11 - 12 - 13. fejezet

 

Tizenegyedik fejezet 

 

A Harry távozása utáni pár napban Louis el sem hiszi, hogy milyen csend honol a világítótoronyban. Mintha valahogy megfeledkezett volna arról, hogy mennyi időt töltött magányosan ebben az épületben nem is oly rég. Mintha elfelejtette volna, milyenek az egyoldalú beszélgetések a kutyájával, ahogyan régen tette, a hangosan kimondott gondolatait, amelyek szégyenérzet nélkül hagyták el a száját, anélkül, hogy választ várna bárkitől is. Most pedig önkéntelenül is folyton arra vár, hogy Harry előálljon valami okos vagy kevésbé okos válasszal. Minden alkalommal, amikor Cliffordhoz beszél, egy része arra vár, hogy Harry mondjon rá valamit, vagy csak nevessen rajta. Vagy benyögjön valami szörnyű viccet, amin Louis csak azért nevetne, mert Harry olyan aranyosnak tűnik, amikor elmondja. De Harry eltűnt, és csak a hűlt helye kísérti az épületet, ahol korábban volt, hiánya üvölt, amit Louis igyekszik figyelmen kívül hagyni, és kerülgeti, mintha ettől jobb lenne.

Louis ettől függetlenül jól van. Nem sírja magát álomba minden este, vagy ilyenek. Nem búslakodik az ágyban, nem vesztegeti a napokat, mert a szerelme elhagyta. Persze, lehet, hogy a Harry által bérelt szobában tér nyugovóra minden éjjel, Clifford testéhez bújva, hogy ne érezze magát annyira egyedül, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne jól. Persze, lehet, hogy még nem mosta ki az ágyneműt, mert félt, hogy attól elillan belőle Harry illata, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne jól. Végül is tudta, mire számíthat, végig tudta, hogy ez lesz. Harry soha nem tett olyan ígéretet, amit nem tudott betartani. Nem hagyta ott Louist összetört szívvel, és nem érezte magát kihasználva. Mindvégig tudták, hogy mit csinálnak, tudták, hogy mennyire mulandóságra van ítélve a kettejük kapcsolata.

Nincs. Semmi. Baj.

És mi történik akkor, ha öt nappal Harry távozása után Louisnak az a lesújtó gondolata támad, hogy valószínűleg olyasvalakibe szeretett bele, akit soha nem lehet az övé?

Az érzés akkor tört rá, amikor épp a lámpaterem ablakait mosta le. Kint áll a galérián, hatalmas szivaccsal a kezében, ami néha meg-megcsikordult az üvegen, és épp nem gondolkodott semmin, amikor a fejébe ötlik az a nyomasztó, de nyilvánvaló felismerés, hogy menthetetlenül beleszeretett Harrybe, és nem tehet ellene semmit. Aztán jött a nyomasztó, de nyilvánvaló felismerés, hogy hiszen már el is vesztette Harryt, az élet és az egymáshoz nem passzoló körülményeik miatt. Hogy soha nem lesz alkalma többé meggyónni neki, hogy szerelmes belé.

Szerelmes Harrybe. Micsoda haszontalan, ámde felemelő érzés.

Louis, amint erre gondol, kiesik kezéből a szivacs, és egy hangos csobbanással visszahull a lába előtt álló mosogatóvizes vödörbe. Túlságosan kábult ahhoz, hogy észrevegye, túlságosan arra koncentrál, ahogy a szíve dagadni kezd a mellkasában, amíg úgy érzi, hogy már bele sem fér, csordultig telt érzésekkel, amelyeket nem tud visszatartani. Tenyerét az ablakhoz szorítja, amit épp most tisztított meg, mert szüksége van arra, hogy megtámassza magát. Remegve fújja ki a levegőt, miközben homlokát az üvegre nyomja, és várja, hogy elmúljon a szédülés. Mélyen beszívja a levegőt. Aztán lassan, fegyelmezetten fújja ki. Aztán újra be. A szél fütyül körülötte. Biztosan hangos, gondolja Louis homályosan, de csak távoli zajként ér el hozzá a hangja. Pislog, a szeme könnybe lábad. Louis csak pislog és lélegzik. Vár, és vár, de nem törnek elő a könnyek, a bánat és a szerelem egyaránt a torkán akad, és nincs kiút.

Talán mégsem annyira felemelő.

Mégis megpróbálja nem engedni, hogy ezek az újonnan felfedezett érzések túlságosan magával ragadják. Harry elment. Louis nem tehet ez ellen semmit. Legfeljebb annyit tud tenni, hogy megpróbálja minél jobban lefoglalni magát, hogy a lelkében lévő hely, ahol fájdalmait rejtegeti, ne tudjon túlságosan elburjánzani. Így hát lefoglalja magát, a panzióban sertepertél, kitakarítja az összes szobát, kivéve Harryét, és nagy tételben rendel készleteket az új szezonra. A következő vendégei alig egy hónap múlva érkeznek, és Louisnak meg kell őriznie a panzió jó hírét.

Kicsit haragszik magára, amiért szinte minden karbantartási feladatot elvégzett tél elején, és így sok kreativitásra van szüksége, hogy elfoglalja magát. Elég sokat kell melóznia azért, hogy az agya hátsó részében duruzsoló kis hang, amely azt akarja, hogy összegömbölyödjön és elmerüljön az önsajnálatban, befogja a száját. Mégis, kering összevissza a házban, hogy minden rendben legyen, minden egyes reggel öt óra előtt ébred, és minden egyes éjjel jóval hajnali egy után fekszik le. Nyugtalanul alszik, és tudja, hogy valószínűleg idegösszeroppanást fog kapni, de a tagadás mámorában úszik, és amíg van egy gyűszűnyi erő a testében, Louis ki fogja használni.

Mindezt tíz nappal Harry távozása után adja fel, öt nappal azt követően, hogy Louis rájött, hogy végig szerelmes volt belé.

Aznap reggel szomorúan ébred, de lerázza magáról, és a tükör előtt gonoszul emlékezteti magát, hogy jól van. A tükörképe csak álmosan pislog vissza rá, sötét karikák vannak a szeme alatt, és sokkal idősebbnek néz ki a koránál. Bozontos szakállával végre pontosan úgy fest, mint az a remete, akinek a családja állítja be. Évekbe telt, mire eljutott idáig, de végül sikerült. Legszívesebben küldene nekik egy szelfit, hogy nevethessenek a teljes és totális nyomorúságán.

Persze nem teszi. Csendben felöltözik, majd futni indul Clifforddal, a telefonját a komódon hagyja, mert képtelen elviselni a gondolatot, hogy Harry gondosan összeválogatott zenéit hallgassa. Amikor visszaér a világítótoronyba, megeteti Cliffordot, és munkához lát.

Délre Louis kénytelen beismerni, hogy nincs más dolga, mint kitakarítani Harry hálószobáját.

Teszi a dolgát, és összeszorított fogakkal szedi le az ágyról a lepedőt, amely mostanra már inkább tőle és Clifford szagától bűzlik, mint Harry illatától. Semmi baj, mondja magának Louis, miközben összegyűri a lepedőt, és a szennyes kosárba dobja. Nem számít, gondolja, miközben lehúzza a párnákról a huzatot, és a lepedő tetejére teszi őket. A paplant a végére hagyja, a mellkasához szorítja, lehunyja a szemét, mélyen beleszagol, a férfi nyomát keresve, annak az embernek a nyomát, aki nélkül épp próbál megtanulni élni.

– Ne légy hülye – korholja magát Louis kedvetlenül, lehúzza a huzatot a paplanról, és azt is a kosárba dobja.

Mire leér a pincébe, és mindent berámol a mosógépbe, peregnek a könnyek az arcán.

Leül, háttal a falnak, karjait a lába köré kulcsolja, homlokát a térdéhez szorítja, és vár. Hallgatja a mosógép hangos dübörgését, mélyeket lélegzik a sötétben. El fog múlni, tudja, hogy elmúlik majd. Mint a legtöbb bánat, egy nap majd arra ébred, hogy újra képes lélegezni. Addig azonban ki kell tartania.

Amikor a mosógép lejár, Louis mindent automatikusan felakaszt száradni, és mindent megtesz azért, hogy ne jusson eszébe semmi, miközben mindent a pincében kifeszített szárítókötélre aggat.

Miután ezzel végzett, Louis visszamászik az emeletre, és végigmegy a toronyba vezető folyosón, egyenesen a hálószobájába. Kinyitja a szekrényt, felkap egy fekete utazótáskát, és ledobja a padlóra a szobája közepén. Ezután Louis találomra elkezdi összepakolni a ruháit, felkapja, ami a legközelebb van hozzá és tiszta, többnyire melegítőnadrágokat és kényelmes pólókat.

Hirtelen ötlet, és valószínűleg kissé ostobaságnak is tűnhet jelen állapotában, de egy percet sem bír ki tovább a kihalt világítótoronyban. Április közepéig nincs foglalása, és dögöljön meg, ha a következő néhány hetet azzal fogja tölteni, hogy céltalanul bolyong az épületben, miközben úgy tesz, mintha mindig lenne dolga, mint egy szellem, aki a Földön ragadt a befejezetlen ügyeivel. Otthonának minden egyes sarka tele van olyan emlékekkel, amelyekkel szemben túl törékeny még, hogy azonnal szembenézzen. Nem lesz semmi baja – jól van –, csak egy kis figyelemelterelésre van szüksége. Szüksége van valamire, ami lefoglalja az elméjét, amíg a panzió el nem kezd nyüzsögni az izgatott turistáktól és a csevegésüktől. Szüksége van egy kis szünetre, hogy kiszakadjon ebből a csendből, a csendből, ami valaha a megváltást jelentette, amit Harry annyira becsült. Most inkább a hiány jut róla eszébe, mint a kényelem, és Louis tudja, hogy ez nem lesz mindig így, de most valami zajra, kakofóniára van szüksége, hogy az agyát távol tartsa attól, ami hiányzik neki.

Louis egyetlen olyan helyet ismer a Földön, amely pontosan azt nyújtja, amire szüksége van, ezért miután végzett a csomagolással, fogja a telefonját, és tárcsázza Roger számát. Fair Isle elhagyása mindig olyan, mint a lutri, mivel a szeszélyes időjárás miatt napokig megközelíthetetlen a sziget, a kompok és a repülőjáratok menetrendje pedig amúgy is ritka. Louis azonban eltökélt, és tudja, hogy a Good Shepherd IV nevű komp holnap reggel hoz némi árut. Ha az időjárás engedi, kevesebb, mint huszonnégy órán belül úton lesz Shetland felé.

Másnap reggel Louis kulcsra zárja a panzió ajtaját, kétszer is ellenőrzi, hogy minden ablak biztonságosan be van-e csukva, majd Clifforddal az oldalán elsétál a sziget északi részén lévő kikötőig. Türelmesen megvárja, amíg Roger kipakolja az árut, és szóba elegyedik a helyiekkel, aztán felszáll a kis kompra. Az a néhány barát, aki ilyen korai időpontban talpon van és a kikötő felé akad dolga, odaint neki, és Louisnak fogalma sincs, miért hitte, hogy hirtelen jött nyaralása titokban marad. Mégis, hamarosan ő, Clifford és Roger már úton vannak Lerwick felé. Louis nem tudja, miért, de amint elhagyja a szigetet, mintha elpattannának az mellkasát szorító abroncsok, és végre fellélegezhet. A friss, sós levegő mélyen megtölti a tüdejét, miközben Fair Isle egyre kisebbé és kisebbé válik. Szerencsére az időjárás elég kegyes, és bár még mindig lavírozni kell a sziklák között, az út nem túl kellemetlen, és időben eljutnak Shetlandbe. Louis persze már hozzászokott a szeszélyes tengerhez, nem valószínű, hogy rosszul lesz, de örül, hogy újra megvetheti a lábát a szárazföldön, aztán búcsúzóul megöleli Rogert. Már csak egy órája maradt az Aberdeenbe induló kompig, ezért vesz valami ennivalót a helyi Tescóban, és a tengerparton elfogyasztja.

Közvetlenül a beszállás előtt felhívja az édesanyját, és közli vele, hogy úton van, és bár a térerő szar, a vonal recseg-ropog közöttük, az örömkiáltás, ami az anyukája száját elhagyja, mintha azt jelezné, hogy nagyon örül, hogy a fia végre hazatér. Legalább egy hétig marad, árulja el, és némi erőfeszítést tesz, hogy jókedvet mutasson, nem akarja, hogy az asszony aggódjon. A nő elkezd mesélni neki arról, hogy milyen mókás dolgokat fog majd csinálni a fiatalabb testvéreivel, amíg ott lesz. Louis közbeszól, amikor az asszony már azt tervezgeti, mit főzzön neki, és ezúttal őszintén elneveti magát, amikor biztosítja arról, hogy nem muszáj mindent megtennie érte.

Az Aberdeenbe tartó kompút körülbelül tizenkét órát vesz igénybe, így csak éjfél után ér a szárazföldre. Aligha lenne kedve buszra szállni éjjel Yorkshire-ig, ezért gyorsan foglal online magának egy szobát Aberdeenben, aztán jegyet vált a legkorábbi vonatra, amely másnap reggel indul Doncasterbe. Valószínűleg jobban is megtervezhette volna az utat, de Louis nem törődik most ezzel. Túl lelkes, túl kétségbeesett volt minden máshoz.

Louis elolvassa a két regényt, amit magával hozott a kompra, és mire aznap este a szállodai szobájában végre nyugovóra tér, csak forgolódik, képtelen elaludni. Mire elszunnyad, jelez az ébresztő a telefonján, hogy hajnali öt óra van, ezért csak káromkodik az orra alatt, óvatosan eltolja magától Clifford testét, aztán félig lehunyt szemmel a fürdőszobába slattyog pisilni. Harminc perccel a vonat indulása előtt ér ki a vasútállomásra, a Greggsnél iszik egy teát és eszik egy sajtos croissant, aztán a hármas peronon várja, hogy befusson a gyorsvonat.

Az anyja kimegy érte az állomásra a legkisebb testvéreivel, akik gyanakodva méregetik, és ahogy letérdel a peronon, és mindkét karját a legifjabb ikertestvérei köré fonja, szavakba nem lehet önteni, mennyire meghatódik azon, mennyit nőttek pár hónap alatt, amíg ő távol volt. Látott már képeket róluk, és Skype-olt is velük, de más így látni őket élőben, hogy mennyit változtak. Kitörli a szeméből a könnyeket, aztán jól megölelgeti az édesanyját is, és érzi, ahogy a nyugtalanság csillapodik benne, amikor az asszony erősen magához szorítja. Valószínűleg érzi, hogy valami baj van, végül is mindig érezte, de elvonja Ernest és Doris figyelmét Cliffordról, és faggatózás nélkül a kocsihoz kíséri a kis csapatot.

A hazafelé vezető úton apró, finom, aggódó pillantásokat küld Louis felé, de szó nélkül hagyja, hogy az ikrek a különböző dolgokról fecsegjenek. Louis mindent megtud az öccse zongoraórájáról és a húga új legjobb barátairól, miközben illedelmesen bólogat és grimaszol.

Hétfő van, és a testvérek többsége még mindig iskolában tartózkodik, mire hazaérnek, így csak négyen ülnek asztalhoz. Louis máris segít az anyjának spagettit főzni, amint bedobja a táskáját abba a szobába, amely korábban az övé volt, majd Lottie megörökölte, miután ő elköltözött, most pedig inkább vendégszoba, mint bármi más. A fél család hiányzik, de az étkezés zajos és kaotikus, pont olyan, mint gyerekkorában, pont olyan, amilyenre szüksége volt. Louis belesüpped a kényelembe, bele sem gondol, hogy Harry egyszer sem jutott eszébe, mióta meglátta az anyját. Az agyát túlságosan elvonta minden, ami történik. Az ikrek megpróbálják megetetni Cliffordot a spagettiszószból kibányászott húsgombóccal, de az anyjuk megdorgálja őket, Louis pedig addig nevet, amíg az anyja rá nem pirít, amiért nem szól érte.

Louisnak nagyon hiányzott ez.

Eléggé kimerült a kétnapos intenzív úttól, de mindent elkövet, hogy ne aludjon el. Először segít az anyjának elmosogatni, aztán mindannyian letelepednek egy olyan, gyerekeknek szóló film elé, amiről még csak nem is hallott, közben együtt összehajtogatják a kimosott ruhákat. Régen Louis minden egyes gyerekműsort ismert a tévében, hiszen sok időt töltött a kistestvéreire vigyázva. Ma már tévéje sincs, és csak nagyon ritkán nézi a Netflixet is a számítógépén. Furcsa belegondolni, hogy az évek során milyen drámai fordulatot vett az élete. Neki azonban ez bejön, és bár vágyik egy Harry-forma testre az ágyában, szereti az életét.

Mire végeznek a mosással, a nagyobb nővérek már hazaérnek a középiskolából, és amint meglátják a feléjük rohanó Cliffordot, sikongatni kezdenek a bejárati ajtóban.

Louis az anyjára pillant, aki csak megvonja a vállát.

– Nem akartam elrontani a meglepetést – vallja be, miközben a lányok beözönlenek a nappaliba, Louis nyakába ugranak, és versenyeznek, hogy ki ölelje meg először.

Inkább eltereli a kicsik figyelmét, mint segítene a húgai házi feladatában. Amikor a mostohaapja is hazaér, mindenki a konyhába vonul, és együtt készítik el a vacsorát. Ha lehet azt mondani, ez még zajosabb és kaotikusabb, mint az ebéd volt.

Tökéletes.

Vacsora után Louisnak már majd leragad a szeme, Daisy meg is jegyzi és gúnyolódik rajta, miközben mosogatnak, de a fiú addig harcol az alvás ellen, ameddig csak lehet, mert a lehető legtovább ki szeretné élvezni a testvéreivel töltött időt. Ágyba viszi az ikreket, elolvas nekik egy mesét is, a szereplők hangját utánozva, a szíve fájdalmasan szorul össze a mellkasában, ahogy eszébe jut, hogy Harrynek is ugyanígy mesélt. Sóhajt egyet, és becsukja a könyvet, miután Ernest és Doris is álomba szenderült. Úgy érzi, mintha minden egyes alkalommal, amikor megmozdul, valami újat fedez fel, ami hiányzik neki Harryvel kapcsolatban.

Louis azonban nem tud ezen érzésekkel mit kezdeni, így hát lemegy a földszintre, és egy bögre tea társaságában egy takaróba burkolózik, míg a család többi tagja a tv elé ül, hogy megnézzen egy dokumentumfilmet a skót vadmacskákról. Clifford összegömbölyödik Louis lábainál, és farokcsóválva engedi, hogy Daisy és Phoebe is megsimogassa, akik mellette ülnek a szőnyegen. Fizzy leginkább csak a telefonját nyomkodja a fotelban, de néha-néha odanyújtja a lábát, és megböki vele Louis vállát, amit a fiú szeretet jeleként tud értelmezni. Amikor a dokumentumfilm véget ér, Dan egy másik csatornára vált át, ám a film felénél az emberek elkezdenek szállingózni kifelé a nappaliból, hogy aludni térjenek. Hamarosan már csak ő és az anyukája ásítoznak a tévé előtt.

Az asszony persze pont ekkor támad rá, anyai aggodalmakkal és jó szándékkal felfegyverkezve.

– Szóval? – kérdezi, és Louis minden reménye, hogy ez nem lesz egy komoly beszélgetés, elszáll a hangja hallatán.

– Szóval – visszhangozza Louis, tekintetét le nem véve a filmről.

Jay célzottan lenémítja a tévét, és a sarokban álló fotelből Louishoz indul a kanapéra, és befészkeli magát mellé.

– Elmeséled, miért jöttél haza?

Jay volt az egyik első ember az életében, aki teljes mértékben támogatta a Fair Isle-re költözését. Ő volt az első, akinek beszélt erről, még akkortájt, amikor ez nem volt más, mint egy kósza gondolat, egy égő vágy, amely fényesen lobogott a szívében, és amelyet nem tudott kioltani, bármennyire is próbálta lebeszélni magát róla. Az asszony valami csoda folytán megértette, amikor a fia azt mondta neki, hogy úgy érzi, ő oda tartozik. Az anyja becsületére legyen mondva, soha nem mondott neki nemet, soha nem mondta semmire, hogy ez rossz ötlet. Soha nem zárkózott el attól, hogy megemlítse a fiának, milyen nehéz lesz, de az anyja nem az a fajta nő, aki lebeszéli a gyermekeit arról, hogy a szívüket kövessék. Legyen szó akár arról, hogy csak akkor feküdj le valakivel, ha szerelmes vagy belé, akár arról, hogy egy távoli skóciai szigetre kell költözni ahhoz, hogy megtaláld a boldogságot. Louis esetében mindkettő bejött. Louis büszke az anyjára, ezt a nő is tudja. Minden adandó alkalommal elmondja neki, emlékezteti, mennyire csodálja mindazért, amit elért.

És mégis, az asszony még mindig Doncastert hívja a fia otthonának, mindig azt mondja, hogy a fia hazajön, ha Yorkshire-be jön, akárhányszor is hívja Louis előtte Fair Isle-t igazi otthonának. Nem egészen érti, gondolja, még akkor sem, ha azt mondja, hogy érti. Louis azonban már régóta nem próbálja lebeszélni erről az életre szóló szokásról.

– Nem látogathatlak meg? – kérdezi Louis és megvonja a vállát. – Nem kell hozzá különösebb ok.

Jay hümmög.

– Csak kedvem szottyant hozzá – hazudja, bár mindketten tudják, hogy egy ponton majd bevallja az igazat is. – Nem tudom, emlékszel-e, de idén nem jöttem haza karácsonyra. Régen volt már. Alig ismertem meg az ikreket is.

– Kiket? – tréfálkozik Jay, és arról kezd el beszélni, hogy Doris és Ernest mennyit nőttek, de Daisy és Phoebe is már kész nők, és sokkal gyorsabban hagyják maguk mögött a gyerekkort, mint azt Louis képzelné.

Mégiscsak elneveti magát.

– Emlékszem – folytatja Jay komolyan, és amikor Lou felnéz rá, nem úgy néz ki, minta viccelne. – Hiányzol, amikor távol vagy. Persze, tudom, hogy a munka miatt hagytad ki a karácsonyt. És arra is emlékszem, hogy azt mondtad, hogy a téli vendéged március közepén távozik, és most itt vagy, közvetlenül azután, hogy elment, és bánat ül a szemedben. Úgyhogy kérlek, ne próbálj meg átverni valami last minute nyaralásról szóló dumával a szezon kezdete előtt, drágám. Túl jól ismerlek.

Louis képe megnyúlik, és lehunyja a szemét.

– Nincs nekem semmi bajom – feleli és kifújja a levegőt.

Hallja, ahogy az anyja felsóhajt.

– Tudod – kezdi, és a férfi még épp időben nyitja ki a szemét, hogy meglássa, ahogy a nő letöröl egy magányos könnycseppet az arcáról –, oly sok éven át éltél egyedül. Olyan elszigetelten... De sosem aggódtam. Még akkor sem aggódtam, amikor mindenki azt mondta, hogy aggódnom kellene, mert mindig olyan boldognak tűntél, amikor hazajöttél. Mindig boldognak tűnt a hangod a telefonban. És amikor tegnap hívtál? Nem tűnt annak. Egyáltalán nem. És amikor ma délután érted mentem? Még rosszabbul néztél ki, mint ahogy a hangodból kitűnt.

– Oké – mondta Louis egyszerűen. Sóhajt egy nagyot fáradtan és hosszan, a lelke legmélyéről. – Igazad van. Most nagyon szomorú vagyok – ismeri be, és a hangja elcsuklik ettől a vallomástól. – De azért jöttem ide, hogy eltereljem a figyelmemet, és ne gondoljak rá. Nem szeretném, hogy aggódnál miattam, de én csak... Tényleg nem akarok beszélni róla. Most nem. Megérted, ugye?

Jay a fiáért nyúl, és olyan szorosan megöleli, hogy belereccsen a háta.

– A fiam vagy. Szeretlek. Soha nem leszek képes nem szomorkodni, hogy szomorú vagy. De ha nem akarsz beszélni róla, természetesen tiszteletben tartom.

– Köszönöm – dünnyögi Louis az asszony vállába, és szorosan visszaöleli. – Esküszöm... Ez... semmi olyan, ami idővel nem lenne jobb, rendben?

Elválnak egymástól, Jay mélyen a fia szemébe néz, és a lelkébe lát, ahogyan valami csoda folytán mindig is képes volt erre.

– Biztos vagy benne?

Nem. Louis egyáltalán nem biztos ebben. Nem tudja, hogy ez a szerelem olyasvalami-e, ami valaha is elhalványul és elmúlik, de reméli, fohászkodik, hogy legalább egy kicsit fakuljon és bízik benne, hogy ez a seb egy nap már nem fog annyira fájni, amikor megnyomják, és bár a heg örökre ott marad, nem fog úgy lüktetni, mint most.

Nincs rá garancia, hogy valóban így lesz, csak remény, ezért bólint.

A családi háznál töltött idő, amit eredetileg egy hétre tervezett, kettőre nyúlik, és mire Louis felszáll a Lerwick felé tartó a kompra, a táskája tele van könyvekkel, amiket a testvérei és ő vadásztak le a Doncaster környéki jótékonysági boltokból, és úgy érzi, készen áll arra, hogy mosolyogva vágjon neki az új szezonnak. Még mindig szenved, nem igazán tudja elképzelni, hogy mikor nem fog, de nem hagyja, hogy egy szívfájdalom tönkretegye a nyarát. A vendégei megérdemlik, hogy csodálatos élményben legyen részük, amíg nála töltik a szabadságukat, és ha szeptember elejéig is kell magán viselnie a műmosolyt, Louis meg fogja tenni.

Roger örül, hogy látja őt, és hatalmas medveölelésébe zárja, aztán Louis felszáll a kompra, amely visszatér Fair Isle-re, és néhányszor a vállát is megveregeti, mielőtt útjára eresztené. Még Cliffordnak is kedveskedik egy kis finomsággal, mielőtt elindulnak a hazafelé vezető út utolsó két órájára.

Louis eléggé fáradt, de amikor a világítótorony végre feltűnik a távolban, hevesen verni kezd a szíve. Ez nem teljesen érinti rosszul, részben fájdalom és a veszteség az oka, de leginkább örül, hogy újra otthon lehet, hogy képes rá. Képes meggyógyulni.

A kulcs kicsit megszorul a zárban, és Louisnak végül a csípőjével kell belöknie az ajtót, és ahogy kinyílik, Clifford azonnal berohan, Louis pedig majdnem felbukik benne, és szeretetteljesen korholja a kutyáját.

– Idióta – motyogja Louis, amikor belelép egy halom levélbe, amely a távolléte alatt felhalmozódott a padlón.

A recepciós pult mellett hagyja a táskáját, leveszi a kabátját, és a pultra teszi, aztán lehajol, hogy felszedegesse a különféle számlákat és politikával kapcsolatos szórólapokat. Louis tényleg nem éri fel ésszel, hogy a cégek miért ragaszkodnak ahhoz, hogy mindenről papíralapú másolatot küldözgessenek neki, amikor már többször kipipálta az elektronikus számlázást minden egyes számláján.

Elindul a folyosón a nappali felé, miközben átnézi a borítékokat, és minden egyes új, haszontalan szemétre valónál azt dünnyögi az orra alatt, hogy "unalmas, unalmas, unalmas". Csípőjével nyitja ki a nappali ajtaját, és füttyent Cliffordnak, hogy csatlakozzon hozzá, és épp a kanapé felé veszi az irányt, amikor egy pillanatra a szíve is kihagy. A borítékok felét a padlóra ejti, és tágra nyílt szemmel bámulja a kapott képeslapot.

A szíve valamikor újra elkezdhetett dobogni, mert a fülében megszólal egy hangos ta-ram, ta-ram, ta-ram, ami jelzi, hogy igenis él, ez az egyetlen hang, amit hall ebben a csendes univerzumban. Clifford beténfereg a szobába, megböki gazdája térdhajlatát, és egy pillanatra Louis azt hiszi, hogy elesik, bizonytalanul áll a lábán, és a képeslapra bámul, aminek az elején az áll: Üdvözlet Cheshire-ből.

Hogy reszket a kezem, fut végig Louis agyán a gondolat, és úgy bámulja a képeslapot tartó kezet, mintha valaki másé lenne. Mindig is ilyen vékonyak voltak az ujjai, a bőrük érdes volt a fizikai munkától? És mikor barnulhatott így le? A képeslap, mintha csak élne, gúnyosan néz rá, és Louis szinte meg se meri fordítani, soha nem érzett félelemtől ugrik össze a gyomra.

Mi van, ha ez nem is az, amit annyira kétségbeesetten szeretne, hogy legyen?

Valahogy mégis eljut a kanapéig, a borítékokat pedig elszórja menetközben. Csak ott ül, boldogan, rémülten, és nem olvassa el a lapot.

Csak nézi, nézi, amíg a dolog egyenesen nevetségessé nem válik, és már-már a szánalom határát súrolja.

– Akkor most elolvasom ezt a képeslapot – mondja Louis Cliffordnak, de még mindig nem fordítja meg.

Clifford vakkant, letelepszik a lábához, és felemeli a fejét, nagy, sötét szemei bátorítóan néznek a fiúra.

– Jól van már, ne sürgess! – erősködik Louis, és összeszedi magát, mégiscsak felnőtt ember, a fenébe is, és az, hogy szerelmes Harrybe, biztos, hogy nem teszi őt cselekvésképtelenné.

Amikor Louis megfordítja a lapot, ez áll a hátoldalán:

19/04/04

 Kedves Louis!

 

Ma megünnepeltem, hogy egy éve józan vagyok. Egyszerre érzem óriási dolognak és aprónak is. Anyukám és a nővérem sütöttek nekem egy tortát. A kertben vacsoráztunk, bár már eléggé lehűlt az idő.

De azért nagyon jó volt. Pár nap múlva Los Angelesbe megyek, hogy a menedzseremmel találkozzam. Anya aggódik, és nem tudom, hogyan tehetném számára könnyebbé a dolgot. Azt hiszem, ő azt szeretné, ha örökre a szoknyája szélén ücsörögnék, csak hogy megvédhessen, ha úgy kívánja. Azt hiszem, nem hibáztathatom emiatt. Őszinte leszek, furcsa érzés volt, hogy nem voltál itt, hogy tortát egyél velem, és együtt ünnepeljük meg ezt a hatalmas sikert...

 Mindegy, remélem, jól vagy.

 x H

 

Hirtelen annyi érzelem tör a felszínre egyszerre, hogy Louisnak alig van ideje számba venni őket. Öröm, megkönnyebbülés, vágy, csalódottság, szeretet, büszkeség... mindez, egy mindent elsöprő keserédes forrósággá vegyül. Ez nem szerelmes levél, sem a vágyakozás kétségbeesett kifejezése. Harry valószínűleg nem töltötte az egymás nélküli heteket szomorkodással, ahogy Louis is tagadja, hogy így lett volna, még ha így is volt. Sok a tennivaló, túlságosan el van foglalva ahhoz, hogy egy rövid kaland miatt fájjon a feje, feltételezi Louis. Ez teljesen rendben van, nem is várt mást. Harry mégis szakított időt arra, hogy megírja ezt a lapot. Elment egy boltba, megvette, és írt egy kis összegzést, hogy mi történt vele azóta, hogy a barátját folyamatosan tájékoztassa. Talán sejtette, hogy Louis aggódni fog. Talán csak annyira hiányzott neki, hogy szeretné tartani vele a kapcsolatot. Akárhogy is, Louis szeme könnybe lábadt az örömtől, hogy egyáltalán a kezében tarthatja ezt a lapot. Lefekszik a kanapéra, a képeslapot a mellkasára, a szívéhez szorítja, mindkét keze teljesen betakarja, és lehunyja a szemét, nem hajlandó sírni.

Képtelen elhinni, hogy csak pár mérföldnyire voltak egymástól, hogy kölcsönkérhette volna az anyja kocsiját, és elautózhatott oda, ahol Harry a gyermekkorát töltötte, alig 2 órányira tőle és részt vehetett volna a bulin, ahogy azt a fiú szerette volna. Louis puszit adhatott volna arra a helyre, ahol ráncba szalad a homloka, amikor aggódik valamin, vagy túl sokat gondolkodik, összekulcsolhatta volna az ujjaikat, és megcsókolhatta volna Harry csuklójának papírvékony bőrét. Megölelhette volna Harry anyját, megköszönhette volna neki, hogy ilyen remekművet alkotott: a férfit, akit szeret.

Louis élesen beszívta a levegőt.

Harryre gondol, elképzeli őt az anyukája kertjében, tortával teli hassal, a családja körében, ahogy megünnepli ezt a hatalmas teljesítményt, és valami megnyugszik a lelkében. Elképzeli, ahogy Harry mesél nekik a terveiről, az új dalairól, talán még el is játszik néhányat közülük. Elképzeli, ahogy Harry addig eszik, amíg már mozdulni sem bír, ahogy az anyukájával összebújik a tévé előtt, miközben az a fürtjeivel játszik, és közli vele, mennyire büszke rá. Elképzeli, ahogy Harry és a nővére ugratják egymást és nevetnek. Elképzeli, ahogy Harry felmegy a szobájába, elővesz egy tollat, és megírja ezt a lapot Louisnak, csak azért, hogy tudassa vele, hogy jól van, csak azért, mert Louisra gondolt.

A szíve csak nő, egyre nagyobb lesz, amíg már nincs is több hely a mellkasában, mindattól, amit érez, mindattól, ahogyan szereti ezt a férfit, aki elhagyta.

Harry azonban rendbe fog jönni. Harry ragyogni fog. És ez mindennél jobban megnyugtatja Louis lelkét.

Az április a világítótorony előkészületeivel telik el, az utolsó apró simítások elvégzésével, amelyek olyan különlegessé teszik a létesítményt. Louis egy kis bizsergést érez a szíve tájékán, amikor az összes itallapot visszarakja az ebédlő asztalaira, de annyira lefoglalja a maximalizmusa, hogy minden a helyén legyen, hogy nem időzik túl sokáig ezen. Hamarosan befut az első néhány vendég, többnyire idős házaspárok, akik a madarakat figyelik a szigeten, és néhány hátizsákos turista. Louisra több feladat vár, mint az elmúlt hónapokban, és ez pontosan az, amiben reménykedik. Alig van ideje, hogy hiányolja Harryt, bár nem tud nem aggódni érte egy kicsit. Amikor ez az érzés túlságosan eluralkodik rajta, Louis arra gondol, hogy a férfi valahol egy Los Angeles-i tengerparton, aranyló napsütésben úszik, a víz megcsillan a vállán és a háta izmain, ahogy az óceánt figyeli, széttárt karokkal, hogy mindent magába szívjon. Louis arra gondol, hogy megmártózik a Csendes-óceánban, és újjászületve tér vissza a régi életéhez. Ugyanaz, de mégis más.

Valószínűleg minden oké, gondolja magában Louis. Valószínűleg eszébe sem jut Louis, túlságosan lefoglalják a popsztár dolgok, amelyek teljes figyelmet követelnek. Valószínűleg jól van.

Mint, ahogy Louis is jól van, és már alig van a szívében egy csepp szomorúság és vágyakozás nélkül hajtja álomra a fejét esténként a világítótoronybeli apró szobácskájában. Ahogy Louis is jól van, még akkor is, ha minden este újraolvassa a képeslapot, amit Harry küldött neki, ujjaival szeretettel simítja meg a kézzel írt betűket zseblámpája fényénél.

Eleinte mérges volt, amiért Harry még arra sem volt képes, hogy adjon valami postacímet, hogy válaszolhasson neki. De ahogy telik-múlik az idő, ahogy az áprilisból május eleje lesz, a nappalok már hosszúak, és a nap már ötkor kel, Louis megérti. Harry védi a magánéletét, és ez nem olyan, amiért Louisnak haragudnia kellene. Arról nem is beszélve, hogy ha hinni lehet a képeslapnak, már nem az anyjánál van, már jó ideje Los Angelesbe kellett utaznia. A cím amúgy is haszontalan lenne, így Louisnak nem lenne értelme az után ácsingózni.

Különben is, mit írhatna neki? Amikor az egyetlen dolog, amit el szeretne mondani, az valami olyasmi, amiről tudja, hogy valószínűleg nem kellene.

Louis mégis újraolvassa a levelet, és gondolatban válaszol is rá csöppnyi hálószobája magányában, a képeslapot a párnája alá csúsztatja, aztán éjfél körül lekapcsolja a lámpát, és diktálni kezd magának...

 

Drága Harry – Nem, ez túl sokatmondó.

 

Harry – Nem, ez túl hivatalos.

 

Popsztár! – Nem, ez túl kacér.

 

Kedves Harry – ez meg nem túl eredeti, de Louis kifogy a lehetőségekből.

 

A világítótorony napról-napra jobban megtelik emberekkel, de nélküled még mindig üresnek érzem. – Nem! Ez túlságosan kitárulkozó.

 

A világítótorony elfoglalt. Ahogy én is. Hiányoznak azok a napok, amikor szinte egész nap az ágyban heverésztünk... – Nem!

 

Igen, talán jobb is, hogy Harry nem írta meg, hová küldhet neki választ.

 Már májusnál járunk, és Louis épp arra vár, hogy megérkezzen a számlájára az utalás egy franciaországi hölgypártól. Várakozás közben a két nő egymás nyakába kacag, kezük egymásba van kulcsolva, amikor a postás kopogás nélkül betoppan.

– Mr. MacLean – szólítja meg Louis, és örül, hogy valaki végre eltereli a figyelmét a párocskáról.

Egyáltalán nincs ellenére, ha valaki mindenki más előtt nyilvánítja ki a szeretetét egy másik ember iránt, épp ellenkezőleg, de mióta Harry elment, a féltékenység virágai keserű gyökeret eresztenek a szívében a boldog párok láttán. Nincs is annál nehezebb, ha a kéz, amit meg akar fogni, a világ másik felén van, és nagyobb dolgokkal van elfoglalva, mint amiket Louis valaha is el tudna képzelni. Őszintén szólva, kicsit sincs ínyére, amit a szerelmi bánat művelt vele, de Louis nem tehet ez ellen semmit.

– Szia, Louis! – köszön neki a postás vidáman, és oldalt megvárja, hogy Louis átadja a hölgyeknek a számlát, megköszöni, hogy vendégül láthatta őket, és jó utat kíván nekik.

Imádnivalók és szerelmesek, és a Louis gyomrában ücsörgő szörnyeteg, akit hiánynak hívnak még soha nem volt ennyire vad. Istenem, Louis gyűlöli őt. Gyűlöli.

A két nő távozik, boldogan intenek búcsút neki, és franciául köszönnek el, ahogy kilépnek az ajtón, nagy hátizsákjaikkal a vállukon. Innen az Orkney-szigetekre mennek, gondolja Louis, és alig várják, hogy megnézzenek néhány varázslatos kőkört.

– Hoztál nekem ma valami jó hírt? – kérdezi tréfálkozva Louis, megkerüli a recepciós pultot, és a kezét előre nyújtva tartja a markát a postás felé. – Ne mondd, hogy csak számlák, az unalmas lenne.

– Ó, igen, jött neked valami érdekes, Tomlinson – mondja MacLean, csillogó szemmel. – Mondd csak, miért nem említetted, Amerikában is vannak barátaid? – teszi hozzá, mire Louis szája tátva marad, és a keze lehanyatlik.

– Várj, mi van? – feleli, és a szíve izgatottan dobolni kezdi Harry nevének ritmusát! Harry! Harry!

Úristen, de gáz, villan át Louis agyán, mielőtt tudatosul benne, hogy valószínűleg Harry írhatott neki megint. Még csak fel sem fortyan azon, hogy Mr. MacLean átnézte a leveleit, túlságosan is megszokta már, ahogy a szigeten folyamatosan megy a pletyka. Beleértve a magánlevelezést is.

– Ez is Los Angelesből jött – folytatja a postás, és ha Louisnak valaha is kétségei lettek volna a feladót illetően, azok azonnal eloszlanak. – Már adom is – teszi hozzá MacLean, a kis Royal Mail táskájába nyúl és átadja az újabb képeslapot Louisnak.

Biztosan észreveszi, ahogy Louis arca elkomolyodik, mint aki meghatódott, mert már nem tréfálkozik vele, csak némi bátorító mosollyal, kedvesen Louis kezébe nyomja.

– Erre vártál, igaz? – kérdezi Mr. Maclean, és kétszer megkocogtatja a lapot Louis kezében.

Louis bólint, túlságosan megdöbbenve ahhoz, hogy képes legyen megszólalni. Az igazság az, hogy nem is várta. Tényleg nem. Bolond módon reménykedett, hogyne, az éjszaka közepén, ahol senki sem látta. Azt remélte, hogy Harry újra írni fog, hogy mindent elmesél neki azokról a hihetetlen dolgokról, amiket Los Angelesben csinál. Remélte, hogy ő még érdekli Harryt annyira, hogy megossza vele. Annak ellenére, hogy Louis tudta, mennyire fájna neki, ha több levelet kapna Harrytől, azt is tudta, hogy az sokkal rosszabb lenne, ha soha többé nem hallana felőle.

Szóval reménykedett, igen. De soha nem várt semmit. Igazából egyáltalán nem is várt tőle semmit. Mégis itt van a kezében, egy újabb üzenet Harrytől. Új gondolatai születtek a messzi távolban, új gondolatok, amiket szeretne Louisszal megosztani. Vele, akitől, ha megkérdeznék, őszintén vallaná be, hogy Harry minden egyes gondolatát meg szeretné ismerni. Még a legostobábbakat is. És ez már így marad.

– Hát, legyen szép napod, Louis – köszön el Mr. MacLean udvariasan, nyilvánvalóan észrevette, hogy Louis most szeretne egyedül maradni.

Amint a postás eltűnik, Louis a recepciós pult mögé surran. Túlságosan fel van dúlva ahhoz, hogy visszamenjen a szobájába, túlságosan megrendült ahhoz, hogy néhány lépésnél többet megtegyen, de gyűlöli annak gondolatát is, hogy ilyen állapotban bárki meglássa, amíg el nem olvassa a lapot. Elbújik a recepciós pult mögött, bepréseli magát, mint valami bolond a fal és a hokedlije közé a földre, a háta egyenes, a lábát pedig esetlenül behajlítja. A térdére teszi a lapot, néhány másodpercig nézegeti a képen a csillogó feliratot, hogy Valaki üdvözletét küldi Kaliforniából, mintha személyesen Louist szólítaná meg. Kicsit elmosolyodik a fényképen ábrázolt víz láttán, biztos benne, hogy annyira erős a vonzalma Harry iránt, hogy a fiú valószínűleg ezt a világ másik felén is megérzi. Talán Louis szívének szeretete odáig is elér.

 

19/04/23

 

Louis,

 

Látnod kellene itt a tengert. Más, mégis ugyanaz.

Folyamatos mozgásban van. Nekem is ilyennek kellene lennem.

Harcolok azért, hogy kimondhassam a saját véleményemet.

Egyszerre csak egy dal, igaz?

Remélem, büszke lennél rám.

 

x H

 

– Az vagyok – feleli Louis suttogva. A gondolat is dühítő, hogy Harry egyáltalán kételkedhet abban, hogy Louis mennyire büszke rá, hogy elalél tőle. Az érzés olyan erősen járja át, hogy belesajdul a feje.

Újra elolvassa. Aztán megint.

 

Folyamatos mozgásban van. Nekem is ilyennek kellene lennem.

 

A levélben van valami szomorúság, ami Louisnak már ismerős, az a fajta melankólia, ami mindig körbelengi Harryt, amit minden egyes nap magában hordoz.

 

Remélem, büszke lennél rám.

 

És Louis az is. Louis annyira büszke, hogy majd szétveti. Annyira büszke, amiről sosem gondolta volna, hogy lehetséges. Harryre gondol: kedves, és tehetséges, és gyönyörű, és okos, és annyira, de annyira fél. Mégis kiáll, és harcol önmagáért és a művészetéért.

 

Úristen, Louis annyira szereti.

Úristen, de fáj.

Louis éli tovább az életét, és próbál nem várni.

Minden reggel Clifforddal a sarkában lemegy futni a partra. Néha meghallgatja a lejátszási listát, amit Harry állított össze neki. Máskor Harry valamelyik albumát játssza le, nem törődve a Spotify előadói oldalának ijesztő statisztikáival; a számok olyan magasak, hogy Louis fel sem tudja fogni őket. Belemerül Harry halk és nyugtató hangjába, és úgy tesz, mintha ez elég lenne. Szégyellhetné magát, de ki tudja? Ez csak rá és egy felsőbb hatalomra tartozna, amiben nem hisz. De mindig megbánja, végül mindig jobban hiányzik neki Harry ezeken a napokon, és azt kívánja, bárcsak hallhatná, ahogy tréfál vele, vagy épp szeretetteljes hangon beszélget Clifforddal.

De az élet megy tovább, még azokon a napokon is, amikor szomorú.

Louis főz a vendégeire, és ideje felét a konyhában tölti, mivel a panzióban nagy a forgalom. Fair Isle korábbi lakóiról szóló történetekkel és legendákkal szórakoztatja őket, a skót népmesékről szóló könyveket ajánl az arra fogékonyaknak, a magába forduló vendégeket pedig egyedül hagyja, amikor azok elvonulnak a világítótorony legfelső emeletére.

Éjjelente Louis újraolvassa a két képeslapot. Kívülről tudja már őket, csukott szemmel is el tudná mondani, de van valami megnyugtató abban, ahogy Harry kusza kézírását bámulja, hogy megérinti a papírt, amihez a fiú is hozzáért. Néhány nappal azután, hogy a második képeslapot megkapta, Louis a kamrában kotorászott, és talált egy régi rózsaszín kekszes dobozt. Kicsit rozsdás ugyan, de a belseje elég tiszta volt, és most, amikor befejezte az olvasást, óvatosan a dobozba rakja a két lapot, hogy biztonságban legyenek. Gyakran alszik el úgy, hogy a doboz a párnája mellett van, és félig-meddig gondolatban választ is fogalmaz Harrynek.

Igyekszik mindent elkövetni, hogy ne érezze magát hülyén a viselkedése miatt. Igyekszik nem meghátrálni, amikor egy vendég azt a pulóvert kéri kölcsön, amelyet Harry különösen szeretett. Mindent megtesz azért, hogy több jó napja legyen, mint rossz, afféle Harry nélküli napok, amikor a fájdalom annyira elhatalmasodik rajta, hogy legszívesebben ki sem mászna az ágyból egész nap. Mégis folytatja, és mindent megtesz, hogy ne táplálja a remény apró lángját, amely Harry szavait olvasva a szívében gyökeret ver.

Ostobaság lenne ilyen érzéseket ápolni egy olyan férfi iránt, aki soha nem ígért neki semmit.

Eltelik egy hét. Aztán egy második. És Louis arra kezd gondolni, hogy talán ennyi volt, talán Harrynek már nincs mit mondania neki. Talán túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy törődjön vele.

Ám, ahogy ezen kezd el agyalni, a postás hírt hoz neki Los Angelesből.

Ezúttal Louis a képeslapot szorosan a kezében szorongatva hálószobájába rohan, a panzió túl zsúfolt ahhoz, hogy bárhol máshol egyedül lehessen. Kicsit kifullad, mire felér, leginkább az ereiben lüktető izgalomtól, nem pedig a futástól, és kissé zihál, hátát a zárt hálószobaajtónak vetve. Amikor végre rászánja az időt, hogy megnézze a lapot, a Los Angeles legjobb dolgait bemutató fotómontázs mosolyt csal az arcára, különösen pont ott középen a víz képe. Megfordítja, és Harry kézírásának látványától borzongás fut rajta végig. Mostanra már régi ismerős, egy megnyugtató látomássá szelídül. Pár héttel ezelőtt adta postára, és megint a melankólia hatja át, ám ugyanazzal az optimista apró felhanggal, amelybe Harry is kapaszkodik.

 

19/05/07

 

Kedves Louis!

 

Egyik napról a másikra haladok. A dolgok nem tűnnek annyira ijesztőnek, ha csak egyetlen napot kell átvészelnem. Remélem, jól vagy. És azt is, hogy a panzió tele van emberekkel, akik készek arra, hogy beleszeressenek Fair Isle-be, mint mi ketten.

Adj egy puszit Cliffnek a nevemben!

 

xH

 

Louis kifújja a levegőt, miután befejezte az olvasást, ujjai a képeslapon dobolnak. Harry kezd a begőzölni. Lehet, hogy nem mondta ki nyíltan, de Louis mostanra már elég jól ismeri őt ahhoz, hogy a sorok között olvasson. Most jobban, mint valaha, Louis azt kívánja, bárcsak Harry itt lenne. Vele.

Ez egy önző kívánság, amit már korábban is felfedezett magában, és minden egyes alkalommal szánt szándékkal nyomta el a gondolatot.

Harry nem olyan valaki, akit bezárhat. Louis meg nem egy fényes páncélos lovag, a világítótorony sem egy biztonságos menedék, ahová Harry élete végéig visszavonulhatna, és távol lehetne a nagy, csúf, ijesztő világtól. És még ha így is lenne, Harry nem erre vágyik. És nem is erre van szüksége.

Egyik napról a másikra halad. Jól van.

Louis határozottan bólogat magában, meggyőzve magát, hogy ez így helyes. Gyorsan beteszi az új képeslapot a dobozba a többihez, aztán újra elrejti az ágyában, és visszatér a munkájához.

Még aznap, amikor Clifford beszalad Louishoz a konyhába, amikor a férfi épp ebédet főz, Louis mindent félbehagy, és letérdel, hogy megölelgesse a kutyáját. Apró puszikat nyom a feje búbjára, és abból, ahogy a farkát csóválja, Louis úgy véli, hogy Cliff valami csoda folytán pontosan tudja, hogy Harry küldte őket.

 

Tizenkettedik fejezet

 

Három nappal később Louis az éjszaka közepén hirtelen felriad, szíve hevesen ver. Egy pillanatra azt sem tudja, hol van, szaporán lélegzik, közben próbál rájönni, mi ébresztette fel ilyen hirtelen. Nem emlékszik rá, hogy rosszat álmodott volna, így homlokát ráncolva nyel egyet. Csak fekszik az ágyában csendesen, nagyokat pislog szinte félálomban, szemei próbálnak alkalmazkodni a sötétséghez. Tanácstalanul felül, lenéz a szobája padlójára, és Clifford alakját próbálja odalenn kivenni. Végül is ő lenne a legkézenfekvőbb gyanúsított, de úgy tűnik, nincs a szobában, legalábbis nem látná, hogy ott lenne. Ismét elkomorul, tekintete automatikusan a csukott ajtóra vándorol. A folyosóról sem hallatszik nyüszítés vagy kaparászás, ami azt jelenti, hogy Cliff valószínűleg az igazak álmát alussza a nappaliban, és nem riadt fel, bármi is zavarta meg Louis álmát.

Újra pislog, végigsimít a haján, és felsóhajt. Bármi is volt az, nem lehetett olyan fontos, gondolja Louis szórakozottan, miközben hátradől a matracon. Éppen lehunyta a szemét, és hagyja, hogy újra elnyomja az álom, amikor hirtelen rádöbben, hogy csörög a panzió telefonja.

Hirtelen újra felül az ágyban, szíve nagyot dobban a mellkasában, és kicsit elkapja a hányinger is.

– Ó, Istenem, ó, Istenem – motyogja Louis, miközben vakon tapogatózni kezd a telefonja után a párnák és a paplan alatt. – Mi a fasz, hol a bánatban vagy már? – szűri a fogai között, mire ujjai a mobil köré fonódnak.

Kihúzza a takaró alól, esetlenül megnyomja a home gombot, és azonnal megkönnyebbülés járja át az ereit, amikor a telefon felvillan, és rájön, hogy nincs rajta egyetlen nem fogadott hívás sem.

Bárki, aki az éjszaka közepén vészhelyzettel hívná fel, tudná, hogy először a mobilján kell próbálkozni, így azonnal levágja, hogy nem a családja vagy valamelyik barátja került bajba.

A megkönnyebbülése azonban csak rövid ideig tart, mert a telefon hirtelen abbahagyja a csörgést, és a halk zaj, amely csodával határos módon mindkét épületen átszűrődött, eltűnik. Louis elkomorul, és néhány feszült másodpercig várakozik, amíg a telefon újra csörögni kezd, ő pedig kiugrik az ágyból, és végigrohan a tornyot és a házat összekötő folyosón, egyenesen a recepció felé.

Bármi is legyen, biztosan nem jó hír, és gondolatban végiglapozza idős szomszédjait, próbálja kitalálni, hogy ki az, akinek a legnagyobb valószínűséggel orvosi segítség kell, miközben a szíve a torkában dobog, amikor végre eléri a recepciót. Majdnem elcsúszik, amikor hirtelen megáll, megkapaszkodik a pultban, majd mögé nyúl a kagylóért, és majdnem azonnal ki is esik a kezéből, amikor megpróbálja felvenni a telefont.

– Tessék – szól bele Louis kissé kifulladva, hangja rekedt az álomtól. – Halló?

A vonal recseg, csak légvételek hangja jut el Louis füléig, amúgy semmi. Mintha zene szólna a háttérben, nagyon távol, de pontosan nem tudná megmondani, melyik szám lehet az.

– Halló? – szól bele újra a kagylóba, és nagyon igyekszik, hogy bárki is az, ne hallja ki a rémületet a hangjából. – Van ott valaki?

Hosszas csönd után megszólal végre egy hang.

– Louis?

Louis szíve kihagy egy ütemet a szenvedő hang hallatán.

– Harry? – kérdezi Louis, és megpróbálja lenyelni a gombócot a torkából. Borzasztó a hangja. Csak egyetlen szót szólt, de azt is olyan kétségbeesetten, teli félelemmel, amit Louis képtelen lett volna nem meghallani.

– Szia – köszön Harry sóhajtva.

Fáradtnak tűnik. Louis homloka ráncba szalad, és megpróbálja gondolatban kiszámolni, mennyi lehet most az idő Los Angelesben, bár még abban sem biztos, hogy Fair Isle-en hány óra van, és egyébként sincs tisztában pontosan a kettejük közötti időeltolódással. Egyébként is, csak azért, mert az utolsó képeslapja Los Angelesből érkezett, még nem jelenti azt, hogy Harry még mindig ott lehet. Ideje is van, pénze is, Louis tudja, hogy a világon bárhol lehet. Szóval fogalma sincs.

– Szia – feleli egyszerűen egy hasonló sóhajtás kíséretében. Fáradt. Szomorú. Aggódik. Annyi minden miatt nem bír megszólalni. Hetek, hónapok óta nem hallotta Louis a hangját. Ahogy számára is hetek és hónapok teltek el a vágyakozással, hogy hallhassa.

– Szia – ismétli Harry remegő hangon, és talán ő sem tudja igazán, mit mondjon.

Tegnap Louis bármit megadott volna, hogy újra hallhassa ezt a hangot. Tegnap úgy hiányzott neki, mint az egyik keze, vagy a lába, és bármit megadott volna azért, ha ez a csöndes hang még egyszer megszólal a fülében. A pokolba is, már annyiszor hallotta Harry régi lemezeit futás közben, vagy a torony tetején kuporogva, hogy titokban azt kívánta, bár ne csak stúdiófelvételeken hallhatná, hanem beszéd közben is. Most, ahogy teljesült ez a kívánsága, ahogy Harry folyton köszönget neki, Louis legszívesebben visszaszívná. Visszakövetelné a kútba dobott érmét, lemondana a hullócsillagnak elsuttogott kívánságáról. Nem szeretné hallani, hogy Harry így szorong, legfeljebb akkor, amikor össze tudja kulcsolni az ujjaikat, ami azt jelentené, hogy a férfi kézközelben van.

Legfeljebb... ez nem teljesen fedné a valóságot, igaz? Ha Harry bajba került, azt Louis azonnal tudni szeretné. Órákig beszélgetne vele akár telefonon, ha Harrynek arra lenne szüksége, és talán pont ez az, ami miatt Louisnak aggódnia kellene. Talán kiderült valami, valami ijesztő dolog, aminek csak az lenne a vége, hogy bántják majd miatta, ami persze fáj neki, de most nem eshet pánikba emiatt. Nem pont akkor, amikor Harrynek nyilvánvalóan szüksége van rá.

Egykedvűen sóhajtoznak a telefonban, egyikük sem szól egy árva szót sem hosszú időn keresztül. Aztán egyszer csak Harry szuszogása végre egyenletessé válik, kevésbé sokkossá, mint korábban. Louis felsóhajt, vállai megkönnyebbülten ereszkednek le, és letelepszik a földre, a recepciós pult és a fal közötti aprócska térbe, ölében a régi telefonnal, miközben a zsinórját elkezdi az ujja köré tekergetni.

– Harry... – ejti ki a férfi nevét a száján, mint valami imát. Ez az első alkalom, hogy hangosan kimondja, mióta Harry elment, és eddig észre sem vette, mennyire hiányzott ez neki. – Harry – szól neki újra.

Annyi mindent szeretne mondani, annyi fölösleges dolgot, hogy azt sem tudja, hol kezdje. Megkérdezné, hogy jól van-e, de fogalma sincs, hogy ezzel csak rontana-e a helyzeten, amikor a válasz nyilvánvalóan nem.

Ehelyett beéri annyival, hogy tréfálkozva és feszengve a legnevetségesebb dologra tesz megjegyzést.

– Tudtad, hogy itt épp az éjszaka közepe van? Már ágyban voltam, aludtam is, sok időbe telt, mire rájöttem, hogy a zaj, ami felébresztett, a telefon csörgése volt – kuncog Louis a bajsza alatt. – Fogadok, hogy pár vendég holnap reggel panaszt fog tenni a zaj miatt.

Louis csak ekkor ébred rá, hogy ez a mondat szemrehányásként hangzik, amikor már kimondta.

– Úgy értem – teszi hozzá gyorsan kicsit megijedve –, nem mintha érdekelne.

De Harry nyilvánvalóan megfeledkezett az olyan mellékes dologról, mint az eltérő időzóna, és nyilvánvalóan bántja is, ha hihetünk annak, ahogyan sóhajtozik, és teljesen letörtnek tűnik, amikor sűrű bocsánatkérésbe fog.

– Ó, annyira sajnálom. Istenem, Lou... Ne haragudj, én...

– Most ne merészeld letenni a telefont, Harry Styles – csattan Louis, és Harry azonnal elhallgat, és pár másodpercig csak a feszült csend van a vonalban. – Különben… – szólal meg Louis újra, ezúttal gyengédebben –, különben én… teszem le – nyekegi, és abbahagyja ezt, hiszen kezd elérzékenyülni annak még a gondolatára is, hogy képtelen leszidni Harryt, még viccből sem. – Hát, nem tudom, mit fogok csinálni, most nem jut eszembe semmi. De nem fog tetszeni. Egyáltalán nem. Úgyhogy jobb, ha a vonalban marad, uram.

– Oké – feleli Harry halkan, és Louis utálja a gondolatát is, hogy talán megsértette őt.

– Én csak... – mondja, és próbál magyarázkodni. Louis lehunyja a szemét, és mélyen beszívja a levegőt. Nem szabad túlságosan elérzékenyülnie. – Nem hívhatsz fel csak úgy az éjszaka közepén, és azután nem teheted csak úgy... le, oké? – mondja végül könyörgő hangon. – Én... megijednék, ha ezt csinálnád, rendben? Elkezdenék aggódni. Szóval, ne tedd le. Kérlek, ne tedd le. Maradj velem. Nem érdekel, ha az éjszaka közepe van, Harry. Leszarom. Olyan rég beszéltünk. Szóval csak... csak mondj valamit. Kérlek, csak beszélgess velem. Hogy vagy? Hogy mennek a dolgok?

Harry keserűen felhorkant.

– Na, mit gondolsz, hogy mennek? – feleli szarkasztikusan, gúnyosan.

A csend fájóan közéjük telepszik. Még a legszarabb hangulatában sem volt soha ilyen érzés Harryvel beszélgetni. Louis megérez minden egyes mérföldet köztük.

– Ne haragudj – motyogja végül Louis. – Hülye kérdés volt.

– Dehogyis – sóhajt fel Harry. – Úristen, dehogy. Te ne haragudj. Bassza meg, Louis. Annyira sajnálom. Hogy lehetek ekkora fasz? Nem hiszem el, hogy képes vagyok az éjszaka közepén felcsörgetni, kurvára sajnálom.

– Semmi gond.

De Harry ezt nem fogadja el.

– Hogyne lenne gond – erősködik, és egyre frusztráltabbnak tűnik.

Louis lelki szemei előtt megjelenik a képe, amint épp valami kaliforniai villában járkál, és elképzeli, ahogy a hajába túr, ahogy mindig is szokta. Louis azon tűnődik, hogy vajon még mindig növeszti-e, hiszen már majdnem a válláig érhet.

– Ne mondd nekem, hogy ez nem gond. Nem hívhatlak fel az éjszaka közepén, és nem bánhatok úgy veled, mint egy darab szarral, ami... Ez nem oké, ne tégy úgy, mintha az lenne, kérlek.

Ez a kérés, őszinte és szerény, ami Louis-t ráveszi arra, hogy egyetértsen.

– Rendben – feleli óvatosan. – Tényleg gáz.

Egy pillanatra szünetet tart, kibogozza az ujját a telefonzsinórból, aztán újra elkezdi tekergetni a drótot.

– De azért szeretném tudni, hogy hogyan mennek a dolgaid.

Harry felsóhajt.

– Ma este? – kérdezi. – Nem valami jól. Úgy egyébként? – megint sóhajt egy nagyot. – Viszonylag jól, azt hiszem.

– Valóban? – kérdezi Louis csöndesen, remélve, hogy többet tud kihúzni belőle.

Már hónapok óta több információra vágyik. Oly régóta éhezik Harry gondolataira és érzéseire, hogy úgy érzi, csak morzsákat, apró utalásokat kapott. A képeslapok általános optimista hangvétele ellenére aggódott érte. És ha lehet hinni Harry szaggatott légvételeinek, joggal. Mindent tudni szeretne, azt szeretné, hogy Harry mindent elmeséljen neki. Minden szép emlékről tegyen említést, amit az elválásuk óta szerzett, minden akadályról, ami az útjába került. Mindent tudni akar, mindenre vágyik. Ezért türelmetlenül várja, hogy Harry újra beszélni kezdjen.

– Egyszerűen már azt sem tudom, miért harcolok – vallja be Harry halkan, és Louis legszívesebben megölelné, legszívesebben belé bújna, hogy megvédhesse, hogy soha többé ne legyen a hangja ilyen elveszett. – Pedig annyira keményen küzdök. Hogy legyen helyem ebben a mérgező iparágban és a zenémért... Én csak...

Nagy levegőt vesz, vélhetően próbálja visszatartani kitörni készülő könnyeit. Aztán bosszúsan csettint a nyelvével. Amikor újra megszólal, hadarni kezd, a szavak golyóként pattognak ki a száján, olyan dühvel, hogy Louis úgy hiszi, ha kinyújtaná maga elé a kezét, képes lenne megérinteni. Több ezer mérföld távolságból is.

– Ma este bulizni indultam néhány cimborámmal, akik szintén a zeneiparban tevékenykednek – magyarázza Harry. – Ja – teszi hozzá keserűen. – Olyanokkal, akiket te is ismerhetsz.

Louis lélegzete is elakad, attól tartva, hogy ez hova vezethet.

– Ma láttam őket először, csak most futottunk össze, mióta visszatértem Los Angelesbe. Úgy volt, hogy egy kis meghitt összejövetelt tartunk a barátaim házában, de aztán meghívtak egy csomó embert, úgyhogy eljöttünk ide, ebbe a puccos étterembe. Kezdtem befeszülni, akkora buli kerekedett, de azt gondoltam, végülis ez az egyik kedvenc helyem, miért ne érdemelnék meg egy kellemes estét a barátaimmal. Jó helyen vagyok. Ugyebár? Jó helyen. Szóval egy kellemes estének indult, vacsoráztunk, meg ilyesmi. Azt mondták, hogy ünnepeljük meg a visszatérésemet – szünetet tart, reszketve fújja ki a levegőt. – Hát jó, ünnepeljük meg a rohadt visszatérésemet – ismétli meg. – Hát nem kurva jó, ha az embernek ilyen remek haverjai vannak? Igazán szerencsésnek éreztem magamat.

Louis lehunyja a szemét, visszatartja a lélegzetét, és várja, hogy robbanjon a bomba.

– Tudod, mit találtak ki, hogy megünnepeljék a visszatérésemet, Louis? Hogy bontsunk pezsgőt. Meg töményt.

– Jézusom – suttogja Louis, kinyitja a szemét, és csak a fejét ingatja.

– Az egyikük még kokóval is kínált – teszi hozzá keserű nevetéssel. – Még a desszertig sem jutottunk el, és valaki máris kurva kokainnal kínált – röhög fel újra, a hangja visszhangot vet.

– Hol vagy most? – kérdezi Louis. Aggódik. Szomorú.

– Nekem ugyan nem kellett! – kiáltja Harry sértődötten.

– Tudom, bébi, csak érdeklődöm a holléted felől.

– A vécében vagyok – ismeri be Harry. – Csak... ülök itt a padlón, mint egy fasz ebben a nevetségesen puccos és amerikai budiban. Csak haza akarok menni. Mindannyian a sárga földig itták magukat. Már fél órája ülök itt, de szerintem egyikük sem vette észre, hogy eltűntem.

– Jó kis üdvözlő buli az ilyen, ehh – feleli Louis.

Harry felröhög, ezúttal már nem dühösen, inkább csak mintha neki szólna.

– Az.

A lélegzete egyenletessé válik, már ahogy Louis hallja a telefonon keresztül, és ettől ő is megnyugszik kissé.

– Tényleg ne haragudj, hogy felébresztettelek – kér még egyszer elnézést Harry. – Butaság volt, tudom, de én csak... Annyira mérges voltam.

– Nem bánom.

– Lehet, hogy mégsem ártana – érvel Harry, és a tudat, hogy igaza van, nem könnyíti meg a dolgot.

– Lehet – ad igazat neki Louis, majd egy kis hallgatás következik. – Sajnálom, hogy a barátaid szó szerint a világ legérzéketlenebb seggfejei.

– Nem hiszem, hogy komolyan belegondoltak volna, inkább ez a legrosszabb. Csak kicsit szórakozni akartak. Csapni egy nagy bulit. A szemük se rebbent, amikor megjegyeztem, hogy én ezt nem szeretném, és emlékeztettem őket, hogy egy éve nem iszom. Senki sem próbált kényszeríteni vagy ilyesmi, csak... Nem tudom, hogy tudok-e még ilyen emberek között lenni. Most már elég jól állok... Elég jól ahhoz, hogy nemet tudjak mondani. De mi lesz hat hónap múlva? Vagy két év múlva? – káromkodik halkan az orra alatt. – Azt hiszem, sok mindent át kell gondolnom – sóhajtja.

– Majd kitalálod, mi legyen – biztatja Louis. – Még ha időbe is telik. Ne feledd, még csak nemrég tértél vissza.

Mintha ezer éve elment volna. Louis már nem is emlékszik arra az időre, amikor Harry még ott volt vele, bár minden másodpercben szenvedett a hiányától. Nem mintha ezt valaha is elárulná Harrynek. Nem mintha lenne értelme bevallani. Louis tudja, hogy hol a határ. Tudja, hogy egy kis nyafogás és epekedés miatt Harry nem hagyhatja ott a karrierjét, és ez nem fogja visszahozni őt a szigetre. Tudja, hogy nincs happy end számukra, az életük túlságosan is különbözik, túlságosan más ahhoz, hogy ez működjön.

Istenem, Louisnak mégis annyira hiányzik. Nagyon.

– Számomra mégis annyira hosszú időnek tűnik – feleli Harry, és olyan pontosan fejezi ki azt, amit Louis érez, hogy ez a kijelentése élesen és mélyen Louis szívébe hasít. – Kész örökkévalóságnak tűnik. Mintha egy egész élettel ezelőtt történt volna.

Louis nem tudja, mit felelhetne erre, ezért csak hallgat és nagyokat pislog, de a könnyei még mindig hullnak, csendben gördülnek le az arcán.

– Én... – kezdi Harry, aztán megkukul.

Louis némán kifújja a levegőt, aztán megszólal.

– Te mi? – kérdezi szenvtelen hangon. Az utolsó dolog, amire szükség van, hogy Harry megtudja, hogy picsog, gondolja magában, és kézfejével megtörli az arcát.

– Semmi – suttogja Harry. – Rám férne egy séta a sziklák mentén Clifforddal ma este, ennyi az egész.

Ettől Louis csak még jobban sírni kezd, a könnyek csendben folynak végig az arcán, miközben megállja, hogy ne kezdjen el hangosan zokogni.

– Lou? – szól hozzá Harry, és az ő hangja is rekedt. – Ott vagy még?

– Igen, persze – feleli Louis.

– Jól vagy?

– Igen – feleli Louis kitartóan, a hangja már nem remeg. – Persze. Csak fáradt vagyok – hazudja. – Ideje indulnod, életem – utasítja határozottan. – Ne maradj ott azokkal az emberekkel. Nem ünnepelnek téged. Pedig ha valaki, akkor te megérdemelnéd az ünneplést. Na, nyomás haza!

A vonal másik végén, mérföldeken és tengereken és államokkal arrébb csak a csend válaszol. Louis lehunyja a szemét, megpróbálja felidézni azt a pillanatot, amikor épp hazafelé gyalogol a faluból, mielőtt még Harryvel találkozott volna. Próbál visszaemlékezni arra, milyen volt, amikor még elégedett volt az életével és teljesnek érezte. Próbál emlékezni egy olyan életre, amikor még nem tudta, hogy milyen az, ha nem hiányzik belőle senki és semmi. Az elméje, áruló módon, törölte ezeket az emlékeket, és a helyükre a karjai közt szendergő Harry képét teszi, ahogyan a férfi egyszerre lélegzik vele, a teste melegére.

– Vonalban tudnál maradni, amíg én taxira várok? – kérdezi Harry halkan, és valószínűleg sejti, hogy túl sokat kér, de azt is tudja, hogy Louis nem fogja visszautasítani, még ha vissza kellene is.

– Persze – feleli Louis habozás nélkül.

– Mesélnél nekem a világítótoronyról?

– Persze – ismétli Louis, aztán elkezd beszélni a jelenleg odafent tartózkodó vendégekről.

Amikor húsz perccel később bontják a vonalat, Louis ismét elbőgi magát, zokogás tör elő a mellkasának mélyéről.

Magához szorítja a kagylót, összegörnyed, amikor mancsok koppanását hallja a padlón. Aztán egy hideg orr nyomódik az arcához.

Louis leteszi a telefont, helyette Cliffordért nyúl, szorosan a magához öleli, és jólesik neki a mellkasához nyomódó eb súlya.

– Minden rendben lesz – suttogja a kutyája fülébe.

A tudat, hogy ez egyszer csak igazzá válik, nem könnyíti meg a dolgát, de segít.

Harry többet nem telefonál.

Hetek telnek el, és Louis folyton várja, hogy felhívja, a szíve megdobban, ha megszólal a telefon, de sosem ő van a vonal túlvégén. Persze, hogy nem. Hanem a szomszédjai, akik átjönnének hozzá vacsorára, és az iránt érdeklődnek, hogy nincsenek-e túl sokan most a panzióban, esetleg a potenciális vendégek, akik szobát akarnak foglalni, néha pedig a leendő vendégek, akik egy hosszú kérdéslistával hívják fel, amire Louisnak türelmesen válaszolnia kell. Soha nem az, akit szeretne, sohasem Harry, és ahogy a május júniusba fordul, Louis kénytelen beismerni, hogy ez már így is marad.

Talán jobb is így, talán ez azt jelenti, hogy Harrynek könnyebb lett az élete, és igazából már jól van.

Louis mindenesetre reméli, hogy így van.

Próbál nem aggódni, de nehéz. Tudja, hogy Harry már felnőtt, és bölcs ember. Bármit is csinál épp, valószínűleg az a helyes és a legbiztonságosabb dolog. Louis-t mégis kísérti a hangjában lévő pánik, amikor telefonált, a düh, a veszteség.

De a nyár beköszönt, a nap hamarabb kel és később bukik a tengerbe, és Louis ráveszi magát, hogy ennek örülni tudjon. Esténként hosszú sétákat tesz a tengerparton, leül a homokba egy könyvvel. Ritkán tud öt oldalnál többet olvasni úgy, hogy vagy a panzió egyik vendége vagy egy másik Fair Isle-i lakos ne üdvözölné. Nehéz egy mindössze hatvan lelket számláló szigetet zsúfoltnak elképzelni, de ahogy beköszönt a főszezon a turizmusban, úgy érzi, hogy mégis az. Louis azonban nem bánja. Szereti ezt a ritmust. Szereti az évszakok elkerülhetetlen váltakozását is; a magányos telet és a nyári nyüzsgést. Minden alkalommal udvariasan elbeszélget mindenkivel, elvisel némi szelíd oltogatást is, mikor az emberek észreveszik, hogy nyálas történelmi romantikus regényeket olvas, és ő is jót nevet ezen, bár sosem ismeri be, hogy most épp arra van szüksége, hogy olyan történetekbe meneküljön a valóság elől, ahol a hősnők és daliás kérőik boldogan élnek, míg meg nem halnak. Az ő daliája már régen elment, soha nem is kérte meg a kezét, és hetek óta nem küldött egy árva sort sem. Louisnak szüksége van a happy endre, hogy egy kicsit jobb kedve legyen. Mégis, Louis azokon az errefelé igen ritka napokon, amikor a nap melegen süt, lemegy a tengerpartra napozni, sőt, egyszer-egyszer még megkockáztat egy kis úszást is Clifforddal, és igyekszik nem gondolni a vacogó Harryre, aki néhány hónappal ezelőtt a fagyos vízbe vetette magát.

Június tizenkettedikén az egyik, panzióbeli gyereknek van születésnapja, és mivel a nap szikrázóan süt, így Louis a délelőttöt azzal tölti, hogy házi fagyit készít. Kicsit túlzásba is esik az ízekkel, hiszen izgatottan várja, hogy valami különlegeset csináljon, amivel meglepheti a gyereket és a családját. Természetesen vaníliát és csokoládét készít először, de hamarosan kicsit szabadjára engedi a kreativitását, és mindent felhasznál, ami éppen a keze ügyébe akad, hogy izgalmasabbnál izgalmasabb ízeket hozzon létre. Azzal a céllal, hogy a külföldi turisták kedvében járjon, készít egy skót kockás adag fagyit, majd amikor rájön, hogy van otthon krémsajt is, kicsit bevadul, és csinál egy epres sajttortásat is. Ezt egy málnással egészíti ki, és a nagy fináléban egy zöld teás változatot is alkot. A fagyiknak nagy sikere lesz, és még a helyiek is betódulnak, hogy vegyenek egy tölcsérrel. Mrs. Dunn húsz percig győzködi a fiút, hogy ilyet csinálnia kellene minden héten, és csak akkor hagyja el a helyiséget, amikor a Lou megígéri neki, hogy fontolóra veszi a dolgot.

Másnap reggel Louis épp egy málnával teli szatyorral lép ki Mr. Dunn boltjából, mivel az összeset beletette a fagyiba, ami otthon volt, amikor összefut MacLeannel.

– Louis! – kiált rá a postás. – Éppen a világítótoronyhoz készültem – jelenti be, és a piros Royal Mail táskájáért nyúl.

Louis szíve összeszorul a várakozástól, hisz hetek óta nem érkezett levele.

– Csak nem új számlákat hoztál nekem? – tréfálkozik Louis, próbál nem reménykedni.

De MacLean úgy vigyorog, mintha pontosan tudná, mire készül Louis, hisz pontosan tudja, mire vár Louis olyan kétségbeesetten.

– Áh, szerintem ennél izgalmasabbat kapsz – mondja incselkedve, még mindig a táskájában turkálva.

Louis fel nem bírja fogni, hogyan lehetséges, hogy még nem találta meg a postáját, tekintve, hogy milyen apró közösséget kell errefelé kiszolgálnia.

– Elnézést – mentegetőzik a postás, mintha csak olvasna Louis gondolataiban –, bár ez csak fokozza a feszültséget, nem?

Louis udvariasan elmosolyodik, bár legszívesebben megfojtaná. Az egyetlen dolog, amit utál Harry képeslapjaival kapcsolatosan, az a tény, hogy MacLean tuti elolvasta őket, és valószínűleg mindenkinek tovább is pletykálta. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy kitaláljuk, ki az a titokzatos "H", aki folyton ír neki. Szerencsére a faluban senki sem említette Louisnak, de Louis észreveszi, hogy néha tapintatosabban bánnak vele, mintha tudnák, hogy szomorú.

Utálja ezt.

Végül, egy örökkévalóságnak tűnő idő után Mr. MacLean kihúz a postástáskából egy kék képeslapot.

Louis először azt hiszi, hogy az óceán képe, de amikor a postás végre átadja neki, rájön, hogy a kék égbolt az, körben pálmafákkal, középen élénk rózsaszín betűkkel virít: Los Angeles.

– Köszönöm – mormolja Louis, és vissza sem nézve a postásra, máris otthagyja.

– Szóra sem érdemes – szól utána kuncogva MacLean, de addigra már Louis messze jár.

Megvárja, amíg kiér a faluból, és egyenesen az otthona felé veszi az irányt, aztán megfordítja a képeslapot, és még csak nem is nézi, merre tart.

Amikor végre elolvassa a szöveget, megtorpan, és az írás erejétől a lélegzete is elakad.

 

19/05/29

 

Drágám, kedvesem,

 

A te csendedért harcolok.

 

x H

 Louis tágra nyílt szemmel néz a keltezésre. Harry csak néhány nappal azután írta, hogy beszéltek telefonon, csak pár nappal azután, hogy azt mondta Louisnak, hogy már ő maga sem tudja, miért harcol. Louis kissé megremeg, nem tudja, hogyan értelmezze ezt. Agyának racionális része folyton arra emlékezteti, hogy talán nem kellene túl sokat belelátnia, hogy csak árt magának azzal, hogy hagyja, hogy a lapon lévő szavak megdobogtassák a szívét. A másik része, a reménytelenül szerelmes része elolvad a szövegtől.

Leül a sziklaperemre, gyönyörű világítótornya, melyet rajongásig imád, csak egy látomás a távolban.

Sorra veszi a szavakat. Újra elolvassa őket.

 

A te csendedért harcolok.

 

Még ha Harry nem is gondolja úgy, ahogy Louis szeretné, hogy gondolja, nem tehet róla, hogy mennyire megérinti ez az egyetlen sor. Megindítja a gondolat, hogy az a béke, amit neki és az otthonának sikerült adnia Harrynek, olyan sokat jelentett neki, hogy még mindig ezt az érzést keresi a messzi távolban is, hogy még mindig ezt az érzést hajszolja. Talán a Fair Isle-i béke lesz az élete hátralévő részében az etalon, valamiféle cél, amit megpróbál majd elérni a karrierje során. Talán mindig visszatér oda, mint a nyugalom igazi oázisához, ha csak gondolatban is.

Ha Louis képes lesz ezt elérni nála, még ha soha többé nem is látják egymást, akkor is elégedett lesz.

Louis meglepetésére a következő képeslap mindössze egy héttel később érkezik. Kicsit összezavarodik, és kiborul, amikor a postás átnyújtja neki. Épp a ház előtt áll, és azzal van elfoglalva, hogy útbaigazítsa a vendégeit a madármegfigyelőhöz, amikor MacLean mosolyogva, képeslappal a kezében odalép hozzá. Louis hirtelen elfelejt angolul, keze az oldalára hullik, ahogy bizonytalanul az obszervatórium felé mutat.

– Öhm, én... te... – makogja Louis, amikor MacLean átadja neki a képeslapot.

– További szép napot – köszön el a postás szemtelenül a vendégektől, mielőtt visszasétálna arra, amerről érkezett.

Louis addig bámulja a férfit, amíg alig egy pontnak látszik csak a távolban, és ekkor veszi észre, hogy még mindig úgy áll ott, mint egy idióta, egyik kezével még mindig mutogatva. Leengedi a karját, tekintete a képeslapra vándorol, és kissé elkomorul, amikor észreveszi rajta sötétkék óceánt, amelynek színe szöges ellentétben áll a felirattal: Üdvözlet Jamaicáról.

Mit keres Harry Jamaicán? gondolkodik el egy pillanatra, aztán egy halk nevetés kirángatja gondolatai közül.

– Szóval... – szólítja meg Sophie, és megfogja a társa kezét. – Egyenesen előre, amíg ki nem érünk a főútra, aztán forduljunk balra, ugye?

Louis talpig elvörösödik, és ezt érzi is, a szíve hevesen kalapál, a tenyere izzad.

– Így van – feleli, és még mindig zavartnak tűnik. – Igen – teszi hozzá, ezúttal már magabiztosabban. Megrázza a fejét, és üres kezét a nadrágja farzsebébe rejti, és megnyerő mosollyal néz a párra. – Őszintén szólva, kihagyhatatlan élményben lesz részetek. Nincs olyan sok épület a szigeten, nem igaz? – tréfálkozik, és a kezét, amely még mindig a képeslapot tartja, a hasára szorítja, a lapot a piros pólójához nyomja, elrejtve azt a szem elől.

Sophie és a barátja, akinek a nevét Louis akkor sem tudná felidézni, ha fizetnének érte, elnevetik magukat. A nyaraló embereknek olyan könnyű örömet szerezni, fordul meg Louis agyában, amikor megköszönik az útbaigazítást, és elindulnak abba az irányba, amerre mutatott. Eleve jókedvűen érkeznek ide, készen állnak a kalandra és a szórakozásra. A turisták még a legszarabb viccein is mindig nevetnek. Mégis, most nem vágyik oly nagyon közönségre, inkább örül, hogy elfoglalják magukat.

Miután elmentek, Louis kinyitja a bejárati ajtót, és füttyent egyet. Vár néhány másodpercet, mire Clifford megjelenik, és izgatottan csóválja gazdája felé a farkát.

– Akarsz sétálni? – kérdezi tőle Louis, és elmosolyodik, amikor Cliff feleletképp megpróbál ráugrani. – Jó fiú vagy, ugye? – figyelmezteti Louis a helyes viselkedésre, és megvakargatja a füle tövét, amit a kutya annyira imád, annak ellenére, hogy nem szabadna felugrania az emberekre.

Louis még a pórázzal sem törődik, annyira vágyik rá, hogy eltűnhessen a kíváncsi szemek elől, és végre egyedül elolvashassa a képeslapot. Együtt sétálnak le a partra, és megkönnyebbülten veszi észre, hogy nincs túl nagy jövés-menés. Louis talál is egy sziklát az egyik sarokban, és felül rá, nadrágja szárát felhajtva, engedi, hogy a lába a vízben lógjon. Clifford boldogan szaladgál a parton, üdvözli az ismerős arcokat, és Louis hagyja, hadd szórakozzon, míg ő a küldeményére koncentrál.

 

19/06/03

Kedves Louis!

 

Találtam egy másik szigetet, ahol elrejtőzhetek, amíg felveszem a dalokat.

Bárcsak ugyanolyan érzés lenne, de... Itt mindig süt a nap.

És meleg van. Mindenki imád itt lenni.

Bármit megadnék most egy olyan viharért, amiben régen együtt volt részünk.

De a dolgok gyorsabban haladnak, mint ahogy azt elképzeltem.

Ez jó, azt hiszem.

 

Gondolok rád.

 

x

 

H

 

Louis elmosolyodik, amikor meglátja a dátumot. Harry hetekkel ezelőtt írta. Rögtön a legutóbbi képeslap után. Egész idő alatt Louisra gondolt, folyton ő járt a fejében, és írt neki, még akkor is, amikor a munkájába temetkezett.

Harry pedig dolgozik, a lap szerint albumot vesz fel. Louis persze tudta, hogy így lesz. Harry végül is ezért ment el, ezért tért vissza a megszokott életéhez, hátra sem pillantva, vagy legalábbis nem túlságosan. Louisban még mindig felcsillan a büszkeség a megerősítést láttán. A dalok, amelyeket Harry a Fair Isle-en írt, életre kelnek és virulni fognak. Azok a gyönyörű dalok, amelyekbe Louis beleszeretett, amelyeket Harry annyi szeretettel és gondossággal írt, eljutnak majd a világ minden tájára, és ott fognak szólni az emberek telefonjain és autójában. Játszani fogják őket a rádióban. Elkísérik az embereket nehéz és boldog időkben egyaránt.

Milyen izgalmas ötlet. Louis nem is érti, hogy Harrynek hogyan nem juthat az eszébe, hogy a szavai és a hangja vigaszt nyújt a nehéz pillanatokban, hogy ezrek életének kísérik végig az apró és lényeges pillanatait.

A büszkeség ellenére azonban mindig ott bujkál benne az aggodalom. Óhatatlanul.

A Harry iránti érzéseitől elvakítva Louis képtelen nem észrevenni a szavak mögött rejtőző melankóliát, a szomorúságot, és azt kívánja, hogy bárcsak könnyebb lenne a férfi dolga. Csakhogy nem tehet semmit, így hát ott üldögél a sziklán, lábával a vízben, és elfojtja az aggodalmát.

Harry gondol rá. Ez egy mentőkötél, és Louisnak ebbe kell kapaszkodnia.

A következő alkalommal június legvégén hoz a postás hírt Louisnak, több mint egy héttel később.

A hónap gyorsabban elrepült, mint Louis gondolta volna, és úgy érzi, hogy az elmúlt két hétben szinte csak annyit tett, hogy órákat töltött a konyhája mélyén, hogy egy teltház étvágyát kielégítse. Louis tudja, mekkora áldás, hogy nincs szabad szobája, de még csak a szezon felénél jár, és érzi, hogy kezd fáradni. Tisztában van vele, hogy ez részben azért van így, mert rengeteg energiát fordít a sebeinek nyalogatására, hogy meggyógyítsa összetört szívét. Ezt azonban sosem mutatja ki, mindig ragyogó, barátságos mosoly csücsül az arcán. De ehhez is sok energiára van ám szükség, hogy a nap minden másodpercében örömmel és vidáman álljon a vendégek rendelkezésére, kivéve a saját szobája magányában. Rendes körülmények között Louisnak könnyen megy az ilyesmi. Tudja, hogyan kell elbűvölni és szórakoztatni az embereket. Tudja, hogyan nevettesse meg őket, és mi a módja annak, hogy ötcsillagos értékeléseket hagyjanak neki a TripAdvisoron. Nem találja ezt túl fárasztónak, mert csak az év forgalmas időszakában kell aktívan csinálnia. Mostanában azonban a színlelt öröm és a mások élettörténete iránti érdeklődés a szokásosnál kicsit többet vesz ki belőle.

De nem baj. Semmi baj. Majd elmúlik.

Még mindig minden áldott este újraolvassa Harry képeslapjait. Tudja, hogy be kéne már ezt fejeznie, ahogy azt is, hogy soha nem fog túllépni a férfin, ha továbbra is a Harry szavai által okozott mámorban lubickol, de nem bír felhagyni vele. Szinte ráfüggött a dologra, és Louisnak szégyellnie kéne magát a helytelen összehasonlítás miatt, de ez pontosan így van. A pokolba is, tényleg függő lett. Egyszerűen nem bír leállni. Azt az érzést hajszolja állandóan, mikor a szíve megdobban, ahogy azt olvassa, hogy Harry rá gondol. Arra vágyik, hogy minden este Harry testének melegére gondolva merüljön álomba, ahogy a férfi a mellkasán fekszik. Úgy alszik el, hogy elképzeli, ahogy csöndes szuszogása betölti Louis hálószobáját. Nem akar elaludni, miközben Harry pucér látványa jár a fejében, a szája pedig tátva marad az örömtől. Így hát behódol, újra átadja magát az élvezetnek, és ismét elolvassa a szavakat a zseblámpája fényében.

Minden reggel azzal a csalfa reménnyel ébred, hogy üzenet érkezik. Minden reggel vágyakozik, hogy híreket kap Harry készülő albumáról. Minden reggel hírekre vágyik, hogy Harry hogyan boldogul egy olyan szigeten, amely nagy füves és piás nyaralóhely hírében áll.

Louis valójában nem aggódik emiatt. Ha Harry visszaesik, akkor ez a sorsa része. Louis nem sokat tehetne, hogy megakadályozza, főleg nem a világ másik feléről. Legalábbis ezt próbálja bebeszélni magának, hogy ne érezze magát szörnyű kontrollmániásnak, aki azt hiszi, hogy jobb döntéseket hozhat Harry életéről, mint maga Harry.

Ez még viccnek is rossz, emlékezteti magát Louis gyenge pillanataiban.

 Június huszonnyolcadika reggele ugyanúgy kezdődik, ahogyan a többi, egy hosszú kocogással indul a sziklák mentén, majd végig a parton. Aztán Louis reggelit készít a panzió összes vendégének, lényegtelen dolgokról cseveg velük, mialatt kiosztja az ételt, hiszen most az egyszer meghívták, hogy csatlakozzon hozzájuk az ebédlőben. Miután leszedte az asztalt és elmosogatott, lefoglalja magát néhány adminisztratív feladattal, és a recepciónál marad, hogy észrevegyék, ha a vendégek közül bárkinek is szüksége lenne rá. A délelőtt lassan telik, egy kicsit túl fülledt az idő, egy kicsit túl unalmas. Hamarosan túl késő lesz, hogy MacLean felbukkanjon, és Louis beletörődik egy újabb napba, amikor nem kap új híreket.

Meglepetésére azonban ebéd után nem sokkal felbukkan a postás, nem egy, hanem két jamaicai képeslappal, és nyugtalan arckifejezéssel. Louis köszönetet mond neki, és felkapja a postáját, izgatottan várja, hogy elolvassa, mit ír Harry, most, hogy látta MacLean úr arcát.

Az első, amit meglát, egy légifelvétel, néhány tengerparti ház egy szívbe rendezve, amelyet a legsötétebb és legmélyebb óceán vesz körül. Louis megpróbál nem belelátni ebbe a képbe semmit, miközben megfordítja a lapot, és olvasni kezdi.

 

19/06/11

 

Kedves Louis!

 

Ne haragudj a legutóbbi üzenetem miatt.

Néha nem tudom, miről beszélek.

 

x

 H

 

– Mi van? – értetlenkedik Louis, miközben elolvassa a lapot, és visszaemlékszik az utolsó képeslapra, amit kapott, arra, amelyikben Harry bejelentette, hogy felveszi az új albumát.

Harrynek nem lenne oka megbánni, hogy azt küldte, és Louis a szíve torkába ugrik, ahogy továbblép a második képeslapra, amely egy másik tengerparti kép, közepén a zöld-sárga-fekete színekben pompázó JAMAICA felirattal, amely szinte az egész helyet kitölti. Egy másodpercbe is beletelik, mire Louis egyáltalán észreveszi a Szeretettel üdvözöllek feliratot, ami fölé és alá van biggyesztve. Louis még mindig idegesen, és kissé remegő kézzel fordítja meg a képeslapot.

A dátum szerint egy nappal korábbi, mint az előző, és Louisnak a meg kell támaszkodnia a recepciós pulton, hogy lehiggadjon annyira, hogy elolvassa az üzenetet.

 

19/06/10

 

NEM TUDOM, MIT TEHETNÉK, HOGY NE HIÁNYOZZ ANNYIRA!

VESZEM FEL A DALOKAT, ÉS CSAK TÉGED HALLAK A HANGSZÓRÓKBÓL.

 BIZTOS VAGYOK BENNE, HOGY NEM ERRE SZERZŐDTEM.

 

A szavakból árad a düh, a harag – Louisnak hallania sem kell Harry hangját, hogy ezt levágja –, és először fut át az agyán a gondolat, hogy talán Harry is ugyanazért szenved, amiért ő.

Talán az érzés kölcsönös. Végül is az érzéseiről ír dalokat. Dalba önti az érzéseit, és emiatt frusztrált. Harry, akinek még mindig bejön az ötlet, hogy romantikus gesztusként dalt írjon valakinek, még ha nem is szeretné, hogy ha valaki róla írna egyet. Még mindig Louisra gondol, hónapokkal később is. Talán Harryt is kísérti valami? Talán ő is ugyanúgy Louis emlékének megszállottja, ahogyan Louis...

Talán egyedül gubbaszt éjszakánként egy nagy tengerparti házban Jamaicán, és azt kívánja, hogy a hőség ellenére bárcsak Louis karjai ölelnék? Magányosnak érzi magát akkor is, ha emberek veszik körül, csak mert Louis nincs ott? Vágyik arra, hogy Louis hangja meséket olvasson neki? Vágyik az érintésére? Sötét klubokban csókolgatja az embereket, és azt kívánja, bárcsak Louis ajkait ízlelhetné? Magához nyúl reggelente, és arra gondol, hogy a testük egymásba gabalyodik éppúgy, ahogy Louis teszi? Amikor énekli azokat a dalokat, amikről beszél, abban a távoli stúdióban, eszébe jut, hogy lágyan gitározik egyszemélyes közönsége előtt? Egyedül Louisnak és senki másnak.

Mindez gyorsan lepörög Louis fejében, lehetőségek és kérdések. Túl nagy, túl felkavaró, túl izgalmas, és Louis egy fejrázással elűzné az egészet.

Képtelen rá.

Nagy levegőt vesz, hogy megnyugodjon és visszatér a második levélhez. A bocsánatkéréshez. Harry minden bizonnyal egymás után küldte el a kettőt, és annyira megbánta a vallomását, hogy legszívesebben azonnal törölte volna, amint postára adta.

Louisnak figyelmen kívül kellene hagynia ezt? Ne vegyen tudomást arról, hogy mit érez emiatt? Melegnek és különlegesnek, nagynak és jelentősnek? Szomorúnak és félembernek? Harry egyértelműen ezt szeretné, azzal, ahogyan bocsánatot kért az érzéseiért.

Louis elteszi a második kártyát, a pultra támasztja, a képpel felfelé, hogy ne kelljen olvasnia, ahogy Harry megpróbálja visszaszívni, hogy megvallotta az érzéseit neki.

Ehelyett az első képeslapra koncentrál.

 

NEM TUDOM, MIT TEHETNÉK, HOGY NE HIÁNYOZZ ANNYIRA!

 

Olvassa a sort. Aztán újra elolvassa. Elolvassa háromszor, négyszer, ötször.

 

NEM TUDOM, MIT TEHETNÉK, HOGY NE HIÁNYOZZ ANNYIRA!

– Gyere vissza – suttogja Louis hasztalanul a képeslapnak, és hirtelen elönti a harag. – Ha hiányzom, és rám gondolsz, csak gyere vissza – könyörgi, könnyek szöknek a szemébe, de gyorsan visszanyeli őket, és gúnyolódik magán.

Mintha ez ilyen egyszerű lenne. Mintha ilyen egyszerű lenne.

Nem először hálás azért, hogy Harry nem foglalkozik azzal, hogy választ kapjon. Louis nem szívesen lenne az az ember, aki egy hónapokkal ezelőtt véget ért kalandból kifolyólag egy cseppnyi figyelemért esedezne.

A következő képeslap csak július hatodikán érkezik.

Nagyon hivatalos Harry stílusához képest. Nem tesz említést az előző két levélről, és Louis, aki napok óta megszállottan figyeli őket, kissé becsapottnak érzi magát.

Kilenc napja érzi úgy, mintha Harry bombát dobott volna a kapcsolatukra, olyan módon megnyílt volna, ahogyan még soha nem tette, és Louis örökös hullámvasúton várta, hogy mit fog mondani legközelebb.

Kiderült, hogy a következő mondanivalója egy nagy rakás semmi.

 

19/06/21

Azt hiszem, tegnap megírtam életem legjobb dalát.

 

Még csak nem is olyan rémisztő a dolog, mint amilyennek vártam.

 

Úgy érzem... talán megérte.

 

Nem arról van szó, hogy Louis nem örül neki. Mindig örül. De már kilenc napja táplálja a reményt, hogy Harry talán többet akar tőle, talán viszontszereti, és amint elolvassa a képeslapot, úgy érzi, mintha egy vödör jéghideg vizet öntöttek volna az arcába.

És mi van akkor, ha Harry érez valamit iránta? Basszus, Louis annyira naiv volt. Nyilvánvalóan nem fog tenni semmit, és miért is tenne? Az életük nem is lehetne különbözőbb, ellentmondásosabb.

Ezt még az érzések sem tudják helyrehozni.

Louis mégis óvatosan becsúsztatja az új képeslapot a rózsaszín dobozba, a többi közé, hogy bármikor újraolvashassa, amikor csak szüksége van rá.

Július tizenegyedikén Louis újabb levelet kap.

 

19/06/27

 

Szia Louis,

 

Emlékszel még a születésnapomra?

Nem gondoltam volna, hogy lehetséges olyan felszabadultnak érezni magam.

Te, én, Cliff és a tenger... Amikor épp nem vagyok a stúdióban,

mindig lemegyek a partra, belelógatom a lábam a meleg vízbe, és ezt az érzést kergetem.

 Nem ugyanaz, de megteszi.

 

x

H

 

Louis legszívesebben fejbe vágná Harryt, amiért ilyen forró és hideg játékot játszik űz vele, hogy egyáltalán szórakozik vele, de megérti. Megérti, milyen nehéz egymástól távol lenni, még akkor is, ha mindketten tudják, hogy nincs más választásuk. Milyen nehéz elfogadni, hogy az életük sosem fog természetesen összefonódni, sosem fog úgy összeérni, hogy könnyű legyen egy párnak lenni. Megérti, milyen nehéz a búcsú, megérti, hogy mennyire nem akarnak egymástól elszakadni.

Ahogy Louis nem hagy fel a képeslapok őrizgetésével, úgy Harry sem bírja abbahagyni, hogy ne írjon neki. Mindketten különböző módon kapaszkodnak, még akkor is, ha tudják, hogy hamarosan fel kell hagyniuk a dologgal.

Tehát nem, Louis nem tud haragudni. Ő sem áll készen arra, hogy elengedje a férfi emlékét, egyelőre nem.

Harry előbb-utóbb úgyis megunja, vagy túl elfoglalt lesz, esetleg mindkettő. És ez így van rendjén. Louis majd megbirkózik vele, ha eljön az ideje. De most még nem tudja elengedni. És biztosan nem hibáztatná Harryt, ha ugyanígy érezne.

Mégis, a levelet olvasva, Harry születésnapjára gondolva, arra gondolva, hogy megcsókolja a tengerparton... Louis újra át szeretné ezt élni. Még egyszer utoljára. Azt akarja, hogy Harry lássa Fair Isle-t tavasszal, amikor a sziget zsúfolásig megtelik puffinokkal. És nyáron, amikor a tengerparton szinte tömeg van. Azt kívánja, bárcsak visszajönne, azt szeretné, hogy megtapasztalja azt az érzést, amit kerget, és azt szeretné, hogy soha ne menjen el nélküle.

 

Tizenharmadik fejezet

 

Néhány nappal később Louis épp egy délutáni sétáról tér haza Clifforddal, amikor meghallja, hogy a nappaliból a nevét kiáltják. Kissé megdöbben, amikor Mrs. Chadwicket odabent találja, aki az ablaknál kuporogva sütkérezik a napon, ölében nyitott vázlatfüzettel, miközben a sziklákat rajzolja. Meg mert volna esküdni rá, hogy az összes vendég odakint van.

– Meglep, hogy ön nincs odakint a többiekkel – ugratja Louis, amikor köszönés helyett belép. – Nem mindig van ilyen ragyogó időnk, ma gyönyörű a tengerpart. Remek kilátás nyílik a sziklákra és a világítótoronyra a partról.

Az idős asszony kedvesen rámosolyog.

– Egy kis nyugalomra és csendre vágytam – magyarázza. – Szép dolog az unokákkal nyaralni, de már nincs annyi energiám, mint régen.

Louis bólint.

– Persze, megértem. A tengerparton nagyon nagy a nyüzsi – mondja, miközben közelebb lép, hogy megnézze a hölgy rajzát. Elképesztően élethű. – Ez gyönyörű – jegyzi meg, és a képre mutat.

A hölgy még csak bele sem pirul a bókba. Ehelyett büszkén kihúzza magát és némi önelégültség sugárzik róla.

– Ugye? – mondja pimaszul.

– Ön igazán tehetséges.

– Köszönöm, kedvesem. El sem hiszem, hogy te minden nap itt lehetsz.

Erre Louis elmosolyodik.

– Jómagam is alig tudom elhinni. Nagyon szerencsésnek érzem magam emiatt – az utolsó részt halkan mondja, leginkább magának, aztán kicsit udvariasabban mosolyog az idős hölgyre, és a keze fejére teszi a kezét. – Nos, mit tehetek önért? Szeretne esetleg egy jó hideg italt? Tudom, hogy az ablakoknál meleg van.

– Hogy-hogy mit tehetsz értem? – kérdezi Mrs. Chadwick, vastagkeretes fekete szemüvege alól zavartan.

– Nem ön hívott ide? – feleli Louis kissé félszegen, remélve, hogy az asszony még emlékszik rá.

– Ó! Persze, én bolond. Nem, nem, félreérted, kedves fiam, inkább én teszek érted valamit.

– Tessék? – mondja Louis, teljesen összezavarodva.

– Itt volt az a kedves kis postás – magyarázza az asszony és Louis nem tudja megállni, hogy ne horkanjon fel a gondolatra, hogy MacLeant, aki a maga 1,90-es termetével a legtöbb szigetlakónál magasabb, kicsinek nevezi. – Hagyott itt neked egy képeslapot – teszi hozzá, mire Louis élesen beszívja a levegőt.

Csak néhány nap telt el azóta, hogy utoljára hírt kapott. Nem rossz dolog, hogy nem kell sokat várnia. Persze, hogy nem, de Louis nincs hozzászokva, hogy ilyen rövid időközönként kapjon Harrytől üzenetet.

Bár utálja a várakozást az egyes képeslapok között, most már ez is a megszokásává vált. Napok és hetek telnek el, és ő úgy tesz, mintha minden rendben lenne, miközben éjszaka csendben búslakodik és epekedik. Ez az új normális állapot. Harry újabb és újabb üzenetei között Louis megpróbálja lefoglalni magát, megpróbál örömet találni a hétköznapokban, de belül nyugtalan, és titokban retteg, hogy talán ez volt az utolsó üzenet, anélkül, hogy tudna róla, attól fél, hogy Harry nem figyelmezteti, mielőtt abbahagyja az írást, és ő ott marad a levegőben lógva, búcsú nélkül. Ez nem lenne valami jó, de Louis már megszokta.

Az üzenetek közötti késedelem hiánya olyan, mintha megcsípte volna egy ostor.

Lehet ennek valami jelentősége?

– Ó, igazán? – felel végül egy hosszabb szünet után. – Nos, köszönöm, hogy átvette, ez nagyon kedves öntől.

Várakozóan nyújtja a kezét az asszony felé, gyomra összeszorul az idegességtől.

Mrs. Chadwick lapoz néhány oldalt a vázlatfüzetében, amíg meg nem találja azt a kettőt, amelyek közé a képeslapot rejtette.

– Parancsolj – mondja kedvesen.

– Köszönöm – rebegi Louis, és rábámul az új képeslapra, amelyre alig kellett várnia, amin egy forgalmas utcarészlet látható, alatta felirat: Tokyo!

Most meg mi a fenét keres Harry Japánban? Louis nem tudja megállni, hogy ne gondolkodjon el a kérdésen. Legalább ez megmagyarázza, miért jött ilyen gyorsan a levél, morfondírozik, miközben elindul.

Sarkon fordul az ablaktól, megfordítja a lapot, és épp el akarná olvasni, amikor Mrs. Chadwick megköszörüli a torkát.

– Igen? – kérdezi Louis, hangja visszafogott és udvarias. Visszafordul, hamis mosollyal az arcán. – Szüksége van esetleg valamire?

– Ó, dehogyis – feleli Mrs. Chadwick kedvesen. – Csak gondoltam, talán szeretne beszélgetni.

Ahogy ezt kimondja, olyan határozottan... Louis rögtön tudja, hogy az asszony is csatlakozott azok táborához, akik olvasták vagy hallottak a leveléről.

– Jól vagyok, de azért köszönöm – válaszolja Louis, és mosolya elhalványul. Lenéz a képeslapra, végül elolvassa az üzenetet, és egész testében megfeszül, a háta kiegyenesedik, a szemei elkerekednek.

Egyszerre tűnik óvatlannak, mégis gyengédnek, hogy Harry ilyesmit írt neki, és el is küldte.

 

19/07/05

 

„Azt mondják, ha hiányzik valaki, akkor valószínűleg ő is ugyanígy érez, de nem hiszem, hogy lehetséges volna, hogy én annyira hiányoznék neked, mint amennyire te most nekem hiányzol.”

 

Edna St. Vincent Millay

 

Louis pislog, a szeme megtelik könnyel. Remegve fújja ki a levegőt, és próbál nem sírva fakadni.

– Louis, drága gyerekem – mondja Mrs. Chadwick a távolból –, jól érzed magad?

El kell hagynia ezt a szobát. Most rögtön. El kell tűnnie szem elől, muszáj, egyedül kell lennie. Érzi, hogy a keze kicsit remeg, és sűrűn nyeli a szükség gombócát, a vágyakozás csomóját, a hiány csomóját, ami kényelmetlenül megakadt a torkán.

Ha Harry csak sejtené, hogy Louis mennyit gondol rá, mennyire aggódik érte, mennyire szereti őt a távolból... Soha nem írt volna ilyesmit.

Néhány hosszú másodpercnyi csend után, amikor Louis szó nélkül bámulja az idézetet, végre felpillant, és tekintete összeakad Mrs. Chadwick tekintetével.

– Jól vagyok – feleli szétszórtan. – Csak sok dolgom van ma.

– Ó, ezt kétlem – jelenti ki az idős hölgy csendesen, becsukja a vázlatfüzetét, és félreteszi a ceruzáit.

Aztán feláll, és elszántan megindul a fiú felé. Belekarol Louisba, és kivezeti őt a nappaliból a folyosóra.

– Teára van szükséged – jelenti ki határozottan, amikor befordulnak a konyhába. – Teára és egy jó kis beszélgetés egy idegennel.

– Semmi bajom – hazudja Louis, még mindig az asszony nyomában.

Az idős hölgy szigorúan rámutat a konyhában lévő aprócska asztal körül álló két szék egyikére – Harry székére –, aztán hátat fordít neki, és felteszi a tűzhelyre a teáskannát.

– Semmi baj, ha nem akarod az orromra kötni a dolgaid, de meglepődnél, mennyit segíthet, ha kiadod magadból, ami bánt.

Louis felhorkant, leül a székre, és a képeslapot az asztalra teszi, az idézettel felfelé.

– Tudom – feleli. – Sok mindent kiadok a kutyámnak. Tudja, csak mi ketten vagyunk itt.

– Á, de a kutyád nem tud visszaszólni, ugye? – kérdezi a nő, egy pillanatra hátrafordul, és Louisra mosolyog.

– Egyesek szerint ez a legjobb tulajdonsága – viccelődik Louis, és a szája sarka kicsit felkunkorodik, amikor Mrs. Chadwick őszintén felkacag.

– Folytasd csak – bátorítja a fiút egy idő múlva, miután elé rakott egy gőzölgő csészét. – Jobban fogod érezni magad, és én egy öreg, kíváncsi banya vagyok, aki mindent tudni szeretne.

Louis kuncogva belekortyol a forró italba, annak ellenére, hogy kint kánikula van.

– Te nagyon szereted azt, aki azt a képeslapot küldte – jelenti ki Mrs. Chadwick, és Louis azon kapja magát, hogy ismét próbálja elpislogni a könnyeket a szeméből, ezúttal sokkal kevésbé sikeresen, mint korábban.

Mivel nem bízik abban, hogy a hangja nem remeg, Louis egyszerűen bólint.

– De nem maradhat itt veled – folytatja a találgatást Mrs. Chadwick.

– Nem – ért egyet Louis. Aztán, mert ha már erről beszél, biztosan nem fog hazudni, hozzáteszi: – Nem teheti. Az élete messze van innen.

Mrs. Chadwick arcán egy másodpercig meglepettség és nyugtalanság érzése villan fel, de még azelőtt elmúlik, hogy Louis igazán fel tudná fogni a dolgot. Hamarosan újra úgy fest, mint a világ legjobban aggódó dadája.

– Ez nem lehet könnyű.

– Igen... – szipogja Louis, és a tenyerével letöröl egy könnycseppet.

– Sokat utazik a munkája miatt, és folyton ír, anélkül, hogy válaszolhatnék rá. A legtöbbször úgy érzem, mintha csak a hírekre várnék, tudja?

Mrs. Chadwick hümmög, aztán kortyol egyet a bögréjéből.

– Kicsit igazságtalannak hangzik a dolog – jegyzi meg. – Ha mindketten tudjátok, hogy nem fog működni a dolog, akkor nem kéne ilyen sokáig húznia téged.

– Erről szó sincs – tiltakozik Louis védekezően, bár persze mindenki másnak pontosan így tűnik. Pontosan olyan, mintha Harry csak játszana Louis érzéseivel.

– Ha engem kérdezel, ez egy kicsit önzőnek tűnik a részéről – teszi hozzá, figyelmen kívül hagyva Louis tiltakozását.

– Ő a legönzetlenebb ember, akivel valaha találkoztam – suttogja Louis. – Mindent, amit tesz... másokért teszi. Nem tudok rá haragudni amiatt, hogy ír nekem, ha arra van szüksége, amikor szinte soha nem tesz meg dolgokat saját magáért. Nem tudok... Még akkor sem, ha hiányzik, és fáj, és még akkor sem, ha elolvasom azt az idézetet, és olyan... olyan dühös vagyok, mert ha itt lenne, és át tudná érezni, amit én érzek, soha még csak meg sem fordulna a fejében, hogy nem hiányzik nekem is ugyanúgy – Louis mély levegőt vesz, és lesüti a szemét, a képeslapra bámul. – De akkor... hogyan haragudhatnék rá? Amikor ezt olvasom, és én csak... Arra gondolok... talán, ha a dolgok másképp lennének, akkor most itt lenne velem. Hogy lehetnék dühös? Amikor ez a legszomorúbb dolog, amit valaha olvastam.

– Ó, drágám – mondja Mrs. Chadwick, és gyengéden átnyúl az asztal fölött és megszorítja a fiú kezét.

– Nem akarom, hogy szomorú legyen – folytatja Louis, olyan nyomasztóan gyászos érzéssel. – Szeretem őt, nem akarok arra gondolni, hogy szenved... Tokióban vagy Jamaicában! Azt akarom, hogy boldog legyen. De ha szomorú, és ha tényleg hiányzom neki, akkor inkább szeretnék tudni róla. Akkor is, ha fáj.

Mrs. Chadwick hümmög, ujjaival lágyan megkocogtatja a fiú kézfejét.

– Teljesen szét vagy esve, ugye? – cukkolja.

– Így is lehet mondani – feleli Louis, és forgatja a szemét. Aztán elmosolyodik. – Végül minden rendben lesz.

– Persze, a szíveket nem kell annyira félteni. Elég sok mindent kibírnak – mondja az asszony bölcsen. – Különben is, mindannyiunknak volt már ilyesmiben része, nem így van? Vannak olyan emberek, akik sokat jelentenek nekünk, de az ellenkező irányba hajóznak, igaz?

Louis hangosan kifújja a levegőt.

– Így van – ért egyet néhány másodperc után. – Pontosan így van.

– Csak akkor gyászolhatjuk meg őket, ha már kiléptek az életünkből, de ennek ellenére hálásak lehetünk azért, amit adtak nekünk – teszi hozzá, egy elvont arckifejezéssel az arcán.

– Önnek ki volt ez a személy? – Louis nem tudja megállni, hogy meg ne kérdezze.

Az idős hölgy visszanéz rá, és elmosolyodik.

– Csak egy gyerekkori barát. Elsodort minket egymástól az élet. De ő mindig különleges volt számomra. Tudod, azok nagyon más idők voltak.

Louis nagyot kortyol, és szomorúan bólint az asszonyra.

– Értem.

– Minden rendben lesz – biztatja Mrs. Chadwick magabiztosan.

Amikor ő és a férje a hét végén távoznak az unokákkal, odaadja Louisnak az egyik vázlatát a világítótoronyról. A sarkába gyorsan odafirkantja: Louis, nézd, milyen szép a világod!, aztán mindentudó mosollyal átnyújtja neki.

A következő japán képeslap mindössze egy héttel az első után érkezik, amin Louis szinte már meg sem lepődik. Harry nem közöl több információt arról, hogy mit keres Ázsiában, de ezúttal egy kis kóstolót ad abból, hogy milyen ott az élete. Louis szelíd mosollyal az arcán olvassa a lapot, miközben lerakja a kabátját, mert épp most ért haza a reggeli kocogásból. Amikor a végére ér, Louis elpirul, és érzi, hogy ez a forróság az arcáról a mellkasára is átterjed, a szíve pedig kihagy néhány ütemet. A hangnemváltás önmagában elég ahhoz, hogy Louis kissé zavarba jöjjön, de mégis hízelgőnek találja.

 

19/07/11

 

Kedves Louis!

 

Jártál már Japánban?

Imádok itt lenni. A tokiói utcákat járva úgy érzem, mintha tényleg elvesznék.

Felemelő. Megpróbálom tanulni a nyelvet.

Jó móka, de komoly kihívás is. Lefoglal, amíg tárgyalások zajlanak.

Legnagyobb rajongója vagyok a szempilláidnak, ahogyan az arcodhoz érnek.

 

x H

 

Csak egy apró dolog, egy furcsa bók, ha annak szánta egyáltalán, de Louis hagyja, hogy simogatásként áradjon szét rajta. Pontosan olyan érzés ezt olvasni, mint Harry elszánt tekintetének melegsége az arcán. Pontosan olyan érzés, mint amikor hosszú estéket töltött azzal, hogy Louis vonásainak minden szegletét csendben tanulmányozta. Pontosan olyan érzés, mint amikor Harry finom csókokkal hintette be Louis bőrének minden egyes centiméterét, áhítattal, amit csak szeretkezésnek lehetett nevezni, még ha soha nem is beszéltek erről.

Ezekből a szavak, abból a szövegből pontosan ugyanezt érzi, ezért Louis elpirul, kicsit bele is borzong, és verdeső szívéhez szorítja a lapot, miközben próbál lehiggadni, miközben próbálja nem úgy érezni, hogy a férfi udvarol neki.

Egész nap a zsebében hurcolássza magával, egy pillanatra sem tud megválni tőle, és amikor van akár egyetlen szabad perce is, titokban újraolvassa az utolsó mondatot. Aznap este, amikor beteszi a többihez a dobozba, nem érez szomorúságot, mint általában, amikor képeslapot kap Harrytől. Ehelyett Louis megtisztelve érzi magát, mikor látja, hogy a férfi még emlékszik rá.

Persze ezután hetekig nem érkeznek hírek Harryről.

Az élet megy tovább, a nyári napok még mindig hosszúak, és a világítótorony még mindig tömve van. Louis pedig még mindig vár, és próbál nem aggódni, amikor elérkezik augusztus első hete és el is múlik hírek nélkül. A japán képeslapok többé-kevésbé egy héttel a megírásuk után érkeztek meg, így feltételezhető, hogy Harry továbbállt, elutazott valahová, és ezért nem kapott Louis még semmit. Hogy abbahagyja az aggódást, Louis elképzeli a távoli helyeket, ahová mehetett, és ahonnan a posta csak évek múlva ér el Fair Isle-re. Egyik nap, augusztus második hetének közepén Louis egy egész estét tölt a világítótorony tetején, és elképzeli, ahogy Harry épp Hawaiin sütteti a hasát a napon.

Valahányszor egy kicsit is kiborul, vagy bosszankodik, amiért így kell lógnia a levegőben, az egereket itatja, hiszen Harry rettenetesen hiányzik neki, aztán mindig újraolvassa a képeslapjait. Sok időt tölt azzal, hogy valamilyen utalást keres bennük, megpróbálja pontosan definiálni, hogy egy bizonyos szóhasználat milyen érzelmeket rejthet, megpróbálja elképzelni, hogy pontosan hogyan hiányozhatott Harrynek, amikor bizonyos mondatokat leírt. Valószínűleg a doktoriját is megírhatná már Harry levelezésének értelmezéséről ezen a ponton, olyan jól ismeri őket, hogy álmából felkeltve is tudna idézni belőlük. Ez már biztosan nagyon gáz, fordul meg néha a fejében, de ez ellen nem tud mit tenni.

Vár, az élet szinte megáll a képeslapok között, a napok egymásba mosódnak, amíg már nem tud különbséget tenni egyik és a másik között, a vendégek mind ugyanúgy néznek ki és a hangjuk is ugyanolyanná válik a számára.

Augusztus tizedikén, reggel kilenckor meglepődik, amikor eszébe jut, hogy mennyire különös, hogy még nem gondolt arra, hogy rákeres a neten Harry nevére, hogy megnézze, merre járhat. Végül is ez lenne a legegyszerűbb módja, hogy megtudja, hol lehet, feltéve, hogy a rajongók kiszúrták valahol.

  Még a gondolatától is felfordul a gyomra, és Louis a nap hátralévő részét önostorozással tölti, amiért egyáltalán eszébe jutott ilyen buta ötlet. Hónapokkal ezelőtt azt mondta Harrynek, hogy csak azokat a dolgokat érdemes tudnia róla, amiket Harry maga mond el neki, és Louis ezt komolyan így gondolta. Még egy kósza gondolat is, csupán megjegyzésként is, ami csak a fejében hangzott el, még az is, hogy átvillant az agyán, hogy kémkedjen utána, a puszta felvetés is aljas, és sérti Harry bizalmát. És ha van valami, amit Louis mindennél jobban becsül, az a fiú belé vetett bizalma.

Egész nap nyűgös és szenved, és csendben korholja magát, amiért annyira függ ettől az embertől, annyira aggódik érte, hogy akár csak egy pillanatra is képes lenne elcsábulni és rákeresni Harryre. A vendégek még megjegyzéseket is tesznek rá, és aggódva kérdezgetik, hogy biztos jól érzi-e, mikor aznap este felszolgálja a vacsorát.

Louis persze hazudik. Felvesz egy nagy boldog mosolyt, és fogait összeszorítva hazudik, mikor azt állítja, hogy egyszerűen csak kimerült, ahelyett, hogy beismerné, hogy dühös magára, a gyengeségére. A bűntudat azonban dolgozik benne, egészen az éjszakába nyúlóan.

Mintha csak megérezte volna, hogy szükség van rá, másnap reggel frissen és üdén megérkezik Harry következő képeslapja, amely végre lecsillapítja a hírek iránti állandó éhséget, amellyel Louis eddig küzdött. Július végi keltezésű, és Los Angelesből érkezik, ami persze megmagyarázza a késedelmet. Louis hazudna, ha azt mondaná, hogy nem könnyebbült meg, bár a ráfirkált szöveg óvatosságra készteti. Elolvassa, aztán újra elolvassa a lapot, miközben bepakol néhány lepedőt a pincében lévő mosógépbe, és Harry viszonylag távolságtartó üzenetén töpreng.

 

19/07/25

 

Kedves Louis,

 

Nemrégiben átéltem a megvilágosodás élményét, mintha az egész világ felragyogott volna a bizonyosság erejétől, kitisztult előttem a kép. Már egy ideje sejtettem, hogy mit szeretnék, de vigaszt nyújt az a csontig hatoló boldogság, amit néhány nappal ezelőtt éreztem. A part üres volt, az ég gyönyörű, és én pontosan tisztába kerültem azzal, hogy ki vagyok, és mit akarok, és szinte éreztem a kezed az enyémben...

 Önző módon azt kívántam, bárcsak itt lennél,

 

H

 

„Átéltem a megvilágosodás élményét” – mondogatja magában Louis, és megnyomja a mosógép indító gombját. – Ez meg mi a fenét jelent?

De a képeslap természetesen nem válaszol.

Harry azonban még mindig hiányolja őt, még mindig szenved a világ túlsó felén, és Louis nem tud mit kezdeni a megkönnyebbülés, az együttérzés és szomorúság elegyével, amely eme sorokat olvasván eltöltötte. Még nem lépett tovább. Még mindig mindketten ugyanabban a csónakban eveznek.

Alig telik el egy hét, mire befut a következő képeslap, amely Louisnak csak még több ostorcsapást kínál. Mostanra augusztus közepe-vége felénél tart a naptár, és a legtöbb vendég ismét délnek vette az irányt, néhányan közülük Edinburgh-ba mennek a fesztiválra, míg mások már hazafelé tartanak. Kicsit kevesebbet már a dolga, mint tavaly ilyenkor, ami anyagilag akár aggasztó is lehet, de az igazat megvallva Louis egy kicsit megkönnyebbül ettől. Szeptember első hetén túl már nem kapott új foglalásokat, és normális esetben ideges lenne, de idén már nagyon várja, hogy végre nyugalma legyen és csönd. Az összetört szívvel való búsulás és a sebeinek nyalogatása tízszeresen súlyosbítja a fájdalmát, amikor állandóan idegenekre kell mosolyognia, és egyetlen vágya az, hogy eltölthessen úgy egy napot, hogy ne kelljen magára öltenie ezt a művigyort. Legalább egyetlen napra. Ettől függetlenül még mindig akad itt-ott néhány foglalás, így amikor Louis augusztus tizenkilencedike körül kap egy képeslapot Londonból, kénytelen faképnél hagyni a recepciónál egy utazót, aki rettenetesen unalmas beszélgetésbe bonyolódott volna éppen és feszülten távozni. Valami régi autókról dumált talán? Louis akkor sem tudta volna megmondani, hogy miről beszélt, ha agyonütik.

Rosszul kellene éreznie magát, amiért lényegében cserben hagyott egy ügyfelet, de apró bizsergések futnak végig az ereiben a gondolatra, hogy Harry visszatért az óceánnak ezen oldalára, és azonnal el kell olvasnia, mit ír. Most rögtön. Azonnal. Társaság nélkül. Különben is, amint a postás kitette a lábát a panzióból, azt hazudta, hogy elfelejtett valami sürgős dolgot elintézni, és ami azt illeti, ez elég hihető volt.

Louis átrohan a ház és a melléképület között, és túlságosan gyorsan felmászik a toronyba vezető lépcsőn, hogy teljesen biztonságban legyen. Amikor felér, megkönnyebbülten tapasztalja, hogy a lépcsőház üres. A lámpateremben azonban nem áll meg, helyette egyenesen a galériára vezető ajtóhoz megy, szíve dübörög, és alig kap levegőt.

A nap nem süt, elbújik egy felhő mögé, de ahogy a horizontra pillant, a tengert simának, egyenletesnek látja. Louis magába szívja a látványt, miközben mélyeket lélegez, hogy megnyugodjon.

Harry itt van a szomszédban. Harry közel van. Harry már a kertek alatt jár.

Louisnak határozottan szüksége van egy kis friss levegőre, hogy feldolgozza ezt a hírt.

Miután a légzése újra visszatér a régi kerékvágásba, és az agya már nem képzel el ezernyi ostoba forgatókönyvet arról, hogy Harry csak miatta jött vissza, Louis megfordítja a lapot, és végre elolvassa az üzenetet.

 

19/08/16

 

Kedves Louis,

 

Itt vagyok, újra az Egyesült Királyságban, egy örökkévalóságnak tűnő idő után. El sem tudom hinni, hogy csak néhány rövid hónap telt el. Amikor anno visszatértem Los Angelesbe – amely oly sok nyomasztó emlék helyszíne volt –, egyáltalán nem éreztem azt, hogy hazamegyek. De azért örülök, hogy elég erős voltam, és képes voltam megtenni. Londonban sem érzem magam teljesen otthon. Azt hiszem, még mindig keresem az otthonosság érzését, amit olyan tökéletesen leírtál. De egyre közelebb kerülök hozzá, ebben már biztos vagyok. Micsoda boldogság. Micsoda megkönnyebbülés.

 

Mindig eszembe jutsz, ahogy fenn vagy a toronyban,

 

H

 

Louis egy darabig töri a fejét az üzeneten, és kicsit elkomorodik. Harry írásából egy újfajta optimizmus süt, ami korábban nem volt ott. Van valami, ami átjött az utóbbi néhány képeslapján, amitől más. Nem csak azért próbál vidám lenni, hogy Louis ne aggódjon. Louis mostanra megtanulta felismerni ezt, meg tanulta észrevenni a rosszul elrejtett melankóliát a sorok között. De ez... ez őszinte optimizmus, ami minden egyes szóból árad, az a szilárd hit, hogy minden rendben lesz. Louis visszagondol arra a megvilágosodásra, amit korábban említett, és azon tűnődik... Azon tűnődik, vajon mi lehet az, amire Harry rájött, és ami mindent megváltoztatott.

Valószínűleg a zenével kapcsolatos, gondolja Louis, miközben engedi, hogy a feltámadó szél megvigasztalja.

Önző módon egy pillanatra azt reméli, hogy talán róla lehet szó. Aztán, amilyen gyorsan jött, el is hessegeti magától a gondolatot. Önző módon egy pillanatra abban reménykedik, hogy Harry nem találja meg, amit valójában keres, ha ez azt jelenti, hogy nem ír többet Louisnak, mint katartikus levezető eszköz. Ez a gondolat – és a vele járó bűntudat –, megmakacsolja magát és nem könnyű szabadulni tőle.

A következő képeslap két nappal később érkezik, LA-ből, a hónap elejei keltezéssel, ami közvetlenül azelőtt volt, hogy Harry elhagyta az Egyesült Államokat és visszaindult Londonba.

 

19/08/10

 

Kedves Louis!

 

Jó érzés tudni, hogy holnap elhagyom LA-t, és minden itteni dolgomat elintéztem, így egy darabig nem kell visszatérnem. Nagy kő esett le a szívemről! Olyan sokat dolgoztam keményen, és hamarosan elkezd kifizetődni. Hamarosan láthatom majd az eredményeket. Sajnálom, ha távolságtartónak tűnök... Annyi minden van, amit még nem mondhatok el. De alig várom, hogy mindent elmeséljek neked. Nem bírok várni.

 

Ölel,

H

 

Ezzel Louis nem lett okosabb, de legalább jobban érzi magát, most, hogy tudja, hogy Harry nem töltött el majdnem egy teljes hónapot anélkül, hogy írt volna neki. Anélkül, hogy gondolt volna rá. Talán ez azt jelenti, hogy a félelmei, hogy elfelejti őt, alaptalanok, talán azt jelenti, hogy Harry önmagára találása nem feltétlenül jelenti a kapcsolatuk végét. Persze mostanra már közel sem olyan, mit régen, de Louis a gondolatát sem bírja elviselni, hogy ezt elveszíti.

És ott van az a rész a végén... az a rész, amikor Harry azt mondja, hogy alig várja, hogy mindent elmeséljen neki.

Fair Isle elég messze van ahhoz, hogy egy kávézással egybekötött randival bepótolják a lemaradást, de Louis elég naiv ahhoz, hogy abban reménykedjen, hogy Harry valamikor újra felhívja majd és elújságolja az új híreket. Hogy valamikor – valószínűleg a közeljövőben –, fogja a telefont, és mindent elmond Louisnak. Mindent elmesél majd az album megírásának befejezéséről, mindent el fog mondani neki a kalandjairól a világ körül. A hangja egy kicsit magas lesz, mint mindig, amikor Harry lelkesedik valamiért, a szavai nem lesznek olyan előre megfontoltak, mint máskor. Kevesebb szünetet tart majd, amikor azt keresi, mit mondjon, mert annyira izgatott lesz attól, hogy végre mindenről beszámolhat Louisnak. A férfi elég őrült ahhoz, hogy azt remélje, Harry nem feledkezett meg róla, amikor épp a zenéjével akarta meghódítani a világot, még akkor sem, ha hivatalosan már maga mögött hagyta.

Most már Londonban van, az albumán végzett munka nagy részén már túl kellett esnie. Muszáj. Ez bizonyára azt jelenti, hogy Harry hívása bármelyik nap befuthat a hírekkel.

Bármelyik nap.

Ám az a bizonyos nap csak nem jön el, és telefonhívás sem érkezik.

Ehelyett Louis egy újabb képeslapot kap, alig néhány nappal később. És annak érdekében, hogy megőrizze józan eszét, nagyon igyekszik nem szerelmeslevélként értelmezni.

 

19/08/20

 

Amikor rám mosolyogsz, olyan, mintha az egész világ eltűnne. Erre gondolok, ha úgy érzem, hogy idegenek bámulnak rám az utcán. Arra gondolok, ahogyan te nézel rám, és kíváncsi tekintetük nem is ér el hozzám. Hogy a fenébe csinálod ezt?

 

Egyszerre érzi magát kicsinek és erősnek, és nem is tudja, hogy Harry hogyan képes ilyen hatást elérni mindössze néhány odafirkált szóval.

Mégis, még ezek után is azt gondolja, hogy Harry biztosan felhívja majd.

Bármelyik nap.

Ám egy hét is anélkül, hogy kapott volna újabb képeslapot vagy telefonhívást, így Louis kényszeríti magát, hogy lemondjon a reményről, amelyet áruló módon engedett, hogy virágot hajtson a szívében. Néhány gúnyos gondolattal határozottan kigyomlálja és minden alkalommal, amikor az újra gyökeret ereszt valahol a szíve tájékán, Louis kétszer olyan gonosz lesz, mint az előző alkalommal.

Bebeszéli magának, hogy Harry sosem törődött vele. Meggyőzi magát arról, hogy Harry végig csak játszadozott vele. Azt mondja magának, hogy soha nem jelentett semmit sem a fiúnak. Elhiteti magával, hogy ő csak egy hiszékeny, buta, naiv ember volt.

Louis tisztában van vele, hogy csak az utolsó rész igaz, de ez segít neki, hogy az elvárásait kezelje, amikor ezeket a szörnyűségekkel ostorozza magát. A remény igen veszélyes és makacs dolog, és ő tényleg nem engedheti meg magának a vele járó elkerülhetetlen csalódásokat. Louis azonban képtelen erre.

Persze minden alkalommal, amikor újraolvassa a képeslapokat, eszébe jut, hogy becsapja magát. Harry érzelmeinek mélységére gondol, melyeket a lapon egyértelműen kifejez.

Louis igazából nem hisz semmiben, de életében először azon kapja magát, hogy a torony legfelső emeletéről felnéz a csillagokra, és az univerzumot faggatja, hogy mit szeretne ezzel elérni.

Augusztus huszonhetedikén Louis kap egy újabb képeslapot az alábbi idézettel:

 

19/08/24

 

„Néha egyszerűen csak bele kell hugyozni a mosdókagylóba.”

 

Talán Charles Bukowski?

 

Próbálja nem viccesnek találni, valami véletlenből kifolyólag próbálja szerencsétlennek érezni magát, de nem tud nem gondolni Harryre – a hülye Harryre –, aki ezt képes volt leírni és elküldeni Louisnak, valószínűleg abban a reményben, hogy mosolyt csal vele az arcára.

Louis tehát nevet.

Nevet, mert vicces, és egy kicsit nevetséges, és mert tényleg fülig szerelmes abba a tökfejbe.

Augusztus utolsó napján Louisnak újabb képeslapja érkezik, ezúttal Londonból.

 

19/08/29

 

„Bébi, világok vannak a csendedben /

a sóhajodban pedig mentőkötél.”

 

Amikor először elolvassa, borzongva fújja ki a levegőt, és ellenáll a kísértésnek, hogy beírja a keresőbe a szavakat. Valószínűleg új dalszöveg lehet, amit Harry írt nemrég, és Louis igyekszik nem érezni, hogy ez a tény teljesen kiborítja. Nem kereshet visszaigazolást, nem engedheti meg magának, hogy teljesen kinyissa a szívét. Így hát fogja ezt a képeslapot is, beteszi a dobozba a többi közé, a szavait pedig a szívébe vési.

És jó, hogy ezt teszi, tekintve, hogy újabb két hétig nem hall Harry felől.

Beköszönt a szeptember, az utolsó néhány vendég is távozik, a világítótorony kiürül, és Louis hirtelen egyedül marad ezzel az ürességgel, ezzel a csenddel. Azzal a csenddel, amelyet Harry nyilvánvalóan még mindig nagy becsben tart, de Louisnak most, hogy tudja, milyen érzés megosztani valakivel, akit szeret, kissé nehéz egyedül szembenéznie vele.

De jól van. Nem lesz baj.

Szeptember tizennegyedike úgy kezdődik, mint bármelyik más nap: Louis hajnali ötkor ébred, és Clifforddal futni indul. A levegő csípős, az égbolt sötét, majd tengerészkék, aztán vörösesnarancs-rózsaszín, míg végül tökéletes kékre változik, és Louis a partról figyeli az átalakulást. Leizzadva ül le egy sziklára, ahogy nézi, amint a világ életre kel körülötte, hagyja, hogy meghassa a szépsége, megengedi magának, hogy élvezze ennek minden pillanatát. Nem siet sehová. Mielőtt visszaindulna a világítótoronyhoz, játszik egy kicsit Clifforddal a homokban, tovább, mint általában szokott, aztán a sziklák felé veszi az irányt és hazaindul. Mire visszaér a házhoz, már elég későre jár az idő. Így már az áramot is visszakapcsolták, ezért Louis feltölti a telefonját, aztán hosszasan lezuhanyozik.

Louis titokban arra várt, hogy az összes vendég elmenjen, hogy végre nyugodtan folyassa magára a forró vizet, de most, hogy egyedül van, nem érzi magát olyan jól egyedül, mint ahogyan azt várta. Igaz, az sem hiányzik neki, hogy állandóan örömöt színleljen, de talán az összetört szíve okozta zavarok mégsem voltak annyira rosszak, mint gondolta. Mégis, az, hogy nem kell minden este lefekvés előtt előkészülni a reggelihez, majd minden reggel korán mindenkinek megfőzni azt, igazi luxusnak tűnik. Azon az őszi reggelen Louis kiélvezi, hogy a galérián teázhat nyugodtan, a földön ülve, hátát a torony falának támasztva, egy könyvvel a kezében. Ez pont az Edna St.-Vincent Millay-verseskötet, amelyet Harry annyira megszeretett, a lapok mostanra már viseltesek rengeteg aláhúzás és széljegyzet van rajtuk, a sarkain szégyenérzet nélkül behajtva a kedvenc verseknél. Mostanra már úgy néz ki a könyv, mint, amit sokat forgatnak, már nincs olyan érintetlen állapotban, mint amilyenben az amerikai diák hagyta, akié volt, és Louis szinte el sem tudja hinni, hogy Harry nem vitte magával, hiszen éjszakáról éjszakára beletemetkezett. De azért szép emlék Louisnak is, ezt nem tagadja. Magának főleg nem. Újraolvasva a verseket, újraolvasva a rövid gondolatokat, amelyeket Harry jegyzetelt a könyvbe, úgy érzi, mintha egy része itt maradt volna Louisszal. Még ha csak egy apró része is. Louis úgy gondolja... jó, hogy a képeslapokon túl van valami, amit megtarthat, valami, ami bizonyítja, hogy tényleg itt volt vele, és hogy nyomot hagyott valami másban is, nemcsak Louis szívében.

Louis felkacag, meglepő módon csak egy kis keserűség vegyül ebbe a nevetésbe, amikor egy különösen megható és fontos versre bukkan. Félig mosolyogva olvassa, majd újra elolvassa azt a néhány sort, képtelen nem visszagondolni élete elmúlt néhány hónapjára.

 

„A szerelem elment, itt hagyott, és a napok mind egyformák;

Enni kell, és aludni fogok –, és bárcsak éjszaka lenne már!

De ah! – ébren fekszem és hallom, ahogy az óra lassan üt!

Bárcsak újra nappal lenne! – vagy közel az alkonyat!”

 

– Így valahogy, Edna – suttogja Louis, és kortyol egyet a teából.

Zavartan hátrales, inkább a ház felé, semmint a sziklákra, és meglát egy apró alakot, aki épp távolodik az épülettől. Egy ismerős alakot, aki egy élénkpiros Royal Mail táskát cipel.

Louis majdnem belefullad a teájába, amikor meglátja, szíve a torkába ugrik, mint minden egyes alkalommal, amikor Maclean levelet hozott neki, hiszen már elég rég volt, hogy utoljára kapott képeslapot.

Louis lenyeli az utolsó korty teáját, kicsit köhög is, aztán megcsóválja a fejét.

Biztos csak számlát hozott, mondogatja magának, és a hasában lubickoló reményt úgy elnyomja, mint valami bogarat.

Tizennégy napja csend van. Tizennégy nap, és semmi hír a férfiról. Miért lenne ez a nap hirtelen más, mint a többi?

Louis megrázza a fejét, és visszatér a könyvéhez. Elolvas egy sort, aztán még egyet, aztán még egyet, mire rájön, hogy egyáltalán nem olvas. Semmit sem fog fel belőle, túlságosan el van foglalva azzal a feltételezett képeslappal, amely a házban vár rá. Képtelen koncentrálni. De hogyan is koncentrálhatna, amikor fennáll a lehetősége, hogy Harry újra írt neki.

Vagy nem....

– Ne várj semmit – motyogja magában Louis, és felkászálódik. Beleteszi az ujját a könyvbe, hogy megjelölje, hol tartott, aztán lehajol a csészéjéért.

Sietve hagyja el a galériát, az ajtó becsapódik mögötte, és lerohan a földszintre.

– Valószínűleg csak számlák! – kiáltja, miközben áthalad a melléképületen és belép a házba, majd a nyitott konyhaajtó mellett elhaladva megpillantja az asztal alatt alvó Cliffordot.

Már épp nyitná a száját, hogy még egyszer emlékeztesse magát, hogy valószínűleg semmi izgalmas nem vár rá, amikor végre eléri a recepciót, és meglátja a képeslapot, amelyet a pulton hagytak neki.

– Ó – suttogja Louis, a helyett, amit mondani akart magának.

Óvatosan teszi meg az utolsó lépéseket, mintha tartana az üzenettől, és tudja, hogy nevetségesen nézhet ki, de ez van. Mielőtt a többi levélért indulna, a bögrét és a könyvet is a pultra teszi, már egyáltalán nem törődve a jelöléssel.

A képeslap Aberdeenből érkezett, és Louis el sem tudja képzelni, mit kereshet Harry Aberdeenben, hacsak nem... Louis nagyot nyel, a recepciós pultba kapaszkodik, hogy el ne essen, a szíve fájdalmasan szorul össze a mellkasában. Megrázza a fejét, és elnyomja a gondolatot, mint a csikket, hogy Harry idejön.

Nem szabad.

Nem engedheti meg magának, hogy elhiggye, hogy hamarosan láthatja Harryt.

Túlságosan is fájni fog, ha... ha...

Louis megrázza a fejét, és elnyomja a gondolatot. Megöli a reményt magában, aztán vesz egy mély levegőt. Aztán kifújja. Éppen megfordítaná a lapot, amikor hirtelen lehunyja a szemét, megfordítja a lapot, de képtelen rögtön elolvasni, nem áll készen arra, ami valójában rajta áll.

Vár néhány másodpercet – tovább is, mint kellene –, hogy a rettegés csillapodjon.

Ez nem történik meg, ezért Louis kinyitja a szemét, és mégis elolvassa a képeslapot.

 

/19/09/11

 

Ó, Louis, bárcsak lennének rá szavak...

 

Egy emberöltővel ezelőtt megkérdezted, hogy író vagyok-e. Nem feleltem teljesen őszintén. Mégis itt vagyok, több tucat dal után, több oldalnyi dalszöveg után, amit magam írtam, és amikor megpróbálom kitalálni, mit mondhatnék neked, egyetlen szó sem jut eszembe, pont, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Belefulladok a gondolataimba.

 

Örökké a tiéd,

H

– Ó – suttogja Louis újra, gyengéden végigsimít a lapon, a szavakon, a gyönyörű szavakon, amelyekről Harry azt állítja, hogy nem találja. A gyönyörű szavakon, amelyek megdobogtatják Louis szívét.

Örökké a tiéd, írta Harry, de mindketten tudják, hogy ez nem igaz. Mindketten tudják, hogy ez nem így van.

Ha így lenne, Harry most itt lenne. Nem igaz?

Aznap délután épp a nappaliban olvasgatott, amikor megtörtént.

Először Louis meghallja, hogy nyílik a bejárati ajtó. Aztán Clifford körmei csattognak az előszobapadlón, hogy megnézze, ki lépett be, és inkább izgatottan kezd el ugatni, mikor meglátja, ki az, mint fenyegetően. Végül egy halk és ismerős hang üti meg Louis fülét, amely lágysága ellenére is magával ragadó. Egy hang, amely édes kis semmiségeket mond, és azt állítja, hogy Clifford „milyen jó fiú”, és hogy „milyen jó újra látni” őt.

Anélkül, hogy észrevenné, hogy megmozdult, Louis hirtelen felpattan a helyéről, a verseskötetről viszont már rég megfeledkezett, ezért az egy puffanással a földön landolt. Szíve a torkában dobog, kinyitja a nappali ajtaját, kilép a szobából, be az előszobába, a recepcióval, és a még mindig nyitott bejárati ajtóval szembe, amely előtt Harry térdel, lágy őszi fényben fürödve. Clifford mellső mancsait Harry combjára tapasztja, miközben a fiú épp a füle tövét vakargatja, ahogy a legjobban szereti. Harry nevetve próbálja elkerülni, hogy Cliff szájon csókolja.

Louis pislog párat, és Harry még mindig ott van.

Hónapokig tartó nélkülözés után ez olyan hirtelen jött, amit nem tudja, hogyan kezeljen, annyi érzelem tör fel belőle egyszerre.

Jól néz ki. Valahogy ebbe a gondolatba kapaszkodik Louis. A képeslapok növekvő optimizmusa ellenére Louis rájön, hogy még mindig aggódott, hogy valami eltörik benne, ha meglátja Harryt. A gödröcskék az arcán teljesen kirajzolódnak, a vállai lazák, a tekintete nyugodt.

A haja kicsit rövidebb, mint amikor elment, de nem egészen olyan rövid, mint amikor Louis életében először találkozott vele, a hajszálak a halántékához simulnak, finoman keretezve az arcát. Louis gyomra összeszorul a vágytól, hogy ujjait a Harry tarkójánál lévő fürtökbe mélyessze, hogy ölelésbe vonja, hogy hazavárja, hogy…

Louis mélyet lélegzik, és a padló megnyikordul a lába alatt, elárulva őt.

Harry végül elfordítja tekintetét Cliffordtól, és a pupillája kitágul, amikor Louis szemébe néz. Feláll, hirtelen ideges energiával a mozdulataiban, a tenyerét a farmerjába törli, mielőtt egyetlen szót szólna.

– Szia.

– Szia – feleli Louis, és lép pár lépést előre, hogy kijusson a folyosóról a recepcióra.

Harry nyel egyet, aztán elmosolyodik – csak egy aprócska, félig szégyenlős, félig huncut mosoly.

– Van szabad szoba? – kérdezi, és az ősrégi számítógépre mutat, amelyet Louis minden nap átkoz.

Louis egy fél másodpercig gondolkodik, hogy megjátssza a hűvöset, mielőtt kedvesen megrázza a fejét.

– Neked? Mindig.

Harry erre mintha magabiztosabbá válna, megvonja a vállát, és végre rendesen rámosolyog Louisra, gödröcskéstül, mindenestül.

– Az új albumom csak néhány hónap múlva jelenik meg – közli ezután, teljesen meglepve ezzel Louist.

– Ó – kiáltja Louis, és bátorító, de kissé zavart mosolyt küld Harrynek. – Ez nagyszerű, H. Ez... ez csodálatos. Gratulálok.

Harry megvonja a vállát, és egy apró mozdulattal hárítja Louis bókját. Lenéz a cipőjére, és toporog.

– Azt mondtam a kiadónak, hogy... hogy még nem állok készen arra, hogy teljes erőbedobással dolgozzak, mint régen. Hogy nem lennék képes újra egy hatalmas világkörüli turnéra. Ez az egész minden este más városokba járás... Hogy sose vagyok otthon. Hogy nincs, ahol horgonyt vethetnék. Azt mondtam nekik, hogy túl korai, hogy még nem állok készen erre.

– Jaj, bébi – sóhajtja Louis, a becézés kicsúszik a száján, és ahogy Harry a szemébe néz, látja, hogy büszkeség csillog benne.

– Egyetértettek – árulja el a férfi. – Azt mondták... Azt mondták, talán először egy kisebb angliai turnéval kéne kezdenem. Kisebb helyszíneken. Nézzük meg, hogy megy.

Louis egy lépést tesz előre.

– Harry... Én... – mosolyodik el, de legszívesebben zokogna. – Annyira örülök neked – mondja, és meglepődik, hogy komolyan gondolja. – Annyira büszke vagyok.

Harry nem azért van itt, hogy maradjon. Megjelenik az albuma, újra turnézni indul, és bár az elmúlt hónapokban olyan leveleket írt Louisnak, amelyek akár szerelmes levelek is lehetnének, nem azért jött, hogy itt maradjon.

Louis ezt mindig is tudta, de ettől még nem fáj kevésbé. És még mindig, az éles csalódáson keresztül, Louis annyira megkönnyebbült, olyan eufóriába esett, hogy Harry jól van, és továbbra is azt fogja csinálni, amit szeret. A saját feltételei szerint. Hogy nem hagyja, hogy a félelem megakadályozza abban, hogy azt tegye, amire született.

Harry most már szinte ragyog, szemei csillognak az izgalomtól.

– Igen, én... Hosszú idő óta most először izgatottan várom, hogy újra felléphessek. Fel vagyok dobva a zene miatt, amit írtam, és alig várom, hogy megosszam az emberekkel, még ha csak kisebb formában is.

– Ez... – Louis remegve fújja ki a levegőt.

– Ez nagyszerű dolog! – feleli sugárzó vigyorral.

– Az.

A beálló csendnek talán kínosnak kellene lennie, mégis természetesen, könnyedén lepi be őket, mint valami puha takaró, ahogy mindig is működött közöttük. Csak bámulják egymást mozdulatlanul, miközben az óra ketyegését is hallani, de nyoma sincs a kellemetlenségnek. Harry szemébe nézve Louis nem tudja megállni, hogy ne gondolkodjon...

– Te... – Louis tesz egy lépést előre. A válasz talán fájni fog, de neki muszáj megtudnia. Szüksége van arra, hogy lezárja a dolgokat kettejük között, amit nem kapott meg, amikor Harry elment, muszáj megtudnia, hogy miért jött pont most vissza. – Azért jöttél idáig, hogy az albumról mesélj nekem? Meg a turnédról?

Van egy mélyebb kérdés, amit nem jól rejtett el, és Louis szégyellné magát a közvetlenség hiánya miatt, de tudja, hogy Harrynek nincs szüksége arra, hogy valaki elmagyarázza neki, amit Louis valójában tudni szeretne.

Harry lesüti a szemét, majd megrázza a fejét.

– Nem – feleli halkan, mielőtt újra Louisra nézne. – Természetesen nem. Azért jöttem idáig, mert... mert... Nos, tudom, hogy szereted az itteni életedet, és hogy nem vagy magányos odafent egyedül – mutat a torony felé. – Tudom, hogy nem várod, hogy valaki megmentsen a magánytól, vagy ilyesmi, hogy nincs szükséged ahhoz valaki másra, aki kiegészít, vagy ehhez hasonló romantikus baromság... – köszörüli meg Harry a torkát, a szeme könnybe lábad. – Csak azt hittem... Arra gondoltam... mivel halálosan szerelmes vagyok beléd, talán érdemes lenne megkérdeznem, hogy van-e hely számomra a te, amúgy is csodás életedben? Mert... ahogy te is önmagad legeredetibb változatának érzed magad itt Fair Isle-en, úgy gondolom... Azt hiszem, én is a legigazibb önmagamnak érzem magam, amikor veled lehetek.

Louis csak pislog, egy hatalmas gombóc kerekedik a torkában. Figyeli ezt az embert, ezt a férfit, akit szeret, akit keselyűk téptek szét pusztán szórakozás gyanánt, és ő mégis készségesen, a világ összes bátorságával kiáll mindenki elé, és azt mondja: itt vagyok.

– Tudom, hogy bonyolult vagyok – suttogja Harry, amikor Louis túl sokáig nem szól semmit. Látszik a szemében az aggodalom, és az alsó ajkába harap, felkészül egy olyan elutasításra, amit Louis sosem tudna neki megadni.

– Dehogy vagy te bonyolult – feleli Louis hevesen, odalép hozzá, és a tenyerébe fogja az arcát, a legértékesebb kincset, amit valaha is a kezében tartott.

Harry nyel egy nagyot.

– Vagyis hogy... az életem... Az életem... Más lesz, mint amikor először voltam itt, de én... Gondoltam, azért megkérdezem.

– Harry – suttogja Louis az ajkainak. Az orruk egymáshoz simul, és Louis annyi mindent szeretne mondani. Ehelyett átkarolja Harry nyakát, és heves ölelésbe zárja, Harry lélegzete meleg és könnyes Louis nyakának bőréhez érve. – Szeretlek – vallja be Louis halkan, és nem akarja elengedni. Kicsit megborzong, amikor érzi, hogy Harry ujjai megfeszülnek ott, ahol Louis derekát fogja. – Szerelmes vagyok beléd. Az életem mindig jobb lesz tőled, Harry, és nem számít, mennyire bonyolult.

Harry megszakítja az ölelésüket, és megtörten, kétségbeesetten elsuttog egy „Lou”-t, aztán lehajtja a fejét, hogy megcsókolja. Az idő megáll, ahogy egymásba olvadnak. Louis sosem ment sehová, mégis most, hónapokig tartó vágyakozást és egy „hiányoztál”-t mormogva ebbe a csókba, végre hazaért. Félelmetes érzés tudni, hogy az otthona valahogy eltolódott, megváltozott, hogy már nem csak egy hely, hanem egy ember is. De az érzés megkönnyebbüléssel jár: megvan a szigete és ott van neki Harry. Ez minden, amire szüksége van ahhoz, hogy otthon legyen.

Amikor elválnak, Louis egy percre sem engedi el Harryt. A keze még mindig a vállán pihen, érzi a kapucnis pulóver puhaságát az ujjai alatt, és kicsit elmosolyodik, amikor észreveszi a szíve fölé hímzett Harryt, és a látvány, hogy Harry megjelölte, hiszen az övé, egyszerre mulatságos és kedves. Ezúttal nem a bőröndjébe rejtett titkokkal érkezett, kibontakozik, teljesen önmaga, és Louis... Louis minden porcikáját szereti.

Elfordítja tekintetét a feliratról, mosolya kicsit lehervad, amikor észreveszi, milyen nedves Harry szeme, hosszú szempilláin könnycseppek remegnek.

– Hé – suttogja Louis, és lágyan letörli a könnyeket a hüvelykujjával Harry bal szeme alól. – Mi van? Azt hitted, hogy nemet fogok mondani? – incselkedik gyengéden.

Harry kicsit szipogva vonja meg a vállát.

– Igen – feleli. Szünetet tart. – Nem – vonja meg a vállát ismét, ezúttal kuncogva. – Nem tudom.

Louis hümmög, aztán letörli a könnyeket Harry jobb szeme alól is.

– Talán be kéne rezelnem – suttogja Louis –, de az az igazság, hogy sosem tudnék nemet mondani neked. Visszautasíthatatlan vagy számomra, Harry Styles.

– Lou – zihál Harry, mert tudja, hogy mit jelent ez valójában, tudja, hogy Louis milyen mélyen érti, amit mond. – Annyira hiányoztál – vallja be suttogva. – Nem volt olyan nap, hogy ne jutottál volna az eszembe.

– Te is hiányoztál nekem – feleli Louis.

Ezúttal nem szenvedélyesen és mohón csókolják meg egymást, hanem finoman, szelíden, meghitten.

– Ó – jut eszébe Harrynek valami, és benyúl a farmere hátsó zsebébe. – Van valamim a számodra – mondja, és átnyújt Louisnak egy Fair Isle képeslapot, amelyen Louis panziójának festett mása látható. – Mr. Dunn-nál vettem.

– Igen – bólint Louis, aki már ezerszer látta ezt a képet a Dunn's élelmiszerbolt pultja mellett. – Tudom – teszi hozzá, és elfojtja a mellkasából feltörni készülő érzelmeket.

Megfordítja a lapot, Harry már ismerős kézírása kapkodva és rendetlenül néz vissza rá, mintha a keze nem lett volna elég gyors hozzá, amit abban a pillanatban mondani szeretett volna. Louis elképzeli, ahogy Mr. Dunn pultja fölé hajol, a szíve a torkában dobog, reménnyel telve, és leírja az érzéseit a lapra.

19/09/14

Ez vagy te.

 Te vagy az, Szerelmem, aki újra és újra ennek a szigetnek a partjára hoz vissza – még ha csak gondolatban is –, mint a véget nem érő vihar, amelynek szelei és hullámai ezt a partot csókolják, amelyen hétről hétre sétálsz. Úgy magasodsz ki lelki szemei előtt, akár a világítótornyod, mint a fény, amely hazavezet a sötétben.

 Egy hang az elmém mélyén, amely hazahív.

 Visszautasíthatatlanul.

 

VÉGE