3 - 4. fejezet

 Harmadik fejezet

 

Néhány nappal később, egy késő délután Louis megjelenik a világítótorony tetején, épp amikor az ég kezd elsötétülni. Harry a padlón ül, hátát a padnak támasztva, egyik hosszú lábát kinyújtva maga elé, a másikat behajlítva. A jegyzetfüzet, amely nélkül Louis szinte soha nem látja, a combján pihen, miközben magában dúdol, és firkál valamit. Megint világos farmert visel, aminek az alja fel van hajtva, a lábát pedig szürke gyapjú zokni védi, a bokájánál vékony piros csíkkal. Az egyik térdén van egy lyuk, ez az egyetlen jel, hogy ez nem ugyanaz a nadrág, mint ami korábban volt rajta, mert ezen az anyag valahogy aranyosan van kikopva. Úgy néz ki, mintha rengeteget hordták volna, nem csak úgy divatból szétcincálták, olyan, mintha Harry újra és újra viselte volna, és még most sem akarná levenni, amikor már elnyűtte. Louis egyik kedvenc pulóvere is rajta van, amit a nappaliban lévő hajóládából vett el, ahol Louis hagyta az utolsó mosás után. Mindig nagy sikert arat a vendégek körében, sötétkék, furcsa békamintájával, mindkét oldalán öt sor nagy zöld kétéltű díszíti. Louis anyja vette néhány évvel korábban a világítótoronynak, a szülővárosának kedvenc jótékonysági vásárán bukkant rá, és másnap elküldte neki postán, mert túlságosan is viccesnek találta ahhoz, hogy megvárja, amíg személyesen találkoznak, hogy átadhassa neki. Louis nevetett, amikor kibontotta a csomagot, és nem tudott ellenállni, hogy ne bújjon bele azonnal. Kissé soványabb alkatára mindig is túl nagy volt, de Harryre pont megfelelően passzolt, tökéletesen átölelte széles vállát.

Egy másodpercnyi néma kukucskálás után világossá vált számára, hogy Harry meg sem hallotta, amikor belépett. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy Louis érkezését észre sem vette. Kicsit hátborzongatónak tűnt, hogy csak áll ott csendben, ezért Louis inkább megköszörüli a torkát, és egy halk "szia"-val köszön.

Harry felnéz a hangra, és egy egyszerű biccentéssel válaszol Louisnak, aztán visszabújik a naplójába.

– Nem baj, ha én... – akad el Louis, és amikor Harry ismét felnéz, megmutatja neki a skót novelláskötetet, amit épp olvasott, és a pad másik oldalára mutat, ahelyett, hogy magyarázkodna.

Harry ismét bólint, és egy apró vállrándítással felel Louisnak, aztán a tekintete ismét a füzetre szegeződik. Láthatóan nem zavarja túlzottan Louis jelenléte, ami megkönnyebbülés a házigazda számára, tekintve, hogy néhány hónapig együtt kell majd élniük, és Louis tutira nem áll készen arra, hogy egy vendég miatt teljesen lemondjon a számára legkedvencebb látványáról. Még olyasvalakiért sem, aki ilyen hosszú tartózkodásért fizetett.

Louis a szoba egyetlen lámpájához megy, felkapcsolja, és leül a padra, Harry kis sarkával szemben. Egész jól látja a komoly profilt, az arcán felvillanó összes kis mimikát, ahogy újraolvassa, amit az imént leírt, a tollával dobolva a naplója lapjain, az odakint tomboló vihar zaja keveredik az apró tap-tap-tap szólammal és az ablakoknak csapódó esőcseppek hangjával.

Néhány másodpercig még figyeli, képtelen levenni róla a szemét, azután rájön, hogy mit művel, és öntudatosan megköszörüli a torkát, kiveszi az antológiából a nyugtát, amit könyvjelzőként használt, és folytatja az olvasást.

Mégis, valahogy nem sikerül koncentrálnia, az eső, a kopogás és a zümmögés között, és....

Louis megcsóválja a fejét, és becsukja a könyvet. Keresztbe tett lábbal ül a padon, és a lábszárára engedi a könyvet, a zöld borító és az arany betűk visszabámulnak rá, szinte figyelmeztetik, hogy ki ne nyissa azt a nagy, lepcses száját. Tekintete engedély nélkül ismét Harry arcára vándorol.

A srác elmerül a saját világában, a toll most a naplója lapjai között pihen, ujjai a csuklóján lévő gumiszalaggal babrálnak, szemei gyorsan mozognak az oldalon, ahogy olvas.

Louis félrenéz, vissza a könyvére. Nem szabadna zavarnia a vendégét.

– Feltehetek egy személyes kérdést? – szólal meg egy perc után, bármennyire is nem lenne szabad. Nincs mentsége arra, hogy képtelen befogni a száját.

Harry láthatóan azonnal megmerevedik. Még mindig a jegyzetfüzete fölé görnyed, fel sem néz, nem is válaszol. A válla megfeszül a várakozástól, bár nem ad engedélyt Louisnak, hogy folytassa, mintha csak erre várna, mintha ez egy csapás lenne, bármit is fog kérdezni Louis, ő csak...

– Felejtsd el – motyogja gyorsan megszégyenülve, és úgy kapja el a tekintetét, mintha Harry feszélyezettsége valósággal megégetné. Érzi, hogy az arca elvörösödik, a szégyen gombócba gyűlik a torka mélyén. Miért nem tudod egyszerűen békén hagyni a dolgokat? szidja magát gondolatban. Semmi közöd hozzá, figyelmeztet egy ismerős, gonosz hang az elméje hátsó részében.

– Nem gond – Harry hangja fáradtan hangzik, mintha minden baja lenne, de mégis kényszerítené magát, hogy kimondja. – Kérdezz csak – teszi hozzá, ami úgy hangzik, mintha ennek a szónak a kimondása fájdalmas lenne számára, de amikor Louis újra felnéz rá, a pillantásuk találkozik, és Harry tekintete tiszta és őszinte. Komolyan gondolja, azt szeretné, hogy Louis kérdezzen. – Lehet, hogy nem fogok válaszolni – figyelmezteti, és Louis tényleg nem tudja hibáztatni ezért.

– Jogos – feleli Louis és kifújja a levegőt, ami félúton van a sóhaj és a nevetés között. Felvonja a szemöldökét Harry felé, mielőtt újra megszólalna. – Ez amúgy sem egy nagyon mélyen személyes kérdés, lehet, hogy meg fogsz lepődni.

– Ezt erősen kétlem. Már mindenfélét kérdeztek tőlem.

– Mindent? – kételkedik Louis.

– Elhiheted – sóhajt Harry. – Már mindent is megkérdeztek tőlem. Gyerünk, ki vele! Most a te házadban lakom, a legkevesebb, hogy meghallgatom a kérdéseidet.

– Kérdésem – javítja ki Louis, felemelve az egyik mutatóujját. – Csak egy!

– Most a feszültséget fokozod, vagy csak unod azt a könyvet? Mert ha ez utóbbi, akkor kérlek, keress valami elfoglaltságot, nekem más dolgom van – mondja Harry, és a füzet felé mutat.

Louis ezen a ponton megsértődne, vagy bűntudatot érezne, csakhogy Harry arcán egy apró mosoly jelenik meg, szinte csillog a szeme. Louis sejti, hogy csak viccel, de nem akarja megkockáztatni, és úgy dönt, hogy rögtön felteszi a kérdését.

– Te író vagy?

Hosszú szünet következik, miközben Harry lepillant a combján lévő naplóra.

– Ez a kérdésed?

Louis megvonja a vállát.

– Hallottad már?

– Nem egészen ebben megfogalmazásban, de másképp, persze.

Louis nevet.

– Rendben, unalmas, kiszámítható kérdéseket teszek fel, azt hiszem. Csak... Nem hiszem, hogy valaha is láttalak anélkül – magyarázza, és a napló felé mutat. – És azt mondtad, hogy sokat utazol... Nem is tudom. Kíváncsi lettem. Gondoltam, hogy mindkettőnek köze lehet a munkádhoz.

– Értem.

– Szóval – firtatja Louis, miután Harry nem válaszol, és hagyja, hogy megölje a kíváncsiság. – Mi a válaszod?

Harry ránéz, egyenesen a szemébe, pillantása koncentrált és intenzív, aztán kicsit megrázza a fejét, mintha talán nem lenne olyan biztos benne.

– Nem igazán – mondja végül, és ez nem hangzik hazugságnak – Harry biztosan komolyan gondolja –, de nem is teljesen igaz.

Ez lenne az a pont, ahol Louis kedvesen leoltaná, incselkedne, kicsikarná belőle az igazságot, ahol Louis egyszerre használja a bájt és a szellemességet, hogy vendége feloldódjon, és szakszerűen kiszedi belőle az egészet. Elvégre már csinált ilyet korábban is, van némi tehetsége ahhoz, hogy az emberek titkait biztonságban tartsa, hogy rávegye őket, hogy megnyíljanak neki. De van valami Harryben, vagy abban, ahogyan tartja magát, a mosolya sarkában megbúvó árnyékokban, valami, ami azt súgja Louisnak, hogy „még ne”.

Még nem.

Hirtelen, anélkül, hogy Louis észrevette volna, több mint egy óra telt el. Meglepődve pislog a telefonjára, mikor megnézi, mennyi az idő, aztán visszadugja a melegítője zsebébe. A vártnál is könnyebben belemélyedt a könyvébe, miután kíváncsiságát részben kielégítette, ezért muszáj sietnie, ha időben kész akar lenni a vacsorával. A könyvet a padon hagyja későbbre, csendben feláll, majd a feje fölé nyújtja a karjait. Megmozgatja a vállát, kicsit zsibbadtnak érzi magát attól, hogy olyan sokáig ugyanabban a helyzetben üldögélt. Amikor megfordul, hogy szóljon Harrynek, hogy távozik, Louis máris egy kíváncsi zöld szempárral találja magát szembe.

Elmosolyodik, majd a lépcső felé mutat.

– Megyek, hozzákezdek a vacsorához – magyarázza, mielőtt az ajtóhoz lépne.

Éppen lefelé indulna, amikor Harry félbeszakítja egy halk „segíthetek?”-kel, ami meglepi Louist.

Megtorpan, majd hitetlenkedő fintorral az arcán megfordul.

– Segíteni? – ismétli meg.

Harry megvonja a vállát.

– Szeretek főzni – ismeri el, aztán az alsó ajkába harap.

– Sok pénzt fizettél mindenért, nem igazán érezném jól magam, ha rád bíznám a nehéz munkát. Mintha... így akarnál fizetni az ételért.

– Igen, viszont én így is–úgy is megkapom a vacsorát, és kényelmesebb lenne, ha megosztanánk a munkát – érvel Harry, aztán feláll, és a farmerja hátsó zsebébe dugja a tollát. Kezében szorongatja a naplót. – Tényleg jobban érezném magam tőle – erősködik, amikor Louis csak üres tekintettel bámul rá. – És valóban szeretek főzni. Jó vagyok benne, esküszöm. Nem leszek útban vagy ilyesmi. Azt teszem, amit mondasz.

Louis automatikusan visszanyel egy mocskos viccet, és elfordítja tekintetét Harry vonzó alakjáról. Nem mintha nem vette volna észre, hogy Harry gyönyörűbb, mint bárki, akivel valaha is találkozott a való életben. Dehogynem. Csak úgy gondolta, hogy nincs értelme ezen gondolkodni.

– Biztos? – kérdezi Louis, mert nem akarja kihasználni a helyzetet. Harryvel ellentétben neki ez a munkája. Nem élhet vissza a vendége kedvességével anélkül, hogy megbizonyosodna róla.

– Igen! – kiált fel Harry, és bosszúsan hátraveti a fejét. – Már egy ideje gondolkodom rajta. Olyan... rossz érzés, hogy nincs semmi normális szarság, amit csinálhatnék. Ez.... Nem is tudom, olyan elembertelenítő.

Louis pislog, fogalma sincs, hogyan válaszoljon egy ilyen megjegyzésre.

– Megyünk? – makacskodik Harry, elsétál Louis mellett és lemegy a lépcsőn, anélkül, hogy esélyt adna neki a válaszra.

Nemsokára mindketten a konyhában állnak, és csendben, szorgalmasan aprítják a zöldségeket, Louis gondolatban néhány másodpercenként figyelmezteti magát, amikor felébred benne a késztetés, hogy úgy parancsolgasson Harrynek, mint bárki másnak, hogy biztos legyen benne, az ő akarata szerint csinálják a dolgokat.

Az ötödik alkalom után Louis kinyitja a száját, hogy megjegyzést tegyen, majd rögtön becsukja, és összeszorított állkapoccsal tér vissza a hagymához, amit éppen darabol, hogy megakadályozza, hogy a szeme kigúvadjon, Harry hangosan nevetni kezd.

– Oké, mi a gond? – kérdezi, a kést a vágódeszkára teszi, és Louis felé dől, egyik kezét csípőre vágva, a másikat a pultra támasztva.

– Mi lenne? – Louis úgy tesz, mintha fogalma sem lenne, miről beszél Harry, miközben még mindig koncentráltan vágja a hagymát.

Csakhogy Harryt nem könnyű becsapni, és amikor Louis megkockáztat egy oldalpillantást, látja, hogy Harry összehúzza a szemét, és ujjai a csípőjén dobolnak.

– Ez a te konyhád – mondja végül Harry, miután Louis túl sokáig hallgat –, ha valamit rosszul csinálok, szólnod kell.

– Nem csinálsz semmit rosszul – feleli Louis automatikusan. – Nagyon... segítőkész vagy.

– Mennyire fájt ezt kimondani? – vág vissza Harry azonnal.

– Nagyon – feleli Louis gondolkodás nélkül, és szembefordul vele. – Tényleg segítőkész vagy, csak...

– Csak mi?

– Miért olyanra vágod a répát?

– Nem ilyenre kell? – kérdezi Harry, és a már felszeletelt répadarabokra bámul.

– Te karikára vágod! – nyafog Louis. – Amitől nagy szeleteket kaptunk, míg minden más vékony, mint a gyufaszál. Hogy lesz így szép... homogén a stir fry, ha ilyen nagy darabok vannak benne? Mi volt a terv?

Harry felhorkan, és lenéz a répaszeletekre, miközben hangosan elkezd röhögni.

– Ó, komolyan mondod – mondja, amikor felemeli a fejét, és észreveszi, hogy Louis a homlokát ráncolja. – Hátööö... Azért vágtam őket így, hogy különböző formájúak legyenek a tányérban? Csak... jó kis bulit alkotnak a szádban, tudod? Különben is, még mindig nagyon vékonyak, csak... kerek szeletek a gyufaszálak helyett.

Louis, teljesen figyelmen kívül hagyva Harry magyarázatát, komoly arccal kijelenti:

– Van brokkoli és csiperkegomba a változatos formákhoz.

Bárcsak ne lenne ilyen, de most, hogy kinyitották a kukacos dobozt, most, hogy Harry ragaszkodik a véleményéhez, nem bírja megállni.

– Szóval egy kicsit irányításmániás vagy a konyhában, igaz? – kérdezi Harry kötekedő hangon, miközben visszatér a vágódeszkához, és elkezdi ugyanúgy vágni a répát, mint korábban. Mintha Louis nem is mondott volna semmit. – Ezért nem akartad, hogy segítsek?

Louis felszisszen, és figyelmét ismét a hagymára összpontosítja. Az irányításmániás egy kicsit túlzásnak tűnik, ami Louist illeti. Nem az ő hibája, hogy már évek óta egyedül főz, és szigorú szokásai vannak, ha a konyháról van szó. A helyzet az, hogy míg a seregnyi testvérrel élt otthon, akikről gondoskodnia kellett, Louis mindig is a legrosszabb volt a konyhai készségek terén. Próbálkozott és próbálkozott, az anyja és a testvérei bátorították, de úgy tűnt, nem megy ez neki. Amikor megkapta az engedélyt a panzióra, tudta, hogy soha nem engedhet meg magának egy rendes szakácsot, ezért kétszer olyan keményen dolgozott, mint eddig, hogy a katasztrófáit ehető, sőt, élvezhető étellé varázsolja. Még néhány tanfolyamot is elvégzett egy skót közösségi központban, időt és pénzt fektetett a képességei fejlesztésébe. Keményen dolgozott, és a munka meghozta gyümölcsét, Louisból magabiztos szakács lett, aki tényleg tudja, mit csinál. Jobban sikerült, mint amire ő és a család minden tagja valaha is számított. És erre büszke is. De ez azt jelenti, hogy Louisnak van egy komfortzónája, hogy rendesen csinálja a dolgokat, hogy biztosan jól menjen. Ragaszkodik ahhoz, amit tud, és ez működik. Harry viszont... Harry igazán kaotikus energiát visz a konyhába.

Egy gyors pillantást vet jobbra, és észreveszi Harry kötekedő vigyorát, Louis azonban nem tehet róla, de úgy érzi, hogy nem tudná utálni ezért.

– Nem azt akartam, hogy ne segíts – mondja Louis diplomatikusan, még mindig Harryre pillantva. – Profi akartam lenni, és felajánlani neked azt a szolgáltatást, amiért valójában fizettél.

– Szerintem meg valójában csak azt akartad, hogy ne zavarjam a dolgaidat – érvel Harry, és ez új... Már korábban is voltak erre utalások, utalások arra, hogy Harry kötekedik és viccelődik, de utána mindig azonnal meghátrál, és úgy néz, mintha csak eszébe jutott volna, hogy szerencsétlennek kellene lennie, minden egyes alkalommal. Vagy talán mintha eszébe jutott volna, hogy szomorú, és ezt semmiféle viccelődés nem írhatja felül.

Louis szíve összeszorul, egy csipetnyi félelem, az aggodalom remegése felkapaszkodik a torkán a gondolattól, hogy Harry újra ezt csinálná, attól a gondolattól, hogy a mosolya elhalványulna, és ragyogó személyisége visszahúzódna a burokba. Louis nem akarja, nem szeretné, hogy a mosolya eltűnjön, ezért belemegy a játékba, abban a reményben, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy táplálja ezt az új lángot.

– Nem vagyok hajlandó sem megerősíteni, sem tagadni, hogy ez befolyásolta a kezdeti reakciómat az ajánlatodra – fújja Louis, orrát felhúzza színlelt sértettségében, arca ráncos mosolyra formálódik, amikor Harry felnevet.

– Sajnálom, hogy elrontottam a stir fryodat – kuncog Harry, félreteszi a répát, és a zellerért nyúl.

– A mi stir fryunkat – javítja ki Louis, és a kész hagymát kicseréli az előbb említett brokkolira. Megrázza a fejét, miközben félbevágja a brokkoli fejét. – Semmi baj, mit ér az élet egy kis változatosság nélkül, nem igaz?

– Így van – ért egyet Harry.

Egy darabig csendben szeletelnek tovább, de már nem olyan feszülten, mint korábban. Most, hogy Louis már nem lesi a válla fölött, hogy mit csinál Harry, és nem próbálja durván irányítani őt, valami kényelmes ritmusba rendezkedtek be, és emiatt sokkal hatékonyabbak. Louis mégis meglepődik, amikor Harry megtöri a pillanat csendes nyugalmát.

– Szóval, akkor itt szoktál enni? – kérdezi, és a kést tartó kezével az ablakhoz szorított kis asztalra mutat.

Louis bólint.

– Igen, többnyire. Mármint... Néha-néha együtt étkezem a vendégekkel az ebédlőben, ha kérik, de általában szeretek távol maradni. Sokkal kevésbé kínos nekik, ha nem vagyok ott. Általában csak akkor eszem, amikor már mindenki végzett. Még akkor sem szeretek az ebédlőben enni, ha télen üres a hely.

– Miért nem? – kérdezi Harry szemöldökét ráncolva, és egy kis zavart fintorral az arcán.

– Nem tudom – feleli Louis, és megvonja a vállát. – Az csak egy nagy üres terem, nem? Furcsának tűnik, hogy teljesen egyedül ücsörgök ott. Mintha... valahogy magányosabb lenne.

– Nekem mondod? – dünnyögi Harry az orra alatt, lehajtott fejjel, miközben tovább szeletel.

Ó, gondolja Louis, és elszorul a szíve.

Annyira el volt foglalva azzal, hogy ne álljon Harry útjába, és biztosítsa, hogy mindent megkapjon, amire szüksége van, hogy eszébe sem jutott megkérdezni, hogy szeretne-e valaha is társaságot.

– Neked sem tetszik? – kockáztatja meg Louis a kérdést, nem akar Harry arcába nézni.

– Semmi gond – válaszolja automatikusan, és anélkül, hogy látná az arcát, Louis meg tudja állapítani, hogy Harry hazudik. – Ahogy mondtad, csak egy kicsit furcsa. Olyan elszigetelt. De hát ezért jöttem ide, nem igaz? Hogy úgy érezzem, én vagyok az egyetlen ember a világon.

– Igaz – ért egyet Louis gyengéden, megkockáztatva egy apró pillantást. – Bocs, ha elrontom az illúziót – viccelődik, és elmosolyodik, amikor Harry kissé ferde vigyorral néz fel.

– Nem gond.

– Nos, ez az apró, kényelmetlen asztal két személyre való, szóval, tudod, ha elviselhetetlennek találod az ebédlőt, mindig szívesen látunk. Én és Clifford a legtöbb este itt vagyunk.

– Tényleg? – kérdezi Harry meglepetten.

Louis a homlokát ráncolja.

– Igen, az előbb mondtam. Szinte mindig itt eszem. Úgy értem, néha eszem a szobámban vagy a lámpateremben, ha szendvicsről vagy ilyesmiről van szó, de tudod.

– Nem, nem. Úgy értem... Biztos, hogy nem zavarna? Ha itt ennék veled?

A kérdés módja az, ami annyira elszomorítja Louist, ahogy a hangja egyre erőtlenebbé válik, és ahogy bizonytalannak tűnik, pedig Louis épp most mondta, hogy szívesen látná.

– Igen, igen. Persze, hogy nem. Nem zavarnál. Úgy értem... Alig ismerjük egymást, szóval nagyon jó lenne veled vacsorázni. Mindig szívesen látlak.

– Szóval... ma este ehetek itt? – úgy kérdezi, mintha megint megerősítésre lenne szüksége, mintha nagyon félne, hogy megzavarja Louis nagy, hihetetlen szólótervét.

Louis kedvesen mosolyog.

– Minden este, ha szeretnél. Ahogy mondtam, semmi gond. Örülnék a társaságnak.

Harry az alsó ajkába harap, láthatóan próbálja elrejteni a mosolyát.

– Oké – feleli csendesen, a zöldségekre koncentrálva.

– Rendben – ért egyet Louis.

Meglepő módon egyáltalán nem érzik kínosnak, hogy ők ketten szemtől szemben esznek, miközben gyakorlatilag semmit sem tudnak egymásról. Inkább az kínos, ha nem kínosabb, ha Louis őszinte akar lenni magához, hogy a kettejük közötti csendet csak az evőeszközök csörömpölése és a kinti szél töri meg. Nehéznek kellene lennie a csendnek, kellemetlennek akár, de ahogyan a torony tetején töltött délutánjuk is, most is könnyű nekik egy helyen összezárva létezni. Talán ugyanabból az anyagból gyúrtak minket, gondolja Louis, miközben megrág egy falatot, felpillant Harryre, és titokban jól szórakozik rajta, ahogy viccesen úgy eszik, hogy a nyelvét előbb kicsit kidugja. Talán mindketten azok a fajta magányos emberek, akiknél az egyedüllét nem okoz szomorúságot, sőt, néha megnyugtató. Mindketten az ablakhoz húzódnak, egyedül, de együtt, egy olyan helyen, amit a világ többi része elfelejtett...

– Kérdezhetek valamit?

Amikor Harry végre megtöri a csendet, félénken teszi. Louis tekintetétől azonban nem zárkózik el, pillantása megbabonázza, ahogy várja az ítéletet, várja az engedélyt.

Louis összeszorítja az ajkát válaszul, kissé hezitál a kérésen.

– Azt hiszem, elég képmutató lenne részemről, ha nemet mondanék, nem igaz? – feleli, és belekortyol a vizébe.

Harry arca továbbra is komoly marad, de lepillant a piros-fehér terítőre, amelyet Louis kifejezetten erre az alkalomra választott, amikor megtudta, hogy nem egyedül fog vacsorázni, és ujjai idegesen simogatják az anyagot. Megvonja a vállát. Csak egy apró mozdulat, amit Louis valószínűleg észre sem vett volna, ha nem figyel annyira.

– Tényleg nem muszáj igent mondanod – közli Harry őszintén. Nem néz újra Louis szemébe, és úgy érzi, hogy bár természetesen tiszteletben tartaná Louis jogát a visszautasításra, legfeljebb...talán egy kicsit elárulva érezné magát emiatt.

Szerencsére Louis nem mond nemet.

– Persze, hogy kérdezhetsz, Harry, ne butáskodj.

Erre Harry kihúzza magát, és most, hogy nem görnyed előre, magasabbnak tűnik a székében. Ismét villát ragad, beletúr a tányérjába, ide-oda tologatja a zöldségeket, aztán kiválaszt egy kis finom falatot és beleharap. Az, hogy olyan óvatosan eszik, elárulja Louisnak, hogy csak egy kis időt akar nyerni, mielőtt feltenné a kérdését. Gondosan megrágja, majd lenyeli, aztán megszólal.

– Azt hiszem, arra vagyok kíváncsi, mi hozott téged ide – böki ki végül, és újra felveszi a szemkontaktust Louisszal.

Ez igazából nem is kérdés, de egy olyan történet, amiről Louis szívesen mesél. Ez az ő története, a legfontosabb történet, amit el kell mondania, bármilyen butaságnak is tűnik.

– Vagy úgy – kiált fel Louis, és elkerekedik a szeme. – Igen. A híres „mi vezetett az önként vállalt skóciai száműzetésbe?” kérdés – mondja. Hümmög, majd színpadiasan bólint. Ezt már megszokta. – Nem te vagy az első, akit ez a téma foglalkoztat.

Harry elszégyelli magát.

– Azt hiszem, mégiscsak szokatlan ez egy kicsit – mondja óvatosan, láthatóan attól félve, hogy megbántja a férfit. – Te... – keresi a szavakat, tekintete végigsuhan Louis arcán és felsőtestén, majd elpirul, és megrázza a fejét. – Még fiatal vagy, és nyilvánvalóan nem vagy skót... – jegyzi meg. – És ezt a falut 90%-ban nyugdíjasok lakják.

Ezen Louis csak nevetni tud. Szereti a szomszédjait, tényleg szereti, de Harrynek igaza van.

– Igen, azt hiszem, én vagyok itt a kakukktojás, nem igaz?

Harry ismét megvonja a vállát.

– Nem erre akartam kilyukadni.

– Nem, persze, értem. Ne aggódj, nem sértődtem meg. Úgy értem... Az egész családom furcsának tartotta először, amikor ideköltöztem a szigetre. Most már támogatnak, mert látják, milyen boldog vagyok, bár a családom nagy része még mindig azt hiszi, hogy valami komoly baj van velem. Úgy értem, sokan közülük amúgy is homofóbok, szóval valószínűleg akkor is azt gondolnák, hogy valami baj van velem, ha nem itt lennék, de... tudod...

Tényszerűen jelenti ki, hozzá van ahhoz szokva, hogy az életével kapcsolatos döntéseit mindig felül fogják bírálni, bármi legyen is az, tisztában van vele, hogy nem mindig fogadják el teljesen azt, aki ő. Megtűrik? Persze. Szeretik? Mindig. De teljesen elfogadja a családja? Az anyján és a testvérein kívül? Nem valószínű, de Louis már rég megbékélt ezzel.

Harry viszont mintha feldúltnak tűnik Louis beismerése miatt, szép szája rosszallóan lefelé görbül, arcán gyorsan mélyül egy csúnya homlokránc. Villámot szór a szeme, és egy pillanatra Louis attól fél, hogy teljesen elborul az agya. De a düh egy szempillantás alatt elmúlik, és Harry arca semlegessé válik. Azt azonban semmi sem tudja eltörölni, ahogy Harry mélyen megbántódott azon, amit Louis mondott.

– Ne haragudj – mondja végül Harry, a szavaiból csöpög az együttérzés, és remeg az elfojtott haragtól. – Ez... – rázza a fejét, láthatóan még mindig csalódottan. – Ez nem helyes. Semmi baj nincs veled. Semmi rossz nincs ebben az egészben.

Louis a nyelvére harap, és csak azért tartja vissza a nevetést, mert Harry tartásában van valami, ami arra utal, hogy ez a téma neki is egy kicsit személyes. A vállának feszült vonala, ahogy ökölbe szorul a keze, a hangjában lévő, nagyon is visszafogott felháborodás.

– Köszönöm – feleli ehelyett Louis. – Hogy őszinte legyek, ez nekem nem okoz gondot. Ez csak az ők kurva nagy problémájuk, nem igaz?

Harry felkuncog, a feszültség egy része elszáll a testéből.

– De – ért egyet. Aztán bólint, leginkább magának. – Igen, persze – mondja. Hosszú hallgatás következik, tekintetét a tányérjára szegezve, mintha a lehetőségeit mérlegelné, mielőtt újra megszólalna. – A tágabb családom egy része ugyanígy reagálna, ha tudna a szexualitásomról – ismeri be végül. Ó, gondolja Louis, valahogy meglepődik, de nem is annyira. Szomorúan elmosolyodik, és egy szúrásnyi együttérzést érez azért, ahogy Harry remegve kapkodja a levegőt, hiszen láthatóan kissé megviselte, amivel az előbb előhozakodott. – Most még nem igazán vagyok képes elmondani nekik – folytatja Harry gyorsan, és elcsuklik a hangja. – Ez... Bonyolult... – pillant fel hezitálva, és hosszan, fürkésző szemmel néz Louisra, amit ő nem tud értelmezni, bármennyire is próbálkozik. – Nagyon kockázatos lenne...Úgy értem, nem mintha nem bíznék bennük, de ha azt mondanák nekem... – elakad a szava és lehajtja a fejét.

– Nekem nem kell magyarázkodnod – feleli Louis, próbálja megnyugtatni, és gyűlöli, ahogy Harry zavarba jön a titkai miatt. – Baszódjanak meg – teszi hozzá. – Komolyan, szard le, ki mit mond – jelenti ki még erőteljesebben. – Nem érdemlik meg, hogy megtudják, ki vagy valójában, ha szemét módon fognak viselkedni emiatt. Különben is, a te feltételeid szerint kell történnie, nem?

Harry egyetértés helyett halkan nevetni kezd, olyan keserűen, amiben egy szikra öröm nincs. Egy apró kis kuncogás, a legdühösebb hang, amit Louis valaha is hallott.

– De – szűri a fogai között, közben az ujjaival az asztalon dobol. Valami kísérteties villan az arcán, és Louis úgy érzi, hogy tényleg a lehető legrosszabbat mondta, amit csak mondhatott, de aztán, ahogy hirtelen megjelent, úgy tűnik el újra. Harry arca üres, érzelemmentes maszkká válik.

– Azt akarom, hogy tudják, hogy meleg vagyok – jelenti ki –, de az időzítés nem jó, most nem. Nagyon kockázatos lenne, ha megtudnák.

Már megint ez a szó: kockázatos. Louis nem tudja biztosan, mi állhat mögötte, de azt tudja, hogy határozottan begyakoroltnak hangzik, mintha Harryt erőszakkal tanították volna be erre, a szájába rágták, pedig nem is akarja, hogy ott legyenek.

Egy pillanatra Louis arra gondol, hogy talán Harrynek létezik valahol egy párja, aki titokban szeretné tartani a kettejük kapcsolatát, egy olyan férfi, aki valamilyen oknál fogva nem bírná elviselni, ha Harry egész családja tudna róluk. Talán ezért nem hangzik teljesen úgy, mintha az ő szövege lenne, gondolja Louis, aztán eszébe jut, hogy neki ehhez semmi köze.

– Sajnálom – suttogja Harry, és ezzel visszahozza Louist a jelenbe, ki a fejéből.

– Mit?

– Arról beszéltünk, hogy miért költöztél ide, és én csak... eltérítettem a beszélgetést. Kicsit bunkó voltam. Kérlek, mesélj el mindent erről, ha még mindig szeretnél. Tényleg szeretném tudni. Nem csak azért kérdeztem, hogy beszélgetést kezdeményezzek, tényleg kíváncsi vagyok.

Louis megrázza a fejét.

– Te... tényleg nem kell bocsánatot kérned. Nem térítettél el semmit – mondja, majd elhallgat, nagy levegőt vesz, aztán folytatja. – Csak beszélgetünk, semmi gond. Nekem bármit elmondhatsz, amit szeretnél.

Harry erre megmerevedik, és egyszerűen elképesztő, hogy hogyan lehetséges, hogy miközben Louis megpróbált segítőkész és támogató lenni, az egész beszélgetés során minden egyes alkalommal sikerült rosszat mondania? Mielőtt Harrynek esélye lenne újra megszólalni, Louis gyorsan meghozza a döntést, hogy könnyebb terepre terelje a beszélgetést.

– De ha tényleg kíváncsi vagy a képtelen történetre, hogyan kerültem ide, szívesen elmesélem.

– Kérlek – bólint Harry. – Azt mondtad, olyan volt, mintha hazajöttél volna – feleli, és tisztán emlékszik az első napjára a panzióban.

Louis erre elvigyorodik, az előző téma elhúzódó feszültsége ellenére.

– Igen, pontosan olyan volt – bólint, majd bekap egy nagy falatot. Túl gyorsan rágja és nyeli le, alig várja, hogy elmesélhesse a történetet. – Tizennyolc éves voltam, amikor először jártam Fair Isle-en. Családi kirándulás volt, bár, hogy anyánk miért pont ezt a helyet választotta, azt sosem fogom megérteni. Úgy értem, akkoriban öten voltunk gyerekek, és nem tudom, észrevetted-e, de itt kurvára nincs mit csinálni. Főleg a kicsiknek. Vagyis, van a madármegfigyelés meg a strand. Azt kész.

– Négy testvéred van? – kérdezi Harry, a magyarázatnak ezt a részét is megragadva, a szemei tágra nyíltak az izgalomtól.

– Hát, most már hat, anyám azóta ikreket is szült – Louis felvonja a szemöldökét hitetlenkedve. Még mindig nem érti, hogyan csinálta. – Én vagyok a legidősebb: öt húgom és egy öcsém van. Bár akkoriban csak a négy húgom és én voltam.

– Hűha.

– Na, igen, gondolhatod, milyen zsúfolt volt a ház.

– Igen – horkant fel Harry és kicsit megborzongott. Ez valahogy aranyos a maga módján, és Louisnak el kell fordítania a tekintetét, a történetmesélésre kell koncentrálnia ahelyett, hogy arra gondolna, hogy Harry aranyos, ráadásul meleg.

– Ott aztán egy másodpercnyi nyugalom sincs, az biztos – folytatja Louis, próbálva elterelni a saját figyelmét. – Talán ezért szerettem bele annyira az itteni csendbe – gondolkodik hangosan. Soha nem tudta teljesen megmagyarázni magának, hogy miért szereti ennyire ezt a vidéket, jobban, mint bármit valaha, mióta először megpillantotta ezt a helyet. – Csak... megjelentünk itt, és én tizennyolc éves voltam, tudod? Pokolian mérges voltam, hogy elrángattak a barátaimtól a nyárra, és azt gondoltam, hogy egy skóciai kirándulás csak időpocsékolás. Istenem, el sem tudom mondani, mennyire nem akartam jönni. Szeretem a testvéreimet, de amikor anyukám először mondta, ez úgy hangzott, mint egy halálos ítélet. Annyit vitatkoztam vele, próbáltam meggyőzni, hogy engedje, hogy otthon maradjak. Próbáltam azzal is érvelni, hogy olcsóbb lenne, ha nem jönnék... meg minden szarral. De ő kijelentette, hogy segítségre van szüksége, vigyázni kell a kicsikre, és nem mondhattam nemet. Így hát magával rángatott... Erre megváltozott az életem. – Louis megrázza a fejét, és kedvesen elmosolyodik. – Soha nem felejtem el, amikor először láttam ezt a helyet a kompról.

– Tényleg? – bátorítja Harry, hogy meséljen tovább, félretolja az üres tányérját, és arcát a tenyerébe támasztja, könyökét pedig az asztalra.

– Igen – bólogat Louis, tudván, hogy az arca ábrándozó, és cseppet sem érdekli. – Olyan volt, mint valami varázslat. Olyan volt, mintha... Azonnal tudtam, hogy ide tartozom. Az első sétám a sziklák mentén, én csak... Egyszerűen megtaláltam magam itt, érted?

– Szerelem első látásra – ért egyet Harry, lágy, szomorú arckifejezéssel.

– Így van – nevet Louis halkan. – Mindig is romantikus voltam, de nem igazán hittem az ilyesmiben, tudod? Valószínűleg még mindig nem hiszek, ha emberekről van szó... Idő kell ahhoz, hogy az ember beleszeressen valakibe, de a helyekkel más a szitu. Egy helybe biztosan beleszerethetsz első látásra is.

– Szóval mi történt? Azonnal ideköltöztél? – tudakolja Harry, és úgy tűnik, elragadtatással hallgatja a történetet.

Louis a kérdésre nevetésben tör ki. Bárcsak ilyen egyszerű lett volna.

– Gondolom, ez azt jelenti, hogy nem – mondja Harry.

– Nem, határozottan nem – rázza meg a fejét Louis. – Lehet, hogy említettem már, hogy a sziget a Skóciai Nemzeti Örökségvédelmi Hivatal tulajdona? – kérdezi, és megvárja, hogy Harry egyetértően bólintson, mielőtt folytatja. – Alapvetően meg kell várnod, amíg egy ingatlan bérelhetővé válik, hogy költözhess. És még akkor is egy egész folyamatot kell átvizsgálni, különösen az olyanok esetében, mint a panzió, ami egy vállalkozásnak számít, érted? Gyerekként semmiképp sem lett volna pénzem arra, hogy azonnal ideköltözzek.

– De tudtad, hogy ezt szeretnéd?

– Igen, haver, az első pillanattól kezdve. Tudtam, hogy vissza kell ide jönnöm, tudtam, hogy valamikor itt kell élnem. Még ha évekbe is telik.

– Túl erősen vonzott a hely – mondja Harry.

– Igen. Pontosan. Épp akkor érettségiztem le, így jelentkeztem az egyetemre, és üzleti szakra jártam. Nem lelkesedtem érte, de úgy gondoltam, hasznos lesz. És ha lenne egy konkrét üzleti ötletem, akkor elmehetnék a Hivatalhoz, és pályázhatnék egy ingatlanra. Egész idő alatt spóroltam, szóval úgy gondoltam, hogy ez ad némi előnyt... De az élet furcsa módon alakult, mert szó szerint pár héttel a diplomaosztó előtt a panzió felszabadult. Tényleg nem gondoltam, hogy meg fogom kapni, figyelembe véve a koromat és a tapasztalatlanságomat, de nagyon lelkes voltam. És az előző tulajdonosok, vagyis a bérlők, megkedveltek, amikor találkoztunk. Soha nem mondtak semmit, de azt hiszem, szóltak egy jó szót az érdekemben a Hivatalnál.

Harry elmosolyodik.

– És tessék, itt vagy.

– Igen, itt – erősíti meg Louis. – Azóta is itt vagyok. Közvetlenül a költözés előtt szereztem Cliffordot, mert anyám félt, hogy magányos leszek, és most már néhány éve boldogságban élünk.

– És magányos vagy?

Louis szemei kitágulnak a kérdésre. Erre valahogy nem számított.

– Hogy érted ezt?

– Úgy értem... Itt élsz egy kutyával, aki az egyedüli társaságod... Nyilvánvalóan nagyon szereted a családodat, biztosan hiányoznak. És mi van a barátaiddal? Vagy bárki mással? – Harry szünetet tart. – Úgy értem, nem vagy magányos?

– Annyira nem, hogy megkérdőjelezném a döntéseimet – válaszol Louis határozottan.

A legtöbbször emberek veszik körül, a panzió tele van lelkes vendégekkel, akik mindent tudni akarnak a sziget dolgairól. Ritkán van igazán egyedül.

– Ez nem hangzik határozott nemnek – mutat rá Harry, és csak nézi őt.

Ritkán van igazán egyedül, és mégis...

– Nem, nem vagyok.

Egy pillanatig némán bámulnak egymásra, szavak nélkül is értik egymást.

– És mi a helyzet veled? – kérdezi Louis.

– Hogy magányos vagyok-e? – kérdez vissza Harry, Louis pedig megrázza a fejét.

Nem ezt akarja kérdezni. Nem kell megkérdeznie, hogy Harry magányos-e. Ez az első pillanat óta az arcára van írva, mióta megérkezett a szigetre, mióta Louis először megpillantotta. Magányos lélek, ezt Louis is tudta, de nem ez a forrása a szomorúságának, amely ott lebeg fölötte, és árnyékot vet az egész testére. Legalábbis Louis nem hiszi.

– Nem, nem. Úgy értem... Mi vezetett idáig?

Harry az orrát ráncolja.

– Ez... Talán túl hosszú történet ahhoz, hogy elmeséljem – feleli diplomatikusan.

Louis kihallja ebből a mondatból a rosszul elrejtett elutasítást, a "nem akarok erről beszélni" vibrálást, amit Harry alig tud elrejteni.

– Jogos – egyezik bele könnyedén, készen arra, hogy témát váltson. – Megkérdezhetem, honnan jöttél? Az akcentusod egy kicsit zavarba ejtő.

– Azért, mert sokat utazom – magyarázza Harry egy szemforgatással. – Anyukám mindig azt mondja, hogy az akcentusom akkor válik igazán erőssé, ha jelentős időt töltöttem otthon. Eredetileg Cheshire-ből származom. Nincs messze Manchestertől. Az akcentusom egy kicsit... enyhül, mikor sok időt töltök az Egyesült Államokban.

– Ah! Egy északi, tudhattam volna – mondta Louis és kísértésbe esett, hogy a munkájáról kérdezzen, arról, hogy miért utazik annyit, de tudja, hogy az előző kérdéséhez hasonlóan ez sem találna túl jó fogadtatásra Harrynél. Ehelyett Louis inkább arra az információmorzsára koncentrál, amit Harry az imént említett meg épp.

– Szóval közel állsz anyukádhoz?

Harry bólint.

– Igen, ő... Ő a legjobb ember, akit ismerek.

– Én is így vagyok a sajátommal – ért egyet Louis. – Testvéred van?

– Egy – feleli Harry. – Gemmának hívják. Idősebb nálam és sokkal okosabb.

– Ó, szóval, te vagy a legfiatalabb a családban – hümmögi Louis. – Érdekes.

– Tényleg? – kérdezi Harry, jobbra billenti a fejét, és Louisra hunyorog.

– Ó, igen, ez sok mindent elárul rólad anélkül, hogy észrevennéd. Nagytestvér vagyok, én már csak tudom.

– Mit tudsz? Mit árul el? – kérdezi Harry, és inkább tartja ezt viccesnek, semmint aggódna miatta, így Louis boldogan oltja tovább.

– Hogy el vagy kényeztetve.

Ahogy Louis remélte, Harry szemei kitágulnak, és a szája döbbenten tátva marad, de hogy jól szórakozik, még mindig az arcára van írva.

– Hé! – kiált fel. – Nem hiszem, hogy elég jól ismerjük egymást ahhoz, hogy ilyen állításokat tegyél! – tiltakozik nevetve, láthatóan élvezve, hogy ugratják.

– Ez csak az élet velejárója, Harold, amit rengeteg tudományos adat támaszt alá. A család legkisebb gyermeke elviselhetetlenül elkényeztetett. Valószínűleg egy kis suttyó. Egy elkényeztetett kölyök. Minél hamarabb elfogadod ezt, annál hamarabb dolgozhatsz azon, hogy jobb emberré válj. – Louis alig mondja ki az utolsó szót, aztán lehullik róla a komoly álarc és elneveti magát.

– Na, menj te a picsába – közli Louissal hatalmas mosollyal az arcán.

– Milyen volt Cheshire-ben felnőni? – kérdezi Louis, miközben Harry még mindig mosolyog.

– Egész jó. Kicsit unalmas, hogy őszinte legyek. Egy kis faluból származom. Nem sok mindent lehetett csinálni.

– Mint itt? – viccelődik Louis.

– Nem, azért annyira nem rossz – kerekedik el Harry szeme, amint ez a mondat elhagyja a száját. – Vagyis hogy – próbál rögtön visszakozni –, úgy értettem, hogy nagyobb élet volt, mint itt, érted? Nem mintha itt unalmas lenne, vagy ilyesmi. Biztos nem maradnék itt ilyen sokáig, ha azt gondolnám, hogy unalmas.

– Ugye tudod, hogy én sem vagyok idevalósi? A Nemzeti Örökségvédelemnek dolgozom. Nem fogok megsértődni, ha szidod – mondja nevetve Louis, aki valahogy megkedvelte Harry viselkedését.

– De te rajongsz érte – mutat rá Harry halkan. – Könnyen el tudom képzelni, hogy a védelmére kelsz.

Louis elmosolyodik, és egyetértően bólint.

– Igen, ő az egyetlen, aki iránt valaha is romantikus érzelmeket tápláltam, ez igaz. Elég különleges. De nem sértődöm meg. Ez a hely tényleg nem az izgalomra vágyó embereknek való, vagy ilyesmi.

– Igen, hát, én amúgy sem akartam semmi sértőt mondani. Csak azt, hogy egy olyan kis helyről származom, ahol nem sok mindent lehetett csinálni tinédzserként.

– Igen, értem, ne aggódj. Akkor mivel töltötted az idődet? Ha nem volt mit csinálni? – kérdezi Louis kíváncsian, mert ha valamit tud, akkor azt, hogy az unatkozó tinik képesek a legőrültebb szarságokra. Lefogadta, hogy Harrynek volt néhány története.

– Komolyan tudni akarod? – kérdezi Harry, és kicsit ideges lesz. – Leginkább zenével – ismeri be. – Régebben énekeltem egy zenekarban, próbáltam megtanulni gitározni meg ilyesmi – mondja, és kicsit szégyenlősnek tűnik, kínosan érzi magát a beismeréstől, mintha talán ez egy olyan hobbi lenne, amit szégyellnie kellene.

– Próbáltál? – vigyorodik el Louis.

– Hát, ja – horkant fel Harry. – A haverom szörnyű tanár volt, úgyhogy akkoriban nem igazán jött össze. Úristen, a leghaszontalanabb szarságokról hablatyolt. Például... hogy mutass néhány akkordot!

Harry csalódottan végigsimít a haján, amin Louis elneveti magát.

– Akkoriban úgy képzelted, hogy nagy rocksztár leszel? Hogy stadionokat töltesz meg Amerikában, meg ilyenek? – oltja Louis, majd meglepődik azon, ahogy Harry elkomolyodik.

– Valami ilyesmi volt a terv, igen – válaszolja csendesen. – Elég hülye álom – teszi hozzá gonoszul, mintha a tinédzser énje valahogy megérdemelné ezt a fajta keménységet.

Uh, gondolja Louis.

– Köszönöm, hogy segítettél elmosogatni – mondja Louis, és egy konyharuhával babrál, miután végeztek az elpakolással. – Tényleg nem kellett volna.

– Dehogynem kellett volna – feleli Harry. – Együtt főztünk és ettünk, ez így fair.

– Hát, te vendég vagy itt, szóval nyilvánvalóan nem volt semmi kötelezettséged.

Harry felsóhajt, felkapja a saját konyharuháját a pultról, és finoman rácsap vele Louis oldalára, de nem erősen.

– Hé! – kiált fel Louis, és hátraugrik. – Ez meg mi volt?

– Hagyd már abba ezt a „te vagy a vendég” hülyeséget! – követeli Harry határozottan, és ismét figyelmeztetően felemeli a konyharuhát. – Együtt főzünk, együtt takarítunk. Ezek az új szabályok. Nem vitatkozhatsz minden alkalommal, amikor besegítek, különben még a végén megőrülök.

– Oké – feleli Louis, és megadóan felemeli a kezét. – A fenébe is, nyugodj meg! Nem tudtam, hogy ez ennyire zavar... Bátor vadóc vagy, mi? – teszi hozzá motyogva, inkább csak magának.

Harry felemeli az állát, és tréfásan megrázza laza fürtjeit.

– Igen, szóval légy velem óvatos!

– Mondtam én, hogy jó lesz vigyázni – Louis nevetve megcsóválja a fejét, mielőtt a konyharuhát a pultra dobná. – Köszi. Akárhogy is, de értékelem a segítséget.

– Szívesen – feleli Harry nyugodtan, és gondosan összehajtogatja a saját konyharuháját egy apró négyzetbe, aztán elteszi Louis összegyűrt darabja mellé.

Egy másodpercig némán bámulnak egymásra, és Louis érzi, hogy valami megváltozott közöttük, és ennek mindketten tudatában vannak. Kicsit korai lenne még Harryt a barátjának nevezni, különösen, ha figyelembe vesszük, milyen keveset tud róla, de már nem nevezheti idegennek.

– Figyelj – mondja Louis éppen akkor, amikor Harry kinyitja a száját, és azt mondja:

– Szóval....

Mindketten egymásra vigyorognak, és Harry int Louisnak, hogy folytassa.

– Öhm, én csak azt akartam mondani... Elmegyek megsétáltatni Cliffordot egy fél órára, lenne kedved velünk tartani? Csak lemegyünk az ösvényen a partra, szeret egy kicsit szaladgálni a homokban lefekvés előtt.

Harry lesüti a szemét, mindkét kezét a farmerja zsebébe csúsztatja, és egyik lábáról a másikra helyezi át a súlyát.

– Nem muszáj – teszi hozzá Louis, nem akarja, hogy kényszerítve érezze magát. – Az estéd nagy részét már így is rám elpazaroltad, szóval megértem.

Harry ránéz.

– Igazából nagyon szívesen mennék.

– Komolyan?

Harry bólint.

– Aha.

– Nem félsz, hogy beleesel a vízbe? – kérdezi Harry, amint a sziklák mentén a partra vezető ösvény felé tartanak. – Vagyis, nem kéne, hogy legyen nálunk... egy zseblámpa, vagy... vagy valami?

Louis elmosolyodik, jobban örül a sötétségnek és annak, hogy egy kicsit előnyt élvez a sráccal szemben. Szerencsére nincs senki, aki látná, hogy mennyire el van bűvölve.

– Mit gondolsz, milyen közel vagyunk a peremhez, haver? – cukkolja Louis. – Amúgy meg, csak kövesd Cliffet, ő ismeri a járást. Nem fog minket a szakadékba vezetni.

Harry felszisszen mögötte, és Louis vigyora a hang hallatán egyre szélesebb lesz.

– Megtenném, ha látnám azt a bolond ebet, de nem tudom, neked feltűnt-e, de tök fekete, és a sötétben nehéz észrevenni.

Louis az alsó ajkába harap, hogy ne nevessen.

– Clifford hasa fehér, azt azért nem árt, ha tudod – feleli, majd megáll, amikor elérik az ösvényt, és maga mögé nyúl, hogy elkapja Harryt. – Óvatosan, Harry – szólítja fel, ezúttal komolyan.

– Mi van? – kérdezi Harry, miközben tovább halad Louis felé.

– Óvatosan – ismétli Louis, megragadja Harry gyapjúpulóverét, és megállítja. – Elértük az ösvényt, le fogunk menni. De lassan kell mennünk.

– Ó – mondja Harry, teste Louis hátához simul. – Oké.

– Jól vagy? – kérdezi Louis, elengedve a pulóverét.

– Jól, csak... – Harry elnémul, és Louis hallgatja, ahogy a sötétben lélegzik. – Utálom ezt a részt. Nagyon ügyetlen vagyok, és utálok itt lemenni. Minden alkalommal sikerül ugyan, de attól még mindig ideges leszek.

Louis elneveti magát, és nagyon lassan elindul lefelé.

– Ugye tudod, hogy nem muszáj a strandot is belevenni a napi sétádba? Senki sem kényszerít, te vagy a saját sorsod kovácsa, stb. stb.

Harry felsóhajt, és Louis hallja, ahogy követi őt lefelé, és magában azt dünnyögi, hogy „bárcsak így lenne”...

– Hé – szól oda neki Louis kedvesen –, kapaszkodj belém, ha segítségre van szükséged.

– Jól vagyok – feleli Harry, aztán majdnem megcsúszik. – Bassza meg – morogja egy kis nevetéssel, és Louis megáll, várja, hogy lássa, jól van-e. – Oké, igen, lehet, hogy elfogadom a segítséget – teszi hozzá Harry, és Louis érzi, hogy kezek tapogatják tétován a vállát.

– Megvagy? – kérdezi Louis, és odanyúl, hogy megveregesse Harry kezét a bal vállán. – Kitartasz?

– Asszem.

– Rendben, akkor haladjunk – mondja Louis, és lassan újra lefelé indul. Ezúttal óvatosabb, mert tudja, hogy Harry egyensúlya tőle függ. Clifford már a parton szaladgál, Louis halványan látja maga előtt az alakját, hallja, ahogy mozog.

– Ne vedd sértésnek, de elég nagy hülyeség ezt zseblámpa nélkül csinálni, tudod? Tényleg nagyon-nagyon hülyeség – erősködik Harry, és úgy szorítja Louis vállát, hogy biztos benne, hogy nyomot fog hagyni.

– Igazából, még sosem történt baj, pedig minden este ezt csinálom. Ráadásul nálam van a telefonom, ha tényleg szükséged van egy zseblámpára.

Harry hümmög, de nem kér világítást, így tovább haladnak, míg végül elérnek a lejtő aljába.

– Miért jössz le mindig ide, ha utálod? – kérdezi Louis, és megfordul, hogy Harry szemébe nézzen a sötétben.

Clifford szalad eléjük, izgatottan ugatva a két férfi között, hogy felhívja magára a figyelmüket. Louis sejti, hogy talán két percre van attól, hogy belerohanjon a jeges vízbe, és megbánja azt is, hogy megszületett.

Harry megvonja a vállát, és Louis nem tudja megmondani a sötétben, de gyanítja, hogy valószínűleg elpirult. Lenyúl, hogy megsimogassa Cliffordot, és kicsiket cuppog neki.

– Hülyeség lenne lemondani a látványról, csak mert beszari vagyok – feleli végül egy kis idő elteltével, a szemét Louis kutyájára szegezve.

– Éjszaka azért nem sok látnivaló van – érvel Louis, és nem tudja, miért erőlteti ezt, tekintve, hogy ő volt az, aki meghívta Harryt sétálni, és aki lecsalta ide.

– Tényleg nem – ért egyet Harry –, de a társaság miatt megéri. Különben is, gyönyörű itt az éjszaka. Még csendesebb is, amiről nem gondoltam volna, hogy lehetséges ezen a helyen.

– Ugye? – ad igazat neki Louis, és a sötét víz felé fordul. A hullámok ma este nem túl erősek, a szél valahogy lecsendesedett az elmúlt néhány órában. Szinte megnyugtató, ahogy a víz a parthoz csapódik, a lágy dallam elkíséri őket, ahogy elindulnak a kis strandon, Clifford pedig előttük fut.

– Mit szeretsz a legjobban a szigeten? – kérdezi Harry, mialatt kettesben lépésben haladnak a sötétben. – Tudom, hogy azt mondtad, hogy egyszerűen beleszerettél, de ha egyet kellene választanod, mi lenne az?

Louis mélyen beszívja a levegőt, egyenesen előre néz, majd lassan kifújja.

– Ezt... ezt nehéz megmondani.

– Próbáld meg – unszolja Harry.

– Miért akarod ennyire tudni?

– Csak kíváncsi vagyok – feleli Harry, bár a hangja arra utal, hogy ennél egyértelműen többről van szó.

– Tényleg? – mondja Louis ahelyett, hogy elengedné a dolgot.

Harry felsóhajt, és amikor Louis ránéz, mindkét kezét mélyen a kabátja zsebébe temeti.

– Azt hiszem, csak szeretném tudni, milyen érzés, hogy ilyen könnyen felismered, hol van az otthonod.

És ez... ez olyan módon hasít Louisba, amire nem számított. Mert igazi fájdalom van abban, amit Harry mond, egy vándor bánata, aki nem találja az otthon melegét, bárhová is megy.

– Neked nincs ilyen hely? – kérdezi Louis, ahelyett, hogy válaszolna, mert nem tudja felfogni ezt az érzést, azt, hogy nem tudja, hová tartozik, a feje búbjától a lábujjai hegyéig.

– Otthonom? – suttogja Harry a sziklákhoz csapódó hullámok hangja alatt. – Nem hiszem.

– Én... – rázza meg Louis a fejét, képtelen bármit is mondani erre.

– Van egy hely, ahonnan származom, és van egy hely, ahol élek. Van egy házam... Igazából több is – ismeri be Harry szomorúan. – Vannak helyek, ahol megfordultam. De sehol sem éreztem, hogy ez az, ez az én helyem. Én... El sem tudom képzelni, milyen érzés az.

– Harry, én...

– Semmi baj – mondja Harry gyorsan. – Nem kell, hogy sajnálj. Sokan éreznek így, tudod? Csak élnek valahol, és minden rendben van – hallgat el. – Semmi baj – ismétli szomorúan. – Csak kíváncsi voltam, milyen érzés, ennyi az egész. Mindent feladtál, hogy itt lehess, a barátaidat, a családodat... Csak tudni akartam, milyen érzés, tudni, hogy mi az, ami miatt ez a hely olyan különleges hely számodra, érted? De nem baj, ha nem tudod. Vagy ha nem akarod elmondani. Nem fontos.

Mindezt nagyon gyorsan, elutasítóan hadarja, ami arra készteti Louist, hogy ne higgye el, hogy nem fontos. Valószínűleg nagyon is számít, és bárcsak tudna rá válaszolni, de az igazság az, hogy... Ez az az érzés, amit Louis évek óta nehezen tud megfogalmazni, olyan elsöprő, hogy nincsenek rá szavak, amivel le lehetne írni.

– Nem arról van szó, hogy nem akarom elmondani, esküszöm. Csak nincs rá racionális válaszom. Évek óta próbálom megmagyarázni magamnak, de... Egyszerűen képtelen vagyok megfogalmazni az okát. Ez egy olyan impulzus volt, ami csak úgy jött. Csak... – Louis megtorpan, és Harry felé fordul, tekintete komoly, őszinte. – Egyszerűen megtörtént. Nagyobb szükségem volt arra, hogy itt legyek, mint arra, hogy otthon legyek. És amint itt voltam, ez lett az otthonom. Van bennem egy kis hang, ami azt suttogja, hogy… idetartozom, hogy ez az otthonom. És nem tudtam elhallgattatni, bármennyire is próbáltam. Érted, mire gondolok?

Louis meglepetésére Harry bólint, nagyon lassan, nagy szemekkel.

– Értem. Van... van egy dolog az életemben, ami ilyen volt. Egy elemi ösztön, hogy valami olyasmit kövessek, amit akkor sem tudtam volna megszelídíteni, ha akartam volna.

– Nem tudtál neki ellenállni? – firtatja Louis, bólogatva Harry szavaira.

– Így van.

Louis furán szedi a levegőt, kicsit meztelennek, kiszolgáltatottnak érzi magát, ahogy kinyitja a száját, hogy megpróbálja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.

– Hát, ezt szeretem a legjobban a szigetben. Az, ahogy a fejem, a szívem itt békében érzi magát. Úgy értem, persze szeretem a kilátást, és szeretem a csendet. Szeretem, hogy bármikor könnyedén bejárhatom az egész szigetet, mert olyan kicsi. Szeretem, hogy nem zavarnak az emberek, hogy békében és egyedül élhetek. Szeretem az esőt. Szeretem a szelet, még akkor is, ha mindig túl erősen fúj, és küzdenem kell ellene. Szeretem a sziklákat, amiért ilyen gyönyörűek. Hogy magasan és büszkén állnak, mozdíthatatlanul. Szeretem a tenger sötétségét, a hullámok erejét. Szeretem a hangjukat, amit a lámpaterem ablakán keresztül is hallok, késő este, amikor olvasok. Szeretem az itt élő embereket, még ha kissé régimódiak is. Szeretem mindezt, és még sok minden mást is. De szeretem azt is, ahogyan itt érzem magam, mintha önmagam legigazibb változata lennék.

Louis egy kicsit kifullad, amikor befejezi, úgy érzi, mintha egy maratonit futott volna le, ahogyan... csak úgy... kiteregette az igazságát, pedig Harry alig szólt egy árva szót. Elfordítja a tekintetét, és érzi a bőrén Harry mozdulatlan pillantásának bizsergését. Figyeli, talán ítélkezik felette, de minden bizonnyal le nem veszi róla a szemét. Nem teljesen kellemetlen, de nem tehet róla, úgy érzi, talán túl sokat árult el. Hogy olyan dolgokat fedett fel, amiket senki sem érthet meg.

Végül, egy örökkévalóságnak tűnő idő után, Harry megköszörüli a torkát, majd egy apró „köszönöm”-öt suttog.

Többet nem beszélnek erről.

Másnap este Louis meglepődik, amikor Harry besétál a konyhába, amikor éppen hozzákezdett volna a főzéshez. Lusta módon cammog be, és ahelyett, hogy rendesen köszönne, odaint Louisnak, és egyenesen a mosogató felé veszi az irányt, hogy kezet mosson.

– Segíthetek valamiben? – kérdezi Harry, miközben a kezét törölgeti, a pultnak támaszkodik, fekete melegítőnadrágja mélyen lóg a derekán, és egyszerű fehér pólójának ujja felhajtva a bicepszéhez simul.

Nem volt tervben, és bár Harry említette, milyen kínos, hogy nincs mit csinálnia, Louis nem számított rá, hogy tényleg vevő lesz a dologra. Komolyan azt feltételezte, hogy a tegnap este csak egyszeri alkalom volt, valami, amire Harry kénytelen volt rávenni magát, hogy enyhítse a bűntudatát, amiért elkényeztetik, és hogy ez nem fog még egyszer előfordulni. Most, azonban ismét itt van, kész segíteni, önként és dalolva, és tényleg felajánlja az idejét és a munkáját. Louisnak nem kellene meglepődnie, de mégis így érez.

Úgy tesz, mintha a dolog természetes lenne, és mosolyogva átnyújt Harrynek egy zacskó krumplit. – Lenne kedved ezeket meghámozni? – kérdezi Louis, inkább megerősítésként, mint kérdésként, miközben odaadja Harrynek a kést és a vágódeszkát.

– Igen, hogyne.

– Príma – feleli Louis, és egy pillanatra haragszik magára, ahogy a hangja megkönnyebbülten szól. Harryre sandít, és elégedetlenül látja a zavart tekintetet az arcán. Nyilvánvaló, hogy a megkönnyebbülés nem maradt olyan észrevétlen, mint Louis szerette volna.

– Utálok krumplit pucolni – vallja be és forgatja a szemét. – Annál nincs rosszabb – mondja suttogva, hangsúlyt fektetve az utolsó szóra.

– Azt mondod? – nevet fel Harry, megfog egy közepes méretű burgonyát, és olyan könnyedséggel lát hozzá a munkához, hogy Louist elönti a sárga irigység. – De miért? Nem mintha különösebben nehéz munka lenne. Úgy értem, vannak sokkal rosszabb zöldségek is. Pucoltál már hagymát? Mindent finommá varázsol, de milyen áron.

– Nem igaz – feleli Louis, és hevesen rázza a fejét. – Ezt teljességgel elutasítom – teszi hozzá, és hitetlenkedő pillantást vet Harryre, mielőtt benyúl a hűtőbe, és kivesz egy kis sajtot a krumplisütéshez, valamint egy kis csirkét. – Inkább száz hagymát összevágnék, minthogy megpucoljak egy krumplit.

– Ez szó szerint őrültség – nevet Harry. Az elsővel végzett is, Louis nagy bosszúságára.

Megcsóválja a fejét, egy fazékért nyúl, és tölt bele egy kis vizet, mielőtt odateszi Harry elé, hogy beletehesse a krumplit.

– Ezt most már muszáj megmagyaráznod – ragaszkodik hozzá Harry, és kettévágja, aztán a fazékba dobja.

Louis ráncolja a homlokát, majd a fazékra mutat.

– Erre én egyszerűen nem vagyok képes – suttogja.

Harrynek leesik az álla, és gyanakvó szemmel néz le a fazékba.

– Hogy érted? – kérdezi, és hitetlenkedő mosolyra húzza a száját.

– Meghámoztad az egészet... vékonyan és könnyedén! – jajdul fel Louis, az eldobott héjakra mutatva. – Akárhányszor megpróbálom, a krumpli szó szerint a felére csökken, mert úgy tűnik, nem tudom úgy csinálni, hogy ne szedjek ki belőle hatalmas darabokat. Ez rettenetes!

Harry az alsó ajkába harap, szemei vidáman csillognak.

– Mmmhmm – hümmög, láthatóan igyekezve, hogy ne nevesse ki Louist.

– Nevess csak, nyugodtan – engedélyezi Louis, miközben rosszallóan ráncolja az orrát, Harry pedig azonnal felhorkant.

– Ne haragudj – mondja röhögve. – Bocsánat. Csak... – csóválja a fejét, és felkap egy újabb krumplit. – Megtaníthatlak, ha szeretnéd – ajánlja fel kedvesen, közelebb lépve Louishoz. – Nagyon egyszerű, csak vigyázni kell, és... – elhallgat, amikor észreveszi, hogy Louis sötét pillantást vet rá. – Vagy talán mégsem – motyogja, és visszamegy, a vágódeszkájához.

– El tudod te azt képzelni, hányan próbálták már megtanítani ezt nekem? – kérdezi Louis összeszorított fogakkal, a kudarcok évei még frissen élnek az emlékezetében. – Rengetegen. Nagyon sokan, Harold. Nagyon sokan, nagyon sokszor. Sőt, néhányan közülük többször is megpróbálták. És szerinted meg tudok hámozni egy krumplit anélkül, hogy a fele kárba veszne? – mondja Louis türelmetlen arckifejezéssel, amit bármennyire is akar, nem tud megszelídíteni.

Ez egyike azoknak az apróságoknak, amelyeket végtelenül frusztrálónak talál, és bármennyire is igyekszik, sosem sikerül neki. A dolog odáig fajult, hogy már csak nagy krumplit vásárol, hogy ne érezze magát teljesen lúzernek. Az apró krumplik több mint a felét elpazarolja, és ez olyan megalázó folyamat, hogy Louis nem bírja elviselni. Általában minden területen jól teljesít. Ha nem is a legprofibb, de legalább elég jó. Ezt azonban sosem tudta elsajátítani, és ezt utálja.

– Ezzel a gyilkos tekinteteddel a szemedben, azt hiszem, inkább nem tudom – mondja Harry nevetve, amikor Louis dühösen forgatja a szemét, és elkezdi csíkokra vágni a csirkemellet. – Szóval nem tudsz krumplit hámozni... – vonja meg Harry a vállát. – Nem nagy ügy. Legfeljebb vicces. És édes – hallgat el. – Még hámozóval se?

Louis olyan pillantást vet rá, hogy Harry szeme tágra nyílik, és suttog egy oké-t, aztán zökkenőmentes átmenet nélkül témát vált.

– Befejeztem a romantikus regényt – közli, a munkájára összpontosítva.

Louis annyira utálja, hogy ilyen könnyedén megy neki, hiszen ő még a hámozóval sem tudja megcsinálni.

Mennyire igazságtalan.

– Tényleg? – vált témát Louis is, kényszerítve magát, hogy elterelje a gondolatait a hülye krumpliról, és értékelje az olajágat, amit Harry kínál neki.

– Igen – erősíti meg Harry, és felkap egy újabb krumplit.

– Hány ilyenre van szükségünk?

Louis lenéz a fazékba, összeszorítja a száját, miközben értékel.

– Még kettő vagy három kell, szerintem. Jó lenne, ha későbbre is maradna.

– Rendben – bólint Harry, és folytatja.

Louis vár néhány másodpercet, aztán megszólal.

– Szóval?

– Szóval... mi?

– Várom a beszámolóját a könyvről, uram.

– Ó! – kiált fel Harry. – Igaz, megígértem, hogy megcsinálom.

– Így van, és már alig várom, hogy halljam az értékelésedet.

Harry hümmög.

– Összességében nem rossz. Úgy értem, ha teljesen őszinte akarok lenni, nem ez volt a legjobb könyv, amit ebben a műfajban olvastam.

Louis egyetértően hümmög, és bólogat, miközben elővesz egy serpenyőt a csirkéhez.

– Hát persze, persze. És te a romantikus regények nagy ismerője vagy, igaz? – kérdezi, arra számítva, hogy Harry majd tagadni fog.

– Meglepődnél, hogy az ember mennyi mindennel képes elterelni a figyelmét, amíg úton van – feleli Harry, majd egy pillanatra megmerevedik, aztán nyel egy nagyot, és újra beszélni kezd, ezúttal gyorsabban. – Mindenesetre vannak gondolataim a könyvvel kapcsolatban.

– Akkor hadd halljuk – mondja Louis.

– Szóval, először azt hittem, hogy a hercegtől el fogok alélni. De most, hogy befejeztem, egy kicsit csalódott vagyok. Ha egy romantikus regényt olvasok, jobb, ha a végére legszívesebben megdöngetném a főszereplőt, különben az egész szart sem ér. A heterók fantáziája dögunalom – mérgelődik Harry, és két fél krumplit dob a fazékba. – Mint... oké, hogy a pasi dögös, és a csaj szó szerint minden második bekezdésben megjegyzi ezt, de annyira unalmas. Szerintem egyetlen érdekes beszélgetésük sem volt az egész regényben. Először azt hittem, hogy a főhős nagyon romantikus. Van egy jelenet, amikor verseket szaval a csajnak.

Louis vigyorog.

– Emlékszem.

– Na, igen, és én akkor azt gondoltam: jó, rendben, egy intellektuális főszereplőre esett az író választása. Agyban nagy, nem izompacsirta. Ismered a típust? De nem. Egész idő alatt szimplán hülye volt, és talán csak véletlenül tudott megjegyezni három verssort.

– Szerintem rosszabbul is választhatott volna a lány, mint hogy a dögös, de buta pasira esett a választása. Habár ez nagyon sok ember fantáziájában így van, főleg ha férfiakról van szó.

Harry felnevet, olyan hangos, nyikorgó hangon, ami valahogy fura az ő hangjához képest, de valahogy mégis egész megnyerő.

– Igen – ért egyet, még mindig kuncogva. – Azt hiszem, a magukat túl okosnak tartó pasik elviselhetetlenek tudnak lenni. Isten a tanúm rá, hogy randiztam már pár ilyennel.

Louis a nyelvével csettint egyet.

– Mint mindenki, nem igaz? – feleli, felvonva a szemöldökét. – A hősnőnk jobban járt. Ő lett az ész a kapcsolatban, a pasi pedig imádja őt.

– Persze, hogyne – ért egyet Harry, aztán gesztikulálni kezd, nagy kézmozdulatokkal érvelve az álláspontja mellett. – De a romantikus regények arra valók, hogy kiéld általuk a vágyaidat, nem? Csak legyen komplett a csomag! Legyen benne egy pasas, akiről fantáziálhat az olvasó, és akivel jó lenne ágyba bújni, aki tiszteli őt és nem unalmas. Valaki olyan, akivel lehet beszélgetni is!

– Igen, ez így elég korrekt – feleli Louis. Harrynek végül is igaza van. – Azt kell, hogy mondjam, sokkal többet gondolkodtál ezen, mint amennyit vártam tőled – ugratja a srácot, és benyúl az egyik szekrénybe a reszelőért.

– Hát, te kérted a könyvről szóló beszámolót, szóval... Érted... Komolyan vettem a házi feladatot.

– Tulajdonképpen biztos vagyok benne, hogy csak a tíz legjobb jelenetben állapodtunk meg, de örülök, hogy alaposan átgondoltad!

– Ó! – húzza fel Harry imádnivalón az orrát. – Ezt igazából el is felejtettem – grimaszol. – Amúgy sem hiszem, hogy lett volna összesen tíz jelenet, ami eléggé alkalmas lett volna egy top tízes listához…

– És még azt mondod, hogy szerinted a könyv „nem volt rossz” – oltja Louis, és idézőjeleket rajzol a levegőbe.

– Nem volt az! De… – ráncolja a homlokát, és egy pillanatra elgondolkodik. – Talán össze tudnék vakarni egy top hármast.

– A három legjobb jelenetet?

Harry bólint.

– Rendben, halljuk.

– A harmadiknak az első találkozásuknak kell lennie. Nagyon vicces volt. Ahogy a fickó véletlenül megbántotta a lányt, és ő csak... szó nélkül faképnél hagyta. Az vicces volt – bólogat Harry magában, mintha helyeselné a saját döntését. – A második... Szerintem a szavalós jelenet. Nagyon reméltem, hogy akkor már valami lesz, és akkor már egy kicsit... bele is zúgtam.

– Szóval a költészet az út a szívedhez, ez érdekes – jegyzi meg Louis szórakozottan, aztán rájön, mennyire könnyen félre lehet értelmezni ezt a kijelentést. Érzi, hogy elpirul, és nyel egy nagyot, gondolatban próbálja megtalálni a módját, hogy ez másnak hangozzék, mint, hogy tudni akarja, hogyan csábítsa el Harryt.

Harry szerencsére vagy észre sem veszi, vagy úgy dönt, hogy nem basztatja Louist ezzel.

– Szeretem a szavakat, különösen, ha ügyesen használják őket – feleli szórakozottan, aztán tovább is lép, mintha nem tárt volna fel valami lenyűgözőt. – Nos, a regény első számú, abszolút legjobb jelenete az lehetne, amikor a bál alatt az árnyas ablakfülkében a herceg orálisan kielégíti a lányt.

– De, Harry! – horkant fel Louis, annyira meglepődik ezen a választáson. – Heteró szex? Most komolyan? Ez a top1 választásod – csóválja rosszallóan a fejét Louis. – Csalódott vagyok, haver.

Harry könnyedén megvonja a vállát, egyáltalán nem szégyelli a döntését.

– Váratlan volt. És elég veszélyes. Bármikor lebukhattak volna. A herceg a nő ruhája alatt? Botrányos. Annyira kibaszottul buja és obszcén.

Volt valami a hangjában, amitől Louis gyanút fog, és összeszűkíti a szemét, miközben elveszi tőle a krumplival teli fazekat, és végül felteszi a tűzhelyre főni.

– Most viccelsz? – kérdezi Louis, hirtelen kételkedve.

– Az egész könyv borzalmas volt, persze, hogy viccelek – válaszolja Harry, és drámaian forgatja a szemét.

– Ugyan már, annyira azért nem volt rossz. A legtöbb vendégem egyenesen odavan a mocskos romantikus regényválogatásomért.

– Nézd, én egy romantikus regényszakértő vagyok – érvel Harry, és hangja egyre erősebben zeng, ahogy belemelegszik az érvelésbe. – Büszke vagyok a kiváló ízlésemre, ha romantikáról van szó, de ez? Ez közel sem teljesítette az elvárásaimat.

Louis lenéz a pultra, a sajttal és a reszelővel babrál, és próbálja megállni, hogy ne vigyorogjon. Elbukik, tudja, hogy elbukik, és ez aggodalommal kellene eltöltse, de nem tehet róla. Van valami elviselhetetlenül imádnivaló abban, hogy Harry, a hallgatag és merengő Harry, annyira rajong a romantikáért, hogy megsértődik, ha nem ismerik el az igazát.

 

Negyedik fejezet

 

Harry hű maradt ígéretéhez, a következő három hétben minden este segít Louisnak főzni. Minden egyes este öt és fél hat között megjelenik, készen arra, hogy segítsen, és hogy dirigáljanak neki. A konyhában is ügyes, Louis hamar rájön, hogy igazat mondott arról, hogy szeret főzni, és nem bánja, ha be kell segítenie. Hamarosan javaslatokat tesz Louis receptjeinek javítására, sőt, még tippeket és trükköket is ad neki, hogy megkönnyítse a dolgát. Bárki más részéről Louis ezt tolakodónak és faragatlannak találná, de Harry buzgóságában van valami bájos, ahogyan őszintén segíteni akar, és szeretné, ha Louis fejlődne. Gyakran nagy kézmozdulatokkal érvel, érvelését gyors google-kereséssel egészíti ki Louis telefonján, és diadalmas tekintettel tolja a mobilt Louis arcába, viccesen boldog, mivel az allrecipes.co.uk úgy tűnik, egyetért az ő gombavágási technikájával.

Lassan megismerik egymást.

Harry élete javarészt rejtély marad, amit Louis nem igazán tud hova tenni. Soha semmi igazán személyeset nem árul el magáról, és bár minden nap órákat töltenek együtt, Louisnak még mindig fogalma sincs, hol él valójában, miből él, vagy, hogy mi hajtotta száműzetésbe Fair Isle-re. De Louisnak ez nem okoz gondot. Különböző dolgokat tud meg Harryről, apró dolgokat, amelyeket Harry nem tart elég fontosnak ahhoz, hogy elrejtse, és amelyeknek Louis egyre inkább a rabja. Például azt, hogy Harry nem viccelt, amikor azt mondta, hogy a nővére a legokosabb testvér, hiszen oknyomozó újságíró, és hogy Harry annyira büszke rá, hogy úgy fest, mintha mindjárt szétfeszítené ez a büszkeség, amikor róla beszél, és zöld szemei lelkesen csillognak. Mint az a tény, hogy tényleg rajong a romantikus regényekért, és falja őket, amikor éppen nem a kis füzetébe ír, aztán Louis örömére könyörtelenül elspoilerezi őket. Egyik este a legjobb emlékezete szerint idézi fel a könyv egyik legmocskosabb szexjelenetét, és minden egyes dolgot úgy kritizál, mintha a saját stand up-ját adná elő, amitől Louis úgy elkezd nevetni, hogy véletlenül megvágja az ujját. Aztán Harry bocsánatot kér, amiért véletlenül sérülést okozott a házigazdájának, és a bocsánatkérése jeleként másnap vegán banános muffint süt Louisnak. Aztán ott van az is, hogy imádja a zenét, és ezt rendkívül komolyan veszi, mert minden este átveszi az irányítást Louis Spotify-ja fölött, hogy a saját kedve szerint alakítsa a főzésük hangulatát. Az ízlése eklektikus, és amikor nem énekel a dallal együtt, amit választott, meglepően gyönyörű mély hangján, akkor fecseg, és könnyedén sorolja Louisnak a tényeket az előadóról és a dalok produkciójáról. Rettenetesen tájékozott, és nem csak a zene művészetét csodálja, hanem a kemény munkát és a folyamatot is, ami mögötte van. Ez a zenehallgatásnak egy olyan módja, amelyet Louis még soha nem tapasztalt, és minden egyes szaván úgy csüng, hogy Harry észre sem veszi.

Viszonzásképp Louis történeteket mesél Harrynek a korábbi vendégeiről, még akkor is, ha ez illetlenségnek számít, és valószínűleg nem is kellene. Harry azonban lassan a barátjává válik, a vendég és az ismerős közötti határvonal minden egyes nappal egyre inkább elmosódik. Így Louis elfelejti, hogy nem a szezonon kívül lóg itt egy haverja, és mesél neki a furcsaságokról, a szokatlan dolgokról, az aranyos pillanatokról... Mesél neki veszekedésekről és lánykérésekről; az összes kedvenc emlékét elárulja azokról az emberekről, akik átlépték a küszöbét. Harry pedig elragadtatott figyelemmel hallgatja, és többet árul el magáról, mint hiszi, már csak azzal is, hogy olyan figyelmes, annyira magával ragadják az idegenekkel teli történetek. Mert bármennyire is úgy tűnik Louis számára, hogy Harry szeret egyedül lenni, nyilvánvaló, hogy az embereket is szereti. Őszintén.

Mindent egybevetve, Harry olyannyira megelevenedik, amikor Louisszal tölti az időt a konyhában, amire nem is számított, hiszen olyan hallgatag és szomorú volt a megérkezésekor. Most, hogy kialakult közöttük valamiféle barátság, Louis rájön, hogy ennek nagy része valószínűleg a félénkség volt, bár a Harry feje felett lebegő szomorú felhő, ami Louisnak először feltűnt, határozottan ott maradt, ahol volt.

Harry időnként morcos hangulatban jelenik meg a konyhában, sötét karikákkal a szeme alatt, és csak vonszolja magát, mintha túl nehezek lennének a csontjai. Még mindig segítőkész, meghallgatja Louis utasításait, és soha nem riad vissza a kötelességeitől, de néha alig van jelen fejben. Szó nélkül darabolja a zöldségeket, reszeli a sajtot, főzi a húst és mosogat, önmaga árnyéka, ami sokkal jobban idegesíti Louist, mivel tudja, milyen Harry általában. Azokon az estéken csak akkor nyitja ki a száját, ha muszáj, a szokásos viccelődés teljesen elmarad. Ami a legrosszabb, hogy soha nem fűz megjegyzéseket a dalokhoz, amiket Louis választ, soha nem nyúl a telefonhoz, hogy átvegye az irányítást, nem kér konkrét dalokat. Néha még udvariasan meg is kéri Louist, hogy kapcsolja ki a zenét, ami annak a jele, hogy a dolgok valóban szörnyűek.

Louis sosem nyomul.

Engedelmeskedik, és kikapcsolja a zenét, megpróbálja elrejteni aggodalmát, együttérzését egy üres arc mögé, aztán csak rövid időre komorodik el az arca, amikor Harry nem figyel.

De azért gondolkodik. Azon agyal, mi történhet azokon a reggeleken, amikor Harry magába roskadva ébred, arcának feszült vonásaiban, ideges babrálásában annyira látható az élet súlya. Azon tűnődik, vajon tudna-e valamit mondani, amivel segíthetne rajta, vajon le tudná-e venni a válláról a nehéz terhet. Azon tűnődik, vajon van-e bárki, aki mondhatna bármit, hogy jobbá tegye a helyzetet.

De Harry világos határokat szabott, és Louis soha nem lépné át őket. Így azokon az éjszakákon Louis nem szól egy árva szót sem erről. Nem is próbálkozik. Nem kíváncsiskodik, nem kutakodik. Harry példáját követve hallgat, hagyja, hogy Harry korán nyugovóra térjen, és egyedül megy le a partra Cliffordot sétáltatni, és gyűlöli a hallgatást, ami elkíséri, még akkor is, ha Harryvel általában nem beszélgetnek az este azon pontján, amikor együtt sétálnak.

Azon a bizonyos estén Harry vörös szemmel sétál be a konyhába, a testbeszéde egyértelműen azt sugallja: hagyjál békén, így Louis rögtön ad neki feladatot, anélkül, hogy megkérdezné, hogy jól telt-e a napja. Ehelyett hagyja, hogy gyorsan csináljon egy paradicsomszószt, amíg Louis vizet forral a tésztához. Eredetileg valami kicsit bonyolultabbat tervezett, olyasmit, aminek az elkészítése legalább egy óráig eltart, de tekintve, hogy Harry mennyire rosszul néz ki, Louis egy másodperccel sem akarja a szükségesnél tovább a társaságát ráerőltetni.

Valószínűleg rögtön vissza akar majd süppedni a szomorúságba, gondolja Louis, miközben figyeli, ahogy Harry gondosan kevergeti a szószt. Louis felsóhajt, és odalép hozzá a tűzhely elé, hogy a tésztát a forrásban lévő vízbe tegye, mindketten vállt vállnak vetve, a csend olyan súlyos, mint még sosem.

Egy idő után, Louis meglepetésére, Harry felszólítás nélkül megszólal.

– Gondolod... – kezd bele, a fazékra sandít, aztán elhallgat, és megcsóválja a fejét.

– Igazából próbálom nem azt tenni – ugratja Louis fantáziátlanul, hogy megtörje a feszültséget. – Így elkerülöm a felesleges aggodalmakat.

Harry viszonylagos lazaságáról tanúskodik, hogy még nyilvánvaló zavarában sem dorgálja meg Louist a buta, szűretlen fecsegéséért.

Azonban ahelyett, hogy elvigyorodna, a homloka ráncba szalad, jobban, mint egyébként. Lassan tovább kavargatja a szószt, és egy pillanatra figyeli, ahogy az jobban kezd forrni, mint kellene, ezért lejjebb veszi alatta a gázt.

Megköszörüli a torkát, majd újra nekifut.

– Gondolod, hogy... el tudnád terelni a figyelmemet? Ha szépen megkérlek?

Amikor Louis ránéz – az orra egyenes vonalára, az ajkai ívére, az arcán lévő pírra –, Harry állkapcsa láthatóan megfeszül.

– Persze – feleli Louis, aztán belefog egy bonyolult történetbe a legkisebb testvéreiről.

És le sem lehet lőni.

Befejezik a főzőcskét, és Louis csak mesél. Leülnek enni, és Louis csak beszél. Befejezik a vacsorát, és Louis még mindig folytatja. Csak fecseg és fecseg, száz százalékig biztos benne, hogy Harry egy szót sem hall belőle. Lottie-ról és a sminkes karrierjéről mesél. Mesél az ikrekről és a különböző gondokról, amiket kiskorukban okoztak neki. Mesél a pelenkázásról, a fürdetésről, az esti mesékről. Mesél az első munkájáról, a második munkájáról, a harmadik munkájáról. Elmondja azt is, hogy újra és újra kirúgták, mielőtt a saját főnöke lett. Addig mesél, amíg a tányérjuk ki nem ürül, és a hangja rekedt nem lesz.

Harry kísértetiesen hallgat.

Amikor befejezik a vacsorát, Harry az ajtó közelében toporog, és a csuklóján lévő gumiszalaggal játszik, néhányszor rácsap a vékony bőrre, ami azonnal kivörösödik.

Louis meglepetésére újra megszólal, de csak azután, hogy sokáig csak a torkát köszörülte.

– Figyelj... Nem lenne baj, ha ma este rád hagynám a mosogatást? – kérdezi, és kissé zavarba jön a kérés hallatán.

– Dehogyis – válaszol Louis kedvesen, és úgy érzi, Harry mindjárt sírva fakad, úgy megkönnyebbül.

Egy másodperccel később már el is tűnt a konyhából a ház mélyére.

Louis minden reménye, hogy Harry hangulata egy éjszaka alatt javulni fog, szertefoszlik, amikor másnap reggel úgy jön le a lépcsőn, mintha egy szemhunyásnyit sem aludt volna. A haja kócos a feje tetején, minden irányba lóg, mintha egész éjjel dühösen borzolta volna az ujjaival, és a szeme alatti sötét karikák is csak még nagyobbak lettek. Egy régi, fehér Rolling Stones-pólót húzott, ami annyira régi, hogy gyakorlatilag elkopott, és akkora lyuk van a mellkasán, hogy kilátszik az egyik mellbimbója. A szokásos zöld kabátja van rajta, alatta pedig egy bézs színű kardigán, ami túl nagy rá.

– Szia – köszön rá Louis a recepcióról, és mosolyog.

Harry biccent, alig pillant Louisra, máris elfordítja a tekintetét. Füttyent egyet, és Clifford szófogadóan lerohan a folyosón, és Harry Adidas melegítőnadrágjának zsebe körül szaglászik, hogy jutalomfalatokat keressen, most, hogy Louishoz hasonlóan ő is tart magánál ezt-azt.

Éppen elhagynák a házat anélkül, hogy egy szót is szólnának Louishoz, amikor ő egy fojtott „várjatok!”-kal megállítja őket.

Harry visszafordul az ajtóból, és értetlenül ráncolja a homlokát, de Louis már fut is lefelé a folyosón át a nappaliba, nem törődve azzal, hogy bárki őrültnek nézheti. Lekap egy vastag, kék sálat a fogasról, és visszarohan a bejárathoz. Amint odaér, esetlenül Harry nyaka köré tekeri, anélkül, hogy a szemébe nézne.

– Elég hideg van ma – magyarázza, miközben megköti a sálat. – A levegő nagyon lehűlt, és a szél is eléggé fúj, különösen a parton. Jól fog jönni, hidd el.

Az utolsó rész kimondása közben Harry arcára néz, és nem igazán tudja leolvasni az arcán átsuhanó érzelmeket.

– Köszönöm – motyogja Harry, arcát a gyapjúsál alá rejtve.

– Semmiség – feleli Louis, miközben Harry megfordul, és kinyitja az ajtót. – Jó sétát – mondja Harry hátának.

Még mindig fáj, amikor nem kap választ, pedig nem is számított rá.

Nekiáll kiporszívózni az egyik üres szobát, friss ágyneműkkel és törölközőkkel teli kosarait a folyóson hagyja, amikor Harry hazaér. Louis meglepetésére nem megy el a felfordulás mellett, hogy egyenesen a hálószobája felé vegye az irányt. Ehelyett átlép a kosarak fölött, a kezét mélyen a kardigánja zsebébe temetve az ajtófélfának támaszkodik. Louis igyekszik nem tudomást venni Harry sólyomszerű nézéséről, és tovább dolgozik.

Nem tud azonban a feladatára koncentrálni, a szíve dobogása valahogy hangosabb a fülében, mint a porszívó zaja, mialatt feszülten próbálja emlékeztetni magát arra, hogy viselkedjen normális emberként, amikor így bámulják.

Végül, miután egy örökkévalóságnak tűnő idő elteltével Louis ügyetlenül az ágy alá hajolva porszívózik, mialatt Harry csak... bámulja, kikapcsolja a gépet, és zavarodott mosollyal az arcán néz vendégére.

– Segíthetek? – kérdezi Louis, egyik kezét a csípőjére téve, a másikkal még mindig a porszívót markolva.

Harry pislog egyet.

– Esetleg szükséged lenne valamire? – faggatja Louis kedvesen.

– Nem, nem... Én csak... – pillant körbe Harry, és közben egyik lábáról a másikra áll. Átnéz a válla fölött, ki a folyosóra, a ruháskosarakra. – Miért cseréled az ágyneműt az összes szobában, mikor rajtam kívül senki sincs itt? – kérdezi, de nyilvánvalóan nem ezért áll itt, és bámulja Louis-t, de legyen.

– Hát, attól függetlenül nyitva vagyunk, nem? – feleli, és újra bekapcsolja a porszívót. – Nem igazán tudok egész nap csak ülni és várni, tudod? Mi van, ha valaki felbukkan, és szobát keres délután? Előfordulnak ilyenek, úgy értem... Te vagy rá az élő példa.

– Értem – neveti el magát egy kicsit Harry, nem túl őszintén. Inkább csak megszokásból, mint bármi más okból kifolyólag, és Louis annyira utálja, amikor ezt csinálja. Inkább lenne vele Harry őszintén dühös, minthogy szembenézzen ezzel a tompa, barátságos, hamis verzióval.

Louis egy pillanatra ráles.

Annyira nincs is rossz kedve. Legalábbis jobban néz ki, mint tegnap este, és annál meg pláne jobban, mint ma reggel. Lehet, hogy nem olyan őszinte a mosolya, ahogy Louis megszokta, de már nem néz ki teljesen depisnek sem. A sötét karikák a szeme alatt nem tűntek el csodával határos módon, és a haja még mindig kócos, de most már inkább tűnik szélfútta frizurának, mint idegbetegnek. Nyugodtabbnak is, sokkal, és az arca egészségesen kipirult. Kétségtelenül a hideg szél miatt, de ettől egy kicsit jobban néz ki. Jól néz ki, tényleg, még ha egy kicsit fáradtan is. Már nem az süt le róla, hogy menten elbőgi magát, amit Louis némi előrelépésnek tart.

– Segíthetek? – kérdezi Harry, és a szoba felé mutat.

Louis összevonja a szemöldökét.

– Nem muszáj – feleli gondolkodás nélkül, és titokban gyűlöli magát azért, hogy már tényleg ez lett az új mottója.

A végszóra Harry ajkai enyhén felkunkorodnak, bár ez nem nevetés, még csak nem is mosoly, de ez legalább őszinte, állapítja meg Louis. És ettől sokkal jobban érzi magát.

Harry az alsó ajkába harap, aztán bólint.

– Tudom.

– De komolyan nem – erősködik Louis, túlkiabálva a porszívó hangját. Végül a szoba utolsó sarkát is kitakarítja, miközben hegyibeszédet tart:

– Ha ez... valamiféle vezeklés a tegnap esti mosogatásért, akkor komolyan, komolyan, komolyan semmi szükség arra, hogy segíts – szónokol, aztán kikapcsolja a porszívót, és a dugót is kihúzza a konnektorból.

Erre Harry kicsit szégyenlősen elmosolyodik.

– Tudom – ismétli meg, ezúttal nyomatékosan. – Nem az, hidd el. Csak... Csak le szeretném foglalni magam. És segíteni.

– Hát, erre nem mondhatok nemet, igaz? – feleli Louis, miközben elhalad Harry mellett, és finoman végigsimítja a karját. Fogja az egyik törölközőkkel teli ruháskosarat, és átadja Harrynek, aztán ő is felkap egy ágyneművel telit. – Gondolod, hogy képes vagy rendesen összehajtogatni ezeket a törölközőket? Az ágyneműről majd én gondoskodom.

Harry bólint, követi Louist a szobába, és leül az egyik sarokban lévő karosszékbe. A kosarat a lába közé teszi a földre.

– Tudod – fog bele a mondandójába, miközben lenéz a fotel virágos mintázatára –, van egy öltönyöm, aminek pont ilyen a mintája.

Louis keze megáll a levegőben az egyik párnahuzattal együtt, és rábámul a fotelre.

– Komolyan? – kérdezi, inkább kíváncsian, mint ítélkezve, és eszébe jut, hogy a legtöbb barátja és családtagja „a nagyi fotelének” hívja az említett bútordarabot. Semmi igazán extrém, csak halvány türkizkék háttér előtt pompázó, különböző rózsaszín árnyalatú virágok. Nem tagadhatja, merész választás.

Harry bólint.

– Igen, nekem nagyon tetszik.

– Nem hittem volna, hogy egy vad, virágmintás Twist fiú vagy, de érdekes – oltja Louis. – Azt hiszem, ez megmagyarázza, hogy miért mindig a legőrültebb pulóvereimet veszed fel.

Harry elpirul, és lenéz a kosárra, aztán kikap egy törölközőt belőle, és elkezdi tökéletesen összehajtogatni. Louisnak nem kéne ezen lehidalnia, elvégre ez csak hajtogatás, de kapott már segítséget hanyag, rendetlen emberektől, ezért képes értékelni Harry takaros maximalizmusát.

– Szeretem a merész mintákat – vallja be Harry szégyenkezés nélkül.

Louis bólint, és az egyik párnára tiszta huzatot húz.

– Jól csinálod – feleli. – Mármint a hajtogatást.

Harry felhorkant, és az immár tökéletesen összehajtogatott törölközőt a szék egyik karfájára teszi. – Ez csak hajtogatás – mondja dacosan. – Nem olyan, mintha rakétatechnika lenne. Bármelyik idióta képes lenne rá.

Erre Louis felnevet.

– Jaj, kedves, meglepődnél. Van egy haverom, Stan. Egyszer azt hittem, rábízhatom a törölközős feladatokat. Nagy hiba volt. Hatalmas hiba. Az igazat megvallva, a barátnője mossa a szennyesét, és biztos vagyok benne, hogy még soha életében nem hajtogatott semmit, ami... hát, rendkívül kínos és szánalmas rá nézve. De azt gondolom, én vagyok a hibás, mert én bolond azt hittem, hogy rábízhatok egy ilyen egyszerű feladatot.

Melegség árad szét Louis szíve körül, amikor Harry őszintén elneveti magát. Mintha napok óta nem hallotta volna ezt a hangot, és nem biztos benne, hogy túlságosan is bele akar gondolni abba, hogy miért érez ekkora megkönnyebbülést most, hogy újra hallotta.

– Ez elég ciki – ért egyet Harry.

– Az. Ezért gondolom, hogy nem szabad alábecsülnöd az efféle munkát. Nem mindenki ilyen precíz. Még a tapasztalt emberek sem – viccelődik Louis.

Harry megvonja a vállát, és félretesz egy újabb tökéletesen összehajtogatott törölközőt.

– Sok időt töltöttem szállodákban – árulja el –, legalább ennyit ellestem onnan, ha mást nem is.

– Így van – ért egyet Louis. Nem kellene új információnak éreznie, tekintve, hogy Harry már korábban is említette, hogy sokat utazott, de Louis nem tud mit kezdeni az izgalommal az új infó hallatán.

Egy darabig csendben dolgoznak, Louis csak a lepedőkkel bajlódik egy kicsit. Harry dúdol az orra alatt, egy szomorú balladát, amit Louis esküdni merne, hogy már korábban is hallott.

– Miért kell mindig menekülnünk a golyók elől... a golyók elől... – énekli Harry, és Louis a szeme sarkából ránéz.

– Bocsánat – pirul el Harry, és megköszörüli a torkát.

– Semmi baj – feleli Louis, és felhúzza a paplanra a huzatot. – Nagyon jó hangod van. Nem zavar.

Harry egy kicsit megakad, kicsit zavarba jön e bók hallatán, mintha a világon bármit szívesebben tenne, minthogy erről beszélgessen. Meg sem moccan, egyenesen Louis szemébe néz, és mintha csak azt várná, hogy Louis azt mondja neki, hogy csak viccel, vagy valami ilyesmi. Mintha arra várna, hogy Louis valami lesújtó dolgot mondjon, fel van rá készülve.

– Komolyan mondom – bólogat Louis. – Nem kell így nézned rám, ilyen... feldúltan. Nem fogom visszaszívni és beléd kötni.

Harry vállai megkönnyebbülten megereszkednek, és reszkető kezével a hajába túr.

– Kár, hogy nem jött össze a zenekar ötlete – mondja Louis kedvesen, és rájön, hogy ezt komolyan is gondolja. – A hangod biztosan megfelelő lenne egy lemezszerződéshez.

Harry valahogy még jobban megkönnyebbült ettől.

– Ez nem volt... – rázza meg a fejét. – Ez semmiség volt – feleli, és tartja a távolságot. – Nem is voltam rendes énekes. Semmiség. Én… Beszélhetnénk valami másról?

– Persze, hogyne – mondja Louis, meglepődve a hárításán. – Nem akartalak zavarba hozni.

– Nem, persze, hogy nem akartál, én csak... Nem szívesen beszélek... a régi bandámról, meg a hülye ábrándokról meg ilyenekről.

Louis bólint.

– Értem.

– Van valami, amit el szeretnék mondani neked. Igazából ezért jöttem fel ide.

– Ó, oké. Csak rajta.

– Csak bocsánatot szeretnék kérni.

Louis homloka ráncba szalad, és abbahagyja az ágyon való matatást.

– És ugyan miért?

Harry halálosan komolyan nézi.

– Louis – mondja nagyon határozottan.

Louis felsóhajt erre a hangra, abbahagyja a munkát, és leül az ágyra, szemben Harryvel.

– Nincs miért bocsánatot kérned.

– De van – erősködik Harry, hangja remeg. – Sajnálom a tegnap estét. Tegnap reggel volt egy... különösen... nehéz telefonbeszélgetésem a szponzorommal. Sok minden járt a fejemben. Kicsit… kurvára elszúrtam, csak... Eléggé magamba fordultam. És én... egy kicsit egy nonverbális seggfejjé válok ilyenkor. Szóval tényleg sajnálom. Tudom, hogy nem egyszerű velem, de te hihetetlenül jófej voltál. Ezt nagyra értékelem. Csak... Nem is tudom, néha nehéz. És amit mondott, azt annyira a szívemre vettem, és én csak...

Louis szíve elszorul.

– Nem muszáj elmondanod – szakítja félbe, nem akarja, hogy Harry megbánja, hogy elárulta neki ezeket a dolgokat. – Nem tartozol nekem magyarázattal, ugye tudod?

– Tudom, persze – bólint Harry, könnyes szemmel. – Tudom. Én csak... Néha olyan fasz tudok lenni. És sajnálom. És még jobban sajnálom, hogy újra megtörténhet.

Louis elmosolyodik.

– Tényleg nem voltál fasz, csak mondom – nyugtatja meg, bár Harry szó szerint úgy néz ki, mintha kinyírta volna Louis kutyáját, vagy valami hasonló dolgot tett volna, pedig csak annyi történt, hogy egy kicsit magába zárkózott, miközben valami nagyon személyes dologgal foglalkozott. És Louisnak tényleg muszáj volt megértetnie vele a különbséget. – Te csak... egy kicsit szomorú voltál. Egy kicsit csöndes. Nem voltál durva vagy ilyesmi. Szóval tényleg, nem nagy ügy. Megesik az ilyesmi. Ezért nem kell bocsánatot kérned.

Harry szempillái megrebbennek, ahogy lenéz, és gondosan összehajtogatja a törülközőt a kezében, nem siet.

– Köszönöm – feleli végül.

Louis feláll az ágyról, és addig rendezgeti a párnákat, amíg elégedett nem lesz. Amikor végzett az ággyal, visszaindul a folyosóra, felkap egy másik kosarat, és Harry mellé teszi. Aztán letelepedik mellé a földre, és elkezd vele együtt hajtogatni. Egy darabig csendben dolgozik, aztán túl sürgetővé válik a késztetés, hogy mondjon valamit.

– Kérdezhetek valamit? – szólal meg Louis, rekedt hangon. Valószínűleg nem kellene ilyen hamar erőltetnie, most, hogy Harry elkezdett megnyílni, különösen, hogy korábban megakadályozta, hogy túl sokat mondjon magáról. De különbség van aközött, hogy Harry elszólta magát, amikor bocsánatot akart kérni, és aközött, hogy Louis megadja neki a lehetőséget, hogy visszautasítsa, amikor közvetlen kérdést tesz fel.

– Sokszor kérdezed ezt – jegyzi meg Harry, anélkül, hogy válaszolna, amivel Louis nevetésre készteti.

– Hát, most ismerkedem veled, és udvarias ember vagyok, jó nevelést is kaptam, szóval...

Harry hümmög, de amikor Louis felnéz rá a padlón ülve, nem tűnik feldúltnak a kérés miatt.

– Kérdezzél.

– Mondd meg, hogy húzzak a gyászba, ha túl messzire megyek, de... – Louis csak egy másodpercig habozik, aztán folytatja: – Azon gondolkodtam, hogy mióta nem iszol?

– Ó – bukik ki Harry száján szinte csalódottan, mintha tényleg nem azt várta volna, hogy Louis ezt fogja kérdezni. – Hát... Igazából nem olyan régóta, épphogy túl vagyok a hetedik hónapon.

Louis elismerően füttyent.

– Az tényleg nem semmi idő, gratulálok.

Harry arca felderül, széles, őszinte mosoly ül ki a képére, a két mély gödröcske megjelenik oldalt az arcán. Lenéz a térdén heverő törölközőre, és Louis egy pillanatig figyeli a testtartását, összegömbölyödik, mintha nem akarna túl sok helyet foglalni.

Amikor Harry újra felpillant, Louis úgy érzi, hogy rajtakapták, de nem fordítja el a tekintetét.

– Köszönöm – feleli Harry. Néhány másodpercig dobol az ujjaival a törölközőn, aztán újra munkához lát. – Részben ezért vagyok itt – mondja, mintha tudná, hogy Louis már hetek óta ezen agyal. – Én csak... Kijöttem az elvonóról, és nem álltam készen arra, hogy visszamenjek... a normális életembe... legalábbis nem azonnal – szipog egyet, és egy pillanatra Louis azt hiszi, hogy sír, de folytatja. – A munkám... bonyolult. Nagyon bonyolult.

Ezt főképp magának jelenti ki, anélkül, hogy kifejtené, mire gondol. Louis nem is tudja, mit kérdezzen, hogy ezt tisztázza, mivel fogalma sincs, mi a szart csinálhat Harry a megélhetéséért. A szünetek között, amelyeket Harry két lélegzetvétel között tart, Louis gondolatban összefoglalja, amit Harry munkájáról tud.

Harry sokat utazik. Konkrétan, Harry sokat jár az Egyesült Államokba. Harrynek több háza is van. Harrynek nyilvánvalóan van pénze.

Ez nem sok, és Louis egy tucat magas rangú fehérgalléros állást tudna felsorolni, amelyek megfelelnek ennek a négy kritériumnak. Harry persze a legtöbbjükhöz egy kicsit fiatal, de könnyen lehet, hogy valami hirtelen jött vagyon örököse, és Louisnak fogalma sem lenne róla. Bár feltételezi, hogy a kis falusi neveltetés talán nem illik bele ebbe a képbe.

Elvonja figyelmét ezekről a gondolatokról, amikor Harry újra beszélni kezd, és amikor összenéznek, Harry forgatni kezdi a szemét.

– Annyi kibaszott kiváltó oka van – mondja undorodva. – Vagyis hogy... Túl sokat kezdtem inni, mert nem tudtam megbirkózni a dolgokkal. Eleinte csak egy kicsit, alkalmanként. Aztán egy kicsit minden nap... hogy átvészeljem ezt az egész... ezt az egész szarságot, érted? Aztán egyre többet, csak hogy elzsibbasszam a szorongást. Néha még drogoztam is – vallja be halkabban. – Bár nem... Nem ez volt a fő vétkem, de mégis... És a kiváltó okok még mindig ott vannak. A munka nem változott meg varázsütésre, mert távol voltam. És régen szerettem, Louis, annyira szerettem. De nem tudom, hogy valaha is szeretni fogom-e újra, mindezek után. Még ha most józan vagyok is, és megértettem, hogy mi vezetett ide... Még ha tudom is, hogyan ismerjem fel a jeleket és hogyan kérjek segítséget... A kiváltó okok még mindig ott vannak, ott leselkednek az árnyékban... arra várva, hogy lecsapjanak rám.

 Ekkor mintha kilépne a transzból, és tágra nyílt szemmel néz Louisra.

– Ne haragudj – nyögi ki, és megrázza a fejét. – A fenébe. Téged nem érdekelhet ez sok faszság – nevet fel kissé idegesen. – Még csak nem is ismersz – teszi hozzá, és egyszerre tűnik hitetlenkedőnek és megkönnyebbültnek a tény miatt. – Nem ismersz engem – ismétli suttogva.

– Harry – szólal meg Louis és vesz egy nagy levegőt, megfogja a srác csuklóját, és megszorítja, mintha képes lenne belőle kipréselni az összes ideges energiát, és megpróbálná magába szívni ott, ahol a csupasz bőrük összeér. – Nyilvánvalóan sosem kényszerítenélek arra, hogy beszélj ezekről a dolgokról, de ne mondd, hogy engem ez nem érdekel. Ez nem igaz – Louis ismét megszorítja Harry csuklóját, és ezzel kényszeríti, hogy ránézzen. – Ez egyáltalán nem igaz.

Erre Harry egyszerűen... összeroskad.

– Csak több idő kellett hozzá – vallja be könnyektől csillogó szemmel.

– Hát persze, hogy több – feleli Louis, és megnyugtatóan végighúzza a kezét Harry karján.

– A családom mindenben mellettem áll. Komolyan mindenben. Ha én... Ha nem akartam volna azonnal visszaszállni a mókuskerékbe, hazamehettem volna. Tényleg megtehettem volna. De... Tudom, hogy mind azt szeretnék, hogy visszamenjek dolgozni. A családom, a barátaim, a... Mindenki azt akarja, hogy menjek vissza dolgozni. Hogy... Hogyan jöhetnék arra rá, hogy egyáltalán akarom-e még ezt.

– Jajj, gyere már ide – suttogja Louis, eltolja a kosarakat, és ügyetlenül ölelésbe vonja Harryt, aki még mindig a karosszékben ül, ő pedig a padlón, így alig éri el.

– Nem bírnám elviselni a gondolatát sem annak, hogy mialatt önmagamon próbálnék dolgozni, addig mindenki ott leselkedne a hátam mögött, nem szólnának hozzám, csupán a kurva határidők járnának a fejükben… Csak a lehető legtávolabb akartam lenni ettől az egésztől. Csak el akartam bújni a világ elől – súgja Louis vállának, kicsin és sebezhetően.

– Jól tetted, hogy idejöttél – súgja vissza Louis, és megsimogatja Harry nyakát. – Ideértél, megtaláltál minket. Üdv az Isten háta mögött.

Louis elmosolyodik, amikor hallja, hogy Harry elneveti magát.

– A legjobb helyen vagy – szorítja meg Harryt.

Végül közösen befejezik a többi szobát, újravetik az ágyakat és friss törölközőket raknak minden fürdőszobába. Míg dolgoznak, Harry másképp csendes, bár érzelmileg kissé kimerültnek látszik, de nem annyira, mint korábban. Félúton Louis felajánlja neki a telefonját, megnyitva a Spotify-t, mondván, hogy "válassz valami jót, jobb ízlésed van, mint nekem", és Harry gyorsan összedob maguknak egy lejátszási listát. Nem csak, hogy kiválasztja a lejátszási listákat, amiket hallgathatnak, hanem valójában megduplázza a lejátszási listák számát Louis fiókján, és olyan furcsa címeket ad nekik, mint „a napsütés az arcodon, amikor csukott szemmel hátrahajtod a fejed”, „olvadó fagyos szív egy enyhe téli napon”, vagy „dalok, amikre muszáj táncolni, akkor is, ha nem tudod, hogyan kell”. Van egy „régimódi szívfájdalom modern srácoknak” című lista is, amelybe Louis – saját maga is meglepődött, de – beleszeretett, tele régi szomorú dalokkal az 50-es, 60-as és 70-es évekből, különböző nyelveken. Harry suttyomban hozzáad dalokat és egyeseket töröl Louis meglévő lejátszási listáiról, bár Louis gyanítja, hogy azt hiszi, nem vette észre. Louis akár dühös is lehetne, de a szokásos futáskor használt mixét sokkal jobbá tette, így nem tesz róla említést.

Mire végeznek a délelőtti takarítással, Louis már majd’ éhen hal, ezért egyedül indul a konyhába, nem engedi be Harryt segíteni, és ígér neki egy finom ebédet a torony tetején, ha egy kicsit türelmes lesz. Két gyors salátát dob össze némi sült csirke maradékából, és óvatosan egyensúlyozza a kezében, mialatt felfelé tart a csigalépcsőn, a farmerja hátsó zsebébe dugott verseskötettel.

– Ebéd! – kiáltja, amint felér, és felnevet, amikor megpillantja Cliffordot Harry ölében összegömbölyödve, aki keresztbe tett lábbal ül a szőnyegen, hátát a padnak támasztva. – Valakinek jól megy – jegyzi meg Louis, és Clifford felé biccent a fejével, aztán átnyújtja Harrynek az ételt, és mellé telepedik. Összeér a válluk.

Harry lenéz a kutyára, és megvonja a vállát.

– Meglepett, hogy felmászott idáig, pedig ritkán van kedve idefent lenni.

Louis bólint.

– Igen, az a csigalépcső egy kicsit bonyolult számára. Túl nagy hozzá... Néha ölben kell levinnem, mint egy kisbabát, miután felmászott ide. Feljön, aztán meg... ó, nem, én nem merek lemenni innen. Olyan kis buta – mondja Louis és szeretettel néz le a bumfordi kutyára, aztán lenyúl, hogy megvakarja Clifford fülét. – Igen, az vagy – erősíti meg, aztán rájön, hogy Harry ölébe hajol.

– Jajj – nevet és elhúzódik.

Harryt ez kicsit sem zavarja, és a szájába töm egy hatalmas adag salátát.

– Fincsi – jegyzi meg, miután lenyelte. – Köszi.

– Nincs mit – feleli Louis, ő is eszik néhány falatot, aztán újra megszólal. – Hé, akartam mondani neked valamit... Nyugi, semmi rosszat – teszi hozzá, amikor Harry felkapja a fejét. – Csak... Mr. Drummond említette, hogy minden nap használod a telefont a fülkében, és korábban mondtál valamit a szponzorod felhívásáról, és gondoltam, hogy valószínűleg onnan beszélhetsz vele. Nyilván nem szeretnék kíváncsiskodni, de... felhívhatod innen is, ha szükséged van rá. Nem szokásom lehallgatni a vendégeim telefonhívásait... akár el is hagyhatom a házat, míg telefonálsz, ha ettől jobban érzed magad. Nem kell azért a faluig kutyagolnod, hogy telefonálj.

Harry csendben eszik, meg sem moccan. Egy idő után nyel, és Louis csak azt képes figyelni, ahogy az ádámcsutkája mozog.

– Mr. Drummond mesélte, hogy telefonálok? – kérdezi lassan és óvatosan, az arca nem árul el semmit.

Louis azt hiszi, hogy talán feldúlt.

– Igen, mondott valamit arról, hogy az emberek a faluban észrevették és erről beszélnek. Azt hiszem, azt hitték, hogy…

– Az emberek a faluban rólam beszélnek? – kérdezi Harry, egy oktávval magasabb hangon.

– Nem úgy, mint... – hadonászik a villájával Louis, próbálja megtalálni a megfelelő szavakat. – Nem tudnak semmit – mondja a lehető legmegnyugtatóbban. – Ez egy kis falu, amilyenben te is felnőttél. Tudod, milyenek az emberek, ha unatkoznak. Nem tudják, mit gondoljanak rólad. Csak azt mondom... ha több magányra vágysz, nyugodtan használhatod a panzió vonalát. Van egy telefon a szobádban. Tudom, hogy nincs mobilod. Nos, úgy értem... Gondolom, van mobilod, csak nincs nálad, hogy használhasd. Senki nem fog zavarni telefonálás közben. El sem tudom képzelni, milyen lenne egy személyes beszélgetést folytatni, ahol bárki megleshet…

– Én... ez kedves, de... Szeretem az általam kialakított, saját rutinomat. Ez... fontos nekem. És visszasétálni a világítótoronyhoz, miután... Időt hagy nekem arra, hogy elgondolkodjak és... Csak lemegyek a partra és gondolkodom. Időt ad arra, hogy... megnyugodjak, azt hiszem... Nem is tudom. Ennek szerintem most semmi értelme, de szeretem, hogy... hogy semleges környezetben telefonálok. Nem hiszem, hogy én... nem is tudom, olyan, mintha bemocskolnám a szobámat ezzel az egésszel. Nem mintha minden telefonhívás nehéz lenne, de tudod, hogy van ez... Jó, ha van egy külön hely, ahová el lehet szeparálni.

– Vagy úgy – nyög fel Louis. – Persze, erre nem is gondoltam.

– Semmi baj. De azért köszönöm, hogy felajánlottad – feleli Harry. – Van telefonom egyébként – teszi hozzá kuncogva. – Valahol a táskám alján. Nem hoztam magammal töltőt, szóval... Nem mintha most épp olyan hangulatban lennék, hogy használjam.

– Rém maradi vagy – oltja Louis, és meglepődik azon, ahogy Harry jót mulat ezen.

– Fogalmad sincs, mennyire, Louis – feleli Harry, aztán újra enni kezd. – Pár naponta írok anyámnak. És a nővéremnek is. Azt hiszem, képes lenne idejönni, és letépné a fejem, ha nem szolgálnék neki olykor valami friss információval. Hála a pékségnek, tudok neki üzenni.

Louis nevet.

– Ott a gépek majdnem olyan öregek, mint a szörnyeteg a recepción. Mégis tudsz Gmailezni rajta?

Harry megvonja a vállát.

– Nem akkora gond, hogy öreg. Csak néhány e-mailt küldök róla.

– Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy használhatod a laptopomat.

– Tudom.

– De hozzászoktál a rutinhoz, persze – fejezi be helyette Louis, és lágyan elmosolyodik.

– Azt hiszem, nekem szükségem van a rutinra. Azt mondják, ez fontos része a... – gesztikulál Harry. – Érted?

Louis bólogat, bár fogalma sincs. Igazából nincs. Azt tudja, amit az emberek általában ismernek: filmekből és tévéműsorokból, a hírekből és egy barát barátjának vagy egy távoli rokonának a történeteiből. Kicsit hülyén érzi magát, amikor Harry erről beszél, a szíve kicsit gyorsabban ver a szokásosnál, a tenyere izzad, ideges, hogy rosszat fog mondani. Fél, hogy megbántja Harry érzéseit, vagy ami még rosszabb, hogy valahogy elszúrja a törékeny kapcsolatuk fejlődését. Eddig az ösztöneire hallgatott, azt mondta, amit abban a pillanatban helyesnek érzett, és bízva a legjobbakban, leküzdve a félelmét, hogy nem megfelelően támogatja Harryt. Harry minél inkább megnyílik, annál kevésbé tudja elhessegetni azt az érzést, hogy nem igazán alkalmas arra, hogy támasza legyen. Csak jó szándékkal és nagy szívvel van felfegyverezve. Ez a múltban nem hagyta cserben, de attól fél, hogy ezúttal ez nem lesz elég.

– Azt mondják, hogy fontos, hogy visszatérjek a megszokott életemhez, és... kialakítsak egy új, egészséges rutint, és mivel nem fogok azonnal visszatérni a megszokott életemhez, nagyon szeretném megvalósítani ezt az új rutin dolgot – nevet Harry ironikusan saját magán. – Be kell vallanom, hogy a főzésben való segítség nem volt teljesen önzetlen részemről. Csak úgy éreztem, hogy... hogy ez egy jó módja annak, hogy némi normalitást vigyek be az itteni életembe. Csak egy újabb elem a rutinhoz.

– Hát, azt kell, hogy mondjam – állapítja meg Louis. – Most tényleg becsapva érzem magam.

Harry felhorkant.

– Tudom, szörnyen manipulatív volt ez részemről – mondja, félreteszi az üres salátástányért, és ujjait Clifford göndör szőrébe fúrja.

– Hogy tehetted ezt velem? – viccelődik tovább Louis, abszolút érzelemmentes hangon. – Segítesz nekem főzni? És takarítani? Önző okokból? Fúj. Ez undorító.

– Köszönöm – feleli Harry halál komolyan, ahelyett, hogy venné a lapot.

Louis elmosolyodik, amikor a tekintetük találkozik. Egy kicsit azonban megráncolja a homlokát, és némán kérdőn megrázza a fejét. Pár másodperccel később megfogalmazódik benne a kérdés.

– Mit?

– Hogy nem nézel hülyének. Hogy hagyod, hogy erről beszéljek. Hogy eltüntetted az összes itallapot az első este az ebédlőben anélkül, hogy kérdeztél volna... bármit.

– Semmiség... Láttam, hogy kényelmetlenül érzed magad, és én nem akartam, hogy így legyen. Nincs ebben semmi különös. Nem kell megköszönnöd. Folyton megköszönöd, ha valami normális, emberi dolgot teszek, és komolyan elkezdtem már azon agyalni, hogy vajon csak faszfejekkel lógsz-e állandóan, vagy mi van.

Erre Harryből kibuggyan a nevetés.

– Lehet… – csóválja a fejét, aztán újra felnevet, és Louis is elneveti magát.

– Jobb barátokra lenne szükséged, cimbora – figyelmezteti Louis, miután kicsit lenyugodtak.

– Igen... Talán igazad van – feleli Harry, aztán lehajol, és megpuszilja Cliff fejét. – De hát most itt vagy nekem te és Clifford, szóval azt hiszem, ez kezdésnek nem is olyan rossz – teszi hozzá szégyenlősen, és direkt nem néz Louisra, a kutyára fókuszál, és nagyon finoman cirógatja, a feje búbjától végig a hátán.

Valami védelmező és heves érzés gyűlik össze Louis szíve táján, gyökeret ereszt, megtelepszik.

– Határozottan jó kezdet.

Aznap este, miután Cliffordot együtt megsétáltatták, és a recepciónál elköszöntek egymástól, Louis bekuckózik az ágyába a laptopjával, és lapról lapra nyitogatja a függőségről, a rehabilitációról szóló oldalakat, illetve arról, hogyan lehet a legsikeresebben támogatni valakit ezen az úton. Addig olvasgat, amíg a laptopja akkumulátora harminc százalék alá nem esik, szinte zsong a feje a sok újonnan szerzett információtól, de elszánja magát, hogy minél többet tudjon meg a dologról.