatt Harry annyira bezárkózott, ez látszik a testbeszédéből, meg abból, ahogy szégyenkezett a beismerése miatt....

Az októbert felváltja a november, a napok egymásba folynak, ahogy Louis és új vendége megszokja a nyugodt hétköznapokat. Louis minden reggel elmegy Clifforddal futni, és éppen időben érkezik vissza a világítótoronyhoz, hogy lássa, ahogy Harry eltűnik, ki tudja hová, hosszú sétákra, miközben Louis a panzió körüli különféle karbantartási munkákkal van elfoglalva. Amikor Harry visszatér, eltűnik a nappaliban vagy a lámpateremben hol egy könyvvel, hol a naplójával, amíg Louis egy kicsit meg nem zavarja, hogy vigyen neki ebédet. Aztán minden nap fél hétkor Louis felszolgálja a vacsorát, mielőtt visszavonulna a konyhába, és az ott lévő aprócska asztalkán egyedül elfogyasztja a saját vacsoráját, amíg Harry egyedül vacsorázik a nagy, üres ebédlőben. Nem igazán váltanak szót egymással. A második este történtek után Harry különösen csöndes. Udvariasan hümmög, amikor Louis megpróbál viccet mesélni, mindig halkan megköszöni neki az ételt, de soha nem akarja továbbfűzni a beszélgetést, soha nem válaszol igazán. Reggelente Harry mindig biccent neki, ha véletlenül keresztezik egymás útját, de Louis minden egyes próbálkozása a viccelődésre borzalmasan laposra sikeredett az „ebédlői incidens” óta. Louis nem teheti jóvá, hiszen úgy érzi, hogy túl gyorsan túl messzire ment, és elvesztette az esélyt, hogy igazán kapcsolatba kerüljön Harryvel. Az a pillanatnyi kis betekintés, amelynek Louis szemtanúja lehetett az álarc mögött, már rég elillant, és újra a hallgatás és a csend falai védelmezik.

De semmi gond. Louisnak nem az a dolga, hogy életre szóló barátságokat kössön, és annak ellenére, hogy Harry magányának súlya annyira nehéz, hogy néha még Louis vállát is húzza, valójában semmi köze hozzá. Harry azt mondta, hogy pihenésre van szüksége, és hogy távol kell lennie a hétköznapi életétől. Úgy tűnik, a South Lighthouse panzió épp ezt kínálja neki. Louis úgy véli, hogy elvégezte a munka rá eső részét.

Csakhogy már több mint egy hete, hogy Harry kibérelte a szobát, és úgy néz ki... Úgy néz ki, mint egy szellem, mintha önmaga árnyéka lenne, képtelen elűzni a feje fölött lebegő sötét felhőt, és habár ez tényleg nem tartozik rá, Louis ezzel igenis tisztában van, de egy kicsit megszakad a szíve, amikor szemtanúja kell legyen ennek nap mint nap. Lehet, hogy tönkretette az esélyét, hogy Harryvel barátok legyenek, mert túl hamar és túl kíváncsi volt, de ez nem jelenti azt, hogy végig kell néznie, ahogy szenved, anélkül, hogy legalább egy kicsit segíteni tudna rajta.

Így születik meg egy félkész terv, valahol az alvás és az ébrenlét között, reggel fél hatkor, amikor Louis agyában még nincs szűrő.

Az aznapi Clifforddal való futásból úgy tér vissza, hogy az ötlet már nagyjából összeállt a fejében, és a tíz percet a zuhany alatt azzal tölti, hogy kigondolja a részleteket, hogy teljesen felkészüljön a végrehajtására, mire Harry félálomban, egy nagy, levendulaszínű pulóverben botorkál lefelé a lépcsőn, amelyről Louis pontosan tudja, hogy a lámpaterem ládájában volt.

Ha valami előrelépésnek számít, akkor az az, hogy Harry legalább kezd otthonosan mozogni a panzióban, könyveket és ruhákat kölcsönöz engedélykérés nélkül.

– Szia – köszönti Louis, ahogy minden reggel, mióta Harry megérkezett.

Ahogy azt előre sejtette, Harry udvariasan, de félénken bólint, és egyenesen a bejárati ajtó felé indul.

– Ne haragudj, hogy megzavarlak – kezdi Louis, idegesen reménykedve abban, hogy minél hitelesebbnek hangozzék a mondanivalója. Általában elég jól hazudik, ha kell, nem mintha szokása lenne, de úgy érzi, ma még nagyobb a tét, mivel attól tart, hogy esetleg még jobban megbántja Harryt, mint amennyire már megtette.

Harry, becsületére legyen mondva, szembefordul vele, karját szorosan összefonja a mellkasa előtt.

– Igen? – kérdezi lassan és óvatosan.

– Nagyon el vagyok maradva ma reggel a sok papírmunkával, és még nem tudtam elvinni Cliffordot sétálni – hazudja a lehető legsimábban, és igyekszik bűnbánó képet vágni. – Ma én vagyok a legrosszabb gazdi, úgyhogy gondoltam, talán nem bánnád, ha veled mehetne sétálni.

Vár egy kicsit, és figyeli, ahogy Harry szeme nagyra nyílik a kérésére.

– Ó.

– Tudom, hogy ez elég nagy kérés – teszi hozzá Louis, mert azóta rájött, hogy Harry talán nem is csak úgy céltalanul bolyong, amikor elhagyja a panziót, hogy talán Louis tudta nélkül bejár a faluba, és nem biztos, hogy örülne neki, ha valaki más háziállatát is magával kéne cipelnie. – Tudom, hogy az. És nyilván nem azért vagy itt, hogy nekem dolgozz, vagy segíts, vagy ilyesmi, csak gondoltam, megkérdezem. Tényleg nem lenne sok dolgod vele, megígérem. Jó kutya. A közeledben marad, gyakorlatilag még a pórázt sem kell ráadnod. Úgy értem, arra van tanítva, hogy figyeljen rád, ha a kezedben van... Nagyon jól viselkedik, ígérem! És a faluban mindenki ismeri őt, úgyhogy ha a pékségben reggelizel, nyugodtan beviheted. Csak nem akarom, hogy még néhány órát itt legyen bezárva velem, tudod?

Harry akár azt is kérdezhetné, hogy Louis miért nem tart egyszerűen egy kis szünetet, hogy megsétáltassa a kutyáját, hiszen ez a leglogikusabb megoldás erre a kitalált problémára, de Louis reméli, hogy a fecsegése meggyőzi Harryt anélkül, hogy túl sokat gondolkodna rajta.

– Persze – válaszol végül Harry egy percnyi feszült csend után. – Clifford is jöhet.

– Ó, köszönöm, Harry. Jövök neked eggyel! – feleli Louis lelkesen, kilép a recepciós pult mögül, és a nappaliba szalad, hogy lekapja Clifford pórázát a fogasról. Amikor visszajön vele, a kutya egyértelműen az érdeklődését fejezi ki, Louis lábszárát szaglássza, és kissé meglöki.

Szó szerint épp most jöttek vissza a szokásos futásból, és semmi oka nincs arra, hogy ilyen izgatott kölyökként viselkedjen, hiszen évek óta nem volt már az, de Louis néma köszönetet mond az univerzumnak Clifford hajlandóságáért, amiért rész vesz a megtévesztésben.

Ha Louis nem is válhat Harry barátjává, akkor talán a kutyája igen. Végül is mindenkinek szüksége van társaságra, gondolja Louis, miközben az ablakon keresztül nézi, ahogy ők ketten elindulnak a világítótoronytól. Harry válla állandóan előre görnyed, mindkét kezét túlméretezett kabátjának mély zsebeibe temeti. Clifford boldogan trappol, busa fejével időnként nekimegy Harry lábának, és végül, amikor már éppen eltűnnének a szikláknál, Harry beadja a derekát, és lehajol, hogy megsimogassa. Clifford válaszul ráugrik, és mellső mancsával átöleli Harry derekát.

Louis lelke mélyén valami megkönnyebbülten lazul el, amikor látja, hogy Harry egyértelműen felnevet. Hamarosan mindketten eltűnnek, és lefelé tartanak a partra, nem is sejtve, hogy valaki kíváncsian lesi őket.

Az első húsz percben, miután elmentek, Louis folyton kiles az ablakon, reménykedve, hogy csodával határos módon képes lesz átlátni a sziklákon és a tengerparton, de hamarosan a munkájába mélyed, és elfelejti a tervét a produktivitás kedvéért.

Néhány órával később, amikor Harry és Clifford belépnek a nappaliba, ahol Louis a földön hever nyugtákkal körülvéve, jut eszébe, hogy eredetileg miért is aggódott.

Harry láthatóan megijed, amikor belép, mivel nem számított arra a látványra, hogy Louist melegítőnadrágban és pólóban hason találja a szőnyegen, ahogy egy tollat kopogtat az állához.

– Jajj – mondja, és megragadja Cliffordot a nyakörvénél fogva, hogy megállítsa, és ne rohanjon be egyenesen Louis nyugtakupacai közé. – Bocsánat – teszi hozzá, letérdel, és átkarolja Cliff törzsét, amikor a kutya határozottan ragaszkodik ahhoz, hogy üdvözölje a gazdáját. – Nem tudtam, hogy itt talállak.

– Kösz, hogy visszatartottad – feleli Louis. – Nem fogok hazudni, eltartott egy darabig, míg rendszereztem ezeket. És egy pillanat alatt összekuszálná őket.

– Semmi gond – válaszolja Harry. Az orcája piros, egészséges pír ül ki rá, és nem tűnik olyan zaklatottnak, mint ma reggel.

Louis nem merné azt állítani, hogy Clifford jelenléte miatt tűnik kevésbé gondterheltnek, de remélhetőleg a kutya energiája és életöröme egy kis napsütést vitt be Harry reggelébe.

– Épp most akartam... – gesztikulál Harry a kezében tartott pórázzal, Louis pedig elmosolyodik.

– Igen, csak hagyd ott – feleli, a padlóra mutatva. Nem mintha rendet tartana a szobában. – Majd később elintézem.

– Jó – egyezik bele Harry, és pontosan oda dobja, ahová Louis mutatott. – Becsukom magam mögött az ajtót – teszi hozzá, feláll, és Cliffordot a kijárat felé tereli.

– Jól viselkedett, ugye? Nem volt a terhedre? – Louis nem tudja megállni, hogy meg ne kérdezze, amikor Harry éppen távozni készül.

– Jó kutya – feleli Harry egyszerűen, de az arcán egy halvány mosoly suhan át, ami egyelőre elég.

Louis elvigyorodik.

– Kösz, hogy vigyáztál rá, jövök neked eggyel.

Harry megrázza a fejét, és udvariasan rámosolyog, mielőtt Clifforddal a nyomában távozik.

Másnap reggel, amikor Harry álmos szemmel kilép a panzióból, Louis már várja őt. Úgy tűnik, ezúttal futáshoz öltözött, szürke rövidnadrágot és alatta sportos leggingset, valamint tornacipőt visel. Bár még mindig egy hatalmas, krémszínű, kötött pulóver van rajta, de hát kicsoda Louis, hogy bármit is feltételezzen róla. Azért ez érdekes változás ahhoz képest, amit általában visel kifelé menet. Louis nem tudja ezt nem észrevenni.

– Jó reggelt! – szólítja meg Louis, és az ablakmosáshoz használt szivacsot egy piros vödörbe dobja, amitől a habos víz kissé szétfröccsen, és összekeni a bakancsát. – A francba – mondja Louis nevetve, és egy kicsit megmozgatja a lábát, hogy a hab lecsússzon a cipőjéről.

– Szia – köszön vissza Harry egy apró biccentéssel.

Louis a vödör mellett hagyott pórázért nyúl, és sután Harry felé nyújtja.

– Nem bánnád? – kérdezi kínosan széles mosollyal.

Clifford azonnal izgatottan csóválni kezdi a farkát a tengerparti séta gondolatára.

Louisnak van a világ legjobb, és egyben legmanipulálóbb kutyája.

Harry úgy tűnik, meglepődik, hogy ismét megkérték. Megáll, és sanda pillantást vet Louisra.

– Hm – kezdi, és idegesen beletúr a hajába, összeborzolva azt. Louis azt kívánja, bárcsak azt mondhatná, hogy úgy néz ki, mint valami szarkafészek, de van valami abban a könnyedségben, ahogy Harry csinálja, amitől olyan, mintha pontosan tudná, hogy milyen lazán kócosnak tűnik, és hogy ez jól is áll neki. – Én... gondolom, nem lenne baj, ha...? – folytatja, szinte kérdésként fogalmazva.

Louisnak lehet, hogy van egy ravasz terve, de az utolsó dolog, amit szeretne, hogy ténylegesen ráerőltesse magát.

– Csak ha biztos nincs ellenedre – erősködik. – Várhat még pár órát, ha muszáj. Ebéd után is elvihetem. Amúgy is a friss levegőn van – fejezi be Louis egy magadó kézmozdulattal Clifford irányába, aki a füvet szaglássza.

– Dehogy, semmi gond – feleli Harry, és közelebb megy Louishoz, hogy elvegye tőle a pórázt. – Nem mintha nagy teher lenne.

Louis elneveti magát a megjegyzésre, és kicsit forgatja a szemét, mielőtt tiltakozna.

– Most ezt mondod, de várj csak, amíg te a kanapén akarsz lazulni, és ő úgy dönt, hogy ideje összebújnotok. Lehet, hogy elég soványnak tűnik, de annak a vadállatnak tényleg van súlya.

Harry elmosolyodik, udvariasan, mint mindig, talán egy kicsit kevésbé zárkózottan, de még mindig nem szívből.

– Nem felejtem el – feleli, és búcsút int Louisnak a pórázt tartó kezével, mielőtt élesen, de határozottan füttyent egyet Cliffordnak.

Louis kutyája azonnal utána indul, és mindketten eltűnnek a sziklák mögött.

Hamarosan ez új szokássá válik, napi rituálévá, amelyben kimondatlanul is megállapodtak. Harry reggelente megsétáltatja Cliffordot, fogja a pórázt, anélkül, hogy megkérnék rá, és eltűnik néhány órára Isten tudja, hogy hová Louis kutyájával, majd kicsit kevésbé feszült vállakkal tér vissza, és kedves dolgokat suttog Clifford fülébe, aztán elrejtőzik valahol a panzió mélyén az egyik féltett jegyzetfüzetével. Esténként Louis veszi át a kutyasétáltatási feladatokat, és lemegy a tengerpartra, hogy harminc percig szabadon hagyja Cliffyt a homokban bóklászni, miközben költői kérdéseket tesz fel neki a vendégükről. Clifford soha nem válaszol, inkább berohan a jeges vízbe, mintha még mindig kiskutya lenne, és többször fröcsköli le és áztatja el Louis-t, mint azt beismerné. Még így is, ha Clifford részleteket akart volna elárulni Harryről, Louis nem szerette volna tudni. Hacsak nem Harry maga mondaná el.

Így hát beletörődik, az idő ugyanolyan lassan telik, mint máskor, Louis pedig még lassabban halad a panzió javításával, mivel gondosan ügyel arra, hogy minden munka tökéletesen elkészüljön. Végül is nagyon büszke a létesítményére, úgy vigyáz rá, mintha az a sajátja lenne, és nem csak a karbantartásáért lenne felelős. Annyi szeretetet önt a javításokba, amennyit csak tud, titkon reméli, hogy ez átszivárog a falakon, és minden vendég érzi majd.

Egy nap, alig több mint egy héttel Harry és Clifford első sétája után, Louis épp az élelmiszerboltból lép ki néhány papírszatyorral, amikor majdnem nekiszalad Mr. Drummondnak. Szó szerint.

– Ó – lihegi Louis, és hátrál egy lépést, hogy egymásnak ne ütközzenek. – Bocsánat – teszi hozzá mosolyogva, és megigazítja a bal csípőjén tartott papírzacskót, aztán a jobb vállán lévő Waterstones hátizsákjával kezd el babrálni.

Mr. Drummond visszamosolyog rá a kopottas, skótkockás lapos sapkája alól. Az évek során, mióta Louis Fair Isle-re költözött, nem emlékszik, hogy valaha is látta volna az idős férfit nélküle. Egyszer sem. Ugyanannak a ruhának a változatát viseli, amit minden nap, egy háromrészes tweed öltönyt, amelytől elegánsnak és fontosnak tűnik. Ezúttal olajzöld, pontosan olyan színű, mint éles szemei. Harry szeméhez is illene, gondolja Louis, amikor tekintetük találkozik.

Megrázza a fejét, amint a gondolat megfordul az agyában, próbál megszabadulni tőle.

– Louis! – kiáltja Mr. Drummond, ami jóleső figyelemelterelés. – Hogy vagy, fiam?

Ezt a titkot a sírba is magával viszi, mert ha most megosztaná, csak felesleges drámát okozna, ha elterjedne az egész szigeten, de Mr. Drummond mindig is Louis kedvenc őslakosa volt. Mióta tizenévesen először látogatott el a szigetre a családjával, Louis imádta ezt az embert, aki a madármegfigyelő központért felel. Mostanra már a hatvanas évei elején jár, de őszülő szakálla és pattogó lelkesedése miatt majdnem egy évtizeddel fiatalabbnak tűnik, mint amennyi idős valójában. Mindig túlságosan kiöltözött a munkájához, de soha nem szeretne a megfelelő öltözék nélkül megjelenni a munkahelyén, amikor hosszú előadásokat tart a látogatóknak a sziget madártani életéről. Mindig tartogat valami érdekességet, valami olyasmit a természetről, amiről Louisnak soha nem jutott volna eszébe kérdezni, de a végén csak ámul rajta.

Szerethető és elbűvölő, ezért Louis erős a gyanúja, hogy a turisták többsége, akik visszatérnek, azért teszik, mert még több történetet szeretnének hallani tőle. És ki hibáztathatná őket? Louis maga is mindig azon kesereg, hogy mindketten túl elfoglaltak ahhoz, hogy gyakrabban találkozzanak, mivel mindketten a sziget létfontosságú turisztikai létesítményeinek vezetői.

– Köszönöm, jól – válaszolja Louis. – Jól, sőt, nagyszerűen. Rengeteg a dolog a panzióban. Próbálok minél több karbantartási munkát elvégezni, mielőtt beköszönt a tél, tudja, hogy van ez – teszi hozzá egy kis nevetéssel, tudván, hogy Mr. Drummond mindenkinél jobban megérti, milyen nyomás nehezedik Louisra. Ha hinni lehet a falusi pletykáknak, az elmúlt napokban komoly javításokat végzett az obszervatórium tetején. – Hogy van? Hogy áll a tető?

Mr. Drummond bólint.

– Jól, nagyon jól. Sok a tennivaló. Minden nap fent vagyok – nevet, és felfelé mutat. – Igazából, erről akartam beszélni veled – teszi hozzá, meglepve ezzel Louist.

– Ó, tényleg? Segítségre van szüksége? – Louis feltételezi, hogy ezt akarja kérdezni, és gyorsan gondolatban átveszi a teendői listáját, hogy lássa, mikor tudna beugrani segíteni az öregúrnak. – A mai és a holnapi nap egy kicsit zsúfolt, de...

Mr. Drummond nevetve szakítja félbe, és Louis arca előtt megrázza a kezét, hogy megállítsa a fecsegést.

– Nem, dehogy. Semmi ilyesmiről nincs szó, fiam, egyáltalán semmi ilyesmiről. Megvagyok. De azért köszi, jólesik a figyelmesség – mondja, majd egy pillanatra megáll, a sapkájával babrál, mielőtt Louis szemébe nézne. – Csak az érdekel, hogy van a vendéged.

Erre Louis zavartan pislog.

– A vendégem? – ismétli meg, nem válaszolva a kérdésre. Mi a fenét akarhat Mr. Drummond Harrytől?

– Igen – feleli Mr. Drummond lassan, türelmesen. – Az a Harry fiú. Magas, hallgatag, de nagyon udvarias – emeli magasra a kezét, hogy jelezze, mekkora, és ezzel erősen eltúlozza Harry termetét.

Louis hümmög, és a teli szatyorral babrál, ami lefelé húzza a vállát.

– Igen. Igen. Jól van. Úgy tűnik, szereti a szigetet. Én... nem is tudom, a saját útját járja.

– Igen – ért egyet Mr. Drummond. – Őszinte leszek, Louis. Először nem bíztam benne.

Louis szíve a torkába ugrik.

– Hogy érti ezt? – kérdezi felháborodva, jobban, mint szeretett volna. – Mit csinált?

Mr. Drummond zavartan megköszörüli a torkát.

– Semmit, semmit. Csak azt hittem leskelődik. Tudod? Soha nem mutatkozott be senkinek...

– Ó – feleli Louis, és lesüti a szemét. Harry nyilvánvalóan nagyon zárkózott ember, ez már akkor világossá vált, amikor Louis legelőször beszélt vele. Nem tudja, miért sértődik meg annyira a nevében, hogy Mr. Drummond elítéli őt emiatt. – Nem is tudom – feleli kínosan egy hosszú szünet után. Nem állítaná Harryről, hogy leskelődik, de Mr. Drummondnak nyilvánvalóan más a véleménye. És nem mintha Louis valaha is látta volna Harryt a faluban, hogy megcáfolhassa a kijelentését.

– Mindig a telefonfülkéhez megy – meséli Mr. Drummond szemrehányó hangon, és a piros fülkére mutat, amely a főutca szélén áll, ott, ahol az út egy kicsit kiszélesedik, és a sziklák felé tart. Ha Louis továbbmegy azon az úton, eléri a kis sáros ösvényt, amely a panzióhoz vezet. – Minden reggel ugyanabban az időben jelenik meg. Csak telefonálni jár oda.

Louis úgy nézi a telefonfülkét, mintha most látná először, és talán így is lehet, tekintve, hogy eddig észre sem vette, hogy ott van.

– A telefonfülkéhez? – kérdezi kissé elkomorodva. – Melyikhez?

– Ahhoz a nagy piros dobozhoz, ott ni – ugratja Mr. Drummond, és rámutat.

Louis kuncog, aztán csóválja a fejét.

– Igen, tudom, hol van a város egyetlen telefonfülkéje. Bár azt nem tudtam, hogy még működik – motyogja, leginkább magának. Tényleg elfelejtette, hogy az az átkozott dolog ott van, és nem tudja, miért csinál Mr. Drummond ekkora felhajtást belőle.

– Igen, működik. Tökéletesen.

– Fontos dolognak tartja a tényt, hogy Harry telefonál? – kérdezi Louis, kissé tétován. Tényleg fogalma sincs, hogy Mr. Drummond miért hozta egyáltalán szóba, ez a helyzet.

– Nem, dehogy. Csak kíváncsiak voltunk. Nem beszél sokat, és te sem szóltál róla egy szót sem.

Ez a többes szám az, ami végül felbosszantja Louist. Nem, mintha nem érdekelné, mit gondol a falu többi lakója a szezonon kívüli vendégéről. Mert érdekli. De egyikük sem hozta szóba, egyikük sem próbált kérdezősködni, így naivan azt gondolta, talán nem érdekli őket, vagy talán Harry sokkal közlékenyebb velük, mint Louisszal. Őszintén szólva, mindenki olyan szokatlanul hallgatott Harryvel kapcsolatban, hogy Louis már kezdett azon gondolkodni, hogy talán észre sem vették őt.

Tudnia kellett volna, hogy mindannyiuknak határozott véleménye van róla, akár megosztják, akár nem.

– Hát, bárkit is hívogat minden nap, szerintem ez az ő dolga, nem? Nem mintha a mobilszolgáltatások különösebben jók lennének errefelé. És lehet, hogy fontos dolgokat kell nyomon követnie. Úgy értem, minden cég azt állítja, hogy van térerő, de mindannyian tudjuk, hogy ez egyáltalán nem igaz, ugye? – Louis mindezt gyorsan és nyomatékosan mondja, remélve, hogy Mr. Drummond ejti a témát, és nem fogja jelenteni a többieknek, vagy csak annyit mond majd, hogy Harry-t békén kell hagyni, és hogy nem kell aggódni miatta.

Mr. Drummond egyetértően hümmög, hiszen ugyanúgy hozzászokott, mint Louis a bosszús turistákhoz, akik azt kiabálják, hogy a mobilszolgáltatójuk megígérte, hogy nem lesz gond a szolgáltatással Fair Isle-en, és dühösen tolják a használhatatlan, nulla térerős telefonjaikat a helyiek arcába, mintha ők tehetnének bármiről is. Louis még így sem vette észre, hogy a telefonfülke működik, és elképzelése sincs arról, hogy vajon kit kell Harrynek minden nap felhívnia, amiről nem akarja, hogy Louis tudjon. Miért nem használja a szobájában lévő telefont? Azt hiszi, hogy Louis ellenőrizni fogja őt?

– Mindegy – mondja végül Mr. Drummond, és megrázza a fejét. – Épp azt akartam mondani, hogy most, hogy találkoztam vele, meggondoltam magam vele kapcsolatban. Néhány napja Clifforddal együtt eljött az obszervatóriumba, sőt, még ott is maradt, hogy segítsen néhány dologban, amit a tetőjavításhoz készítettem elő. Segített átpakolni néhány bútort.

Louis elmosolyodott.

– Tényleg? – kérdezi, ismét meglepődve. – Nem említette – teszi hozzá, bár nem mintha Harry beszámolna neki a dolgairól.

– Igen, igen. Kedves volt. Félénknek tűnt, de kedves volt. Szóval igen, reméltem, hogy átadod neki a köszönetemet és a jókívánságaimat, és elnézést kérsz a nevemben. Rosszul ítéltem meg őt. Jó fiú az. El is mondtam mindenkinek – erősködik. – Nem fogják bántani.

Louis szíve megdobban.

– Várjon csak, mi van? Zaklatják őt? – kérdezi kissé kétségbeesetten.

– Nem, dehogy. Ne aggódj. Senki sem üldözné el a szezonon kívüli egyetlen vendégedet. Ennél jobban ismerhetnél minket, fiam. Csak egy kicsit zavarta őket a dolog, tudod, hogy van ez? Persze senki sem akart neked szólni róla. Szerencsés vagy, hogy a szezon ilyen kései szakaszában akadt egy új vendéged. Nem akartunk neked keresztbe tenni a buta aggodalmainkkal. De most már minden tisztázódott. Kellemesen elcsevegtem vele, és elmondhatom, hogy kedves fickó.

Louis megkönnyebbülten sóhajtott.

– Nos, örülök, hogy így gondolja. És átadom neki az üdvözletét.

– Köszönöm, Louis – mondja Mr. Drummond, aztán elindul, és búcsút int.

Amikor hazafelé menet elgyalogol a telefonfülke mellett, Louis nem tudja megállni, hogy ne nézzen rá kíváncsian.

Aznap este, amikor Louis átadja Harrynek Mr. Drummond üzenetét, miközben felszolgálja neki a vacsorát, Harry őszintén elmosolyodik, és egy pillanatra elvonulnak a viharfelhők a tekintetéből.

Másnap reggel Louis kint dolgozik egy túlméretezett fekete kapucnis pulóverbe burkolózva, amely már jobb napokat is látott, teli apró festékfoltokkal, amelyeket sosem sikerült teljesen kimosnia belőle, és a legócskább farmerjában, amiben igyekszik nem tudomást venni a hidegről, ahol a térdei kilátszanak, mivel az anyag elszakadt. Annyira koncentrál az ablakkeretre, amit éppen átfest, hogy észre sem veszi, hogy Harry már majdnem hazaért a szokásos reggeli sétájáról, amíg Clifford izgatottan rá nem ugat.

Louis megfordul, ecsettel a kezében, és kissé elkomorul, amikor meglátja, hogy Harry a szokásosnál is idegesebben lépked, és néhány másodpercenként a válla fölött hátrafelé tekintget, mintha attól félne, hogy valaki követi. Első pillanattól kezdve áradt belőle egy ideges riadtság, de ez most… most valahogy más.

– Jól vagy? – kiabál oda neki Louis, amint Harry hallótávolságon belülre kerül, és igyekszik nem túlságosan aggódónak tűnni.

Harry megrázza a fejét. Az arca vörös, mintha talán zavarban lenne, bár Louis azt gyanítja, hogy a hideg miatt lehet. Az elmúlt héten csodával határos módon sütött a nap, így a vártnál melegebb idővel áldotta meg őket a sors, de a szél, mint mindig, most is csípős, különösen a sziklák tetején.

Clifford körözni kezd Harry körül, amikor az ajtóhoz ér, és csóválni kezdi a farkát, amikor a srác megtorpan, hogy megsimogassa.

– Figyelj, tudom, hogy semmi közöm hozzá – kezdi Louis szelíden, és egy lépést tesz felé –, de ha szeretnél beszélni róla, én szívesen...

Harry határozottan megrázza a fejét, tekintete Louis kutyájára szegeződik.

– Tényleg nincs jelentősége.

Louis ezt egyáltalán nem tudja elhinni.

– Biztos? – faggatja még mindig, és képtelen leállni, hiszen Harry egy pillanatra ismét hátrales a válla fölött, aztán végül Louis szemébe néz. Az arca gondterhelt, szinte a felismerhetetlenségig ráncolja a homlokát. Nyilvánvalóan zaklatott.

– Igen! – feleli Harry nyomatékosan, csípősen, ingerülten. Aztán összerezzen. – Bocsánat, ez... – grimaszol. – Ez akkora hülyeség.

– Olyasmi előfordul mifelénk – viccelődik Louis, és leheletnyi elégedettséget érez, amikor Harry szája sarka kissé felkunkorodik. Még mindig mélyen ráncolja a homlokát, mintha egy Oscar-díjra jelölt drámában játszana, de talán Louis tényleg képes lenne segíteni neki.

– Volt egy... kellemetlen találkozásom ma reggel, de már minden rendben.

És ez... ez Louis-t igazán kizökkentette. Egy olyan szigeten, amelyen összesen hatvan ember lakik, akiket nagyon jól ismer, nem sok lehetőség van arra, hogy ki bántaná Harryt, és nem tudja elképzelni, hogy bármelyikük is ne viselkedne rendesen a vendége előtt.

– Nahát – feleli Louis, és leteszi az ecsetet a festékesdobozba. – Sajnálom. Itt általában mindenki nagyon barátságos. Bármi is volt, biztos vagyok benne, hogy félreértés történt. Beszélhetek velük, ha szeretnéd – ajánlja fel, mindkét kezét a kapucnis pulóvere zsebébe dugva, majd megvonja a vállát.

– Erre... nem lesz szükség.

– Tuti? Szívesen megteszem. Szerintem csak egy egyszerű…

– Egy puffin volt – nyögi ki végül Harry, félbeszakítva Louist, és a beismeréstől még jobban kivörösödik az arca.

Tehát zavarban van.

– Tessék? – kérdezi Louis, és keményen küzd, hogy ne nevesse el magát.

– Egy puffin volt, oké? Egy aprócska puffin  – sötétül el Harry szeme. – Egy kicsi, gonosz puffin – teszi hozzá suttogva.

Louis az alsó ajkába harap, miközben bólogat és hümmög, az agyában visszhangzik, ne nevess, ne nevess, ne nevess, ne nevess mantra.

– A puffinok... novemberben már nem szoktak a szigeten lenni – mondja, hangja kissé magasan cseng, ahogy próbálja visszafogni magát a nevetéstől. – Leginkább tavasszal és nyáron jelennek meg errefelé – árulja el, a hangja teljesen cukkolóba megy át, ahogy kimondja az utolsó szót. – Nem lehet esetleg, hogy másfajta madarat láttál?

– Tudom, hogy néz ki egy puffin! – vitatkozik Harry. – Az egy puffin volt, csak... nagyon agresszív volt és... ítélkező.

– Ítélkező?

– Igen!!! – toppant egyet Harry. – Olyan volt, mintha... Olyan volt, mintha a lelkembe nézett volna, és nem tetszett neki, amit látott – feleli megborzongva, és tényleg úgy tűnik, hogy megrázta a találkozás.

És ettől... ettől Louisból kibuggyan a nevetés, bármennyire is próbálta visszafogni magát.

– Szóval, tisztázzuk – mondja, és tesz egy lépést Harry felé. – Lementél a partra, ahol egy mágikus puffin belenézett a lelkedbe, és sötétnek nyilvánította?

– Soha nem mondtam, hogy a puffin mágikus volt.

– Azt mondtad, hogy belelátott a lelkedbe.

– Mert így volt!

– Megpróbált megtámadni téged, vagy ilyesmi...?

Harry megrázta a fejét.

– Nem! Csak... Csak elkezdett követni engem. Ijesztő volt.

– Talán csak „megkedvelt” téged? – húzta fel Louis a szemöldökét.

Harry ettől megtorpant. Aztán egy pillanat múlva így szólt:

– Akárhogy is, úgy gondoltam, biztonságosabb, ha visszajövök.

– Persze, persze. Nem szeretném, hogy azért halj meg, mert egy puffin bámul. Az kínos gyászjelentés lenne.

Harry teste elernyed a vicc hallatán. Egy pillanatra lehajtja a fejét, aztán vet Louisra egy félénk pillantást.

– Nos, lehet, hogy túlreagáltam a dolgot.

Louis válaszul hunyorogva néz rá.

– Talán egy kicsit.

Harry felhúzza a vállát, és a kezét fázósan dörzsöli össze.

– Én most... bemegyek, és megiszom egy liter teát, hogy elfelejtsem ezt az egészet – motyogja, miközben elvonul Louis mellett, hogy bemenjen a házba.

– Okos dolog – kiáltja utána Louis. – Kezeld a traumát brit módra.

Miután Harry eltűnik a házban, Louis újra lehajol az ecsetjéért, és képtelen eltüntetni a mosolyt az arcáról.