7 - 8. fejezet

 

Hetedik fejezet

 

Harry a születésnapján csókolja meg Louist először.

Beköszönt a február, és Louisnak eszébe jut az a kellemetlen gondolat, hogy Harry már nem lesz sokáig a szigeten; ez a fájó és szomorú tény befészkeli magát Louis agyának hátsó részébe, a gondolat, amelyet eddig tudatosan próbált elnyomni, de már nem tud figyelmen kívül hagyni. Élesen belenyilall, amikor eszébe jut, hogy Harry olyasvalaki, akit Louisnak örökre el kell majd engednie, bár mindent megtesz, hogy ne vegyen tudomást a keserédes érzésről, és inkább arra koncentrál, hogy ezt a születésnapot a lehető legkülönlegesebbé tegye az ünnepelt számára. Harry csak egyszer lesz huszonöt éves, és annak ellenére, hogy ragaszkodik hozzá, hogy nem akar semmit, semmiféle felhajtást Mr. Popsztárnak, Louis nem fogja hagyni, hogy ne ünnepeljék meg ezt a napot. Lehet, hogy tisztában van vele, hogy semmi nem változik meg, ha az ember negyedszáz éves lesz, de ez nem jelenti azt, hogy megengedné, hogy a srác szülinapját ne ünnepelnék meg tisztességesen.

Reggel Louis nem csinál reggelit, sőt, futni sem megy, helyette inkább elcsalja Harryt Mrs. Clark cukrászdájába kávézni. Mindketten péksüteményt és csinosan díszített krémes sütiket reggeliznek, falatozás közben nyugodtan elbeszélgetnek, miközben Clifford a lábuk között ül az asztal alatt. Louis mosolyogva hallgatja, ahogy Harry élénken mesél egy vicces történetet az egyik turnéján megesett technikai malőrről, ami miatt feszengve álldogált a színpadon húszezer ember előtt, miközben a hangmérnökök úgy zümmögtek körülötte, mint a legyek. Louis néha elfelejti a csendesen viselkedő fiúról, hogy ő bizony igenis híres.

Louis a megfelelő helyeken nevet, néha leoltja Harryt, mert tudja, hogy a srác szereti, ha néha beszól ezt-azt, Louis meg azt, amikor kipirul az arca, megjelenik rajta az a két aranyos gödröcske, és csillog a szeme. Mindezek ellenére, a poénkodás és a nevetés ellenére Harry történeteibe vegyül egy csipetnyi szomorúság is, amely Louis szerint talán mindig is ott lesz, egy sötét, a hírnévvel járó árnyék, amelyet Harry valószínűleg soha nem fog teljesen lerázni magáról, egy melankólia, amelyet Louis könnyedén felfedez abból, ahogy Harry szája sarka mozdul, vagy, ahogy a feje oldalra billen. A délelőtt mégis kellemesen telik, Louis egyre több és több sütit diktál Harrybe, aki viszont mesél a kamaszkori csínytevéseiről. Végül, valamivel az elfogadható ebédidő után, Harry kijelenti, hogy túlságosan jóllakott ahhoz, hogy bármi mást egyen, és Louis kifizeti a számlát, kihasználva az alkalmat, hogy elvegye a szülinapi tortát, amit az előző héten rendelt épp erre az alkalomra, amikor Harry Clifforddal elhagyja a pékséget, és elégedetten nyújtóztatja ki zsibbadt lábait az üzlet előtt. A torta hatalmas és csokis, túl nagy két olyan embernek, akik egész nap csak tömték magukat, de a fenébe is, mégiscsak egy különleges alkalomról van szó. A cukormáz tetejére díszes aranybetűkkel az van írva, hogy Boldog születésnapot, Harry!, a torta többi része egyszerű és díszítetlen. Tökéletes.

Amikor Louis végre kilép az üzletből, vigyorogva figyeli, ahogy Harry szemei tágra nyílnak a hatalmas doboztól.

– Ha ez torta, akkor nem vállalom az elpusztítását – jelenti ki Harry drámaian, egyik kezével Clifford pórázát tartva, a másikkal megsimítva a pocakját.

– De ma van a születésnapod – érvel Louis ellentmondást nem tűrő hangon, miközben a világítótoronyhoz vezető út felé veszi az irányt, Clifford pedig előre rohan, boldogan, hogy szabadon rohangálhat a hülye póráza nélkül. – Vagyis tortát kell enned.

Kényelmes tempóban, csendesen haladnak, a karjuk a ruhájukon keresztül egymáshoz simul. Valahányszor az ujjaik véletlenül összeérnek, szétválnak, némi távolságot hagyva kettejük között, hogy aztán újra egymáshoz érjenek, Louisnak pedig a szíve a torkában dobog, és viszket a tenyere, hogy megfoghassa Harry kezét.

Amikor megpillantják a világítótornyot, Louis elindul lefelé a sziklákról a part irányába. A nap átsüt a felhőkön, a levegő meglepően tiszta és friss, ezért esze ágában sincs a négy fal között punnyadni. A hideg ellenére hamarosan mindketten leheverednek a homokra, hiszen gyönyörűen süt a nap, és Louis ráveszi Harryt, hogy legalább kóstolja meg a születésnapi tortáját. Közben eldúdolja neki a Boldog születésnapot, és Harry nevetve söpri le a morzsákat az arcáról.

Clifford elalszik Harry ölében, olykor-olykor beleszuszog a fiú krémfehér pulóverébe, miközben Harry lenyalja az utolsó morzsákat az ujjairól.

– A délután a tiéd – jelenti ki Louis Harry jobbjáról, miután befejezte az evést. A reggelin túl nem tervezett semmit, azt szerette volna, ha azt csinálják, amit Harry kíván, azt akarta, hogy ez a nap valóban az ő napja legyen.

– Maradjunk itt – mondja Harry halkan, becsukja a tortás dobozt, és félreteszi, hogy később eloszthassák maguk között a maradékot.

– Nem fázol?

Harry megrázza a fejét, a haja minden irányba libben a szél miatt, ami az a fajta erős skót szél, amely elől sehová sem rejtőzhetsz el, főleg nem ilyen közel a vízhez. Persze a kutya melegíti, hogy ne fázzon, míg Louis a kabátja alatt didereg, de nincs az az Isten, hogy panaszkodna ezért. Sem ma, sem soha.

– Oké – suttogja Louis, leginkább magának, és gondolkodás nélkül beleegyezik, de még mindig olyan ijesztő, hogy így érez. – Akkor maradhatunk.

Így is tesznek, csendben és békésen üldögélve figyelik a hullámokat.

– Szeretem az óceánt – vallja be Harry egy idő után. – Mindig kimentem a partra, amikor LA-ben már tele lett a hócipőm.

– Igen? – fordítja el Louis a fejét kérdőn tengerről Harry arcába.

Harry bólint.

– Igen – erősíti meg, és az arcára fura kifejezés ül ki. Pár percig Louis azon tűnődik, hogy vajon most gondolatban valami melegebb, felkapottabb tengerparton lehet-e. De aztán Harry szeme újra Louisra szegeződik, tétován, amikor újra megszólal. – Néha az a sok szempár, ami mind engem figyel... – kezdi, aztán megrázza a fejét. – Vajon mind elhitték azt a rengeteg hazugságot, amit láttak, amikor rám néztek? Vagy voltak olyanok is, akik azt látták, aki valójában voltam... – hajtja le fejét. – Mocskosnak éreztem magam – ismeri be. – De a víz? A víz bármit lemoshat rólad. A hullámok folyton jönnek, bármi is történt, bárki is vagy, és ettől teljesen úgy érzed, megújulsz. Elveszítheted önmagad a vízben, láthatatlanná válhatsz. Az egész világ eltűnik rajtad kívül. Azt hiszem, ezért hiányzott annyira Anglia. Kaliforniában nem esik elégszer az eső.

Louis számára ez ismerős érzés.

– Néha csak egy jó esős napra van szükséged, hogy lemossa rólad a rosszat – ért egyet. Mindig is szerette, ahogy a földnek friss illata lesz egy kiadós eső után, mintha talán lenne arra remény, hogy ezúttal rendbe jöjjenek a dolgok, az egész világ elázik, de legalább megtisztul.

Harry elmosolyodik, hasztalan tolja egy fürtjét a füle mögé, a szél visszafújja az arcába.

– Pontosan.

– Hát, itt Skóciában nem lehet arra panaszkodni, hogy nem esik elégszer az eső – mondja Louis kedvesen.

– Ezért szeretem annyira ezt a szigetet – feleli Harry, majd lassan az alvó Cliffordra néz és megsimogatja. – Mérföldeken keresztül nem találkozol egy élő lélekkel sem, és rengeteg víz van, hogy újjászülethessek.

Louisnak gombóc nő a torkában, a szíve összeszorul, amikor Harry így beszél. A legtöbb ember, akit Louis ismer, azzal érvelne, hogy a popzenében nincs költészet, hogy az egész csak megrendezett ostobaság, mélység nélkül, de ahogy Harry olyan egyszerűen, mégis olyan gyönyörűen fejezi ki az érzéseit... Olyan, mintha minden egyes szó, ami elhagyja az ajkát, egy-egy gyöngyszem lenne, egy vers, ami csak arra vár, hogy valaki kimondja. Csak a megfelelő fülekre van szükség, hogy értékeljék.

– Meg én – teszi hozzá Louis. – Mérföldeken és mérföldeken át nincs senki, csak rengeteg víz, és Louis.

Látja a kusza fürtök mögött megjelenni a gödröcskés mosolyt, bár Harry még mindig a kutyájukon tartja a szemét, akire Louis már úgy gondol, mintha kettőjüké lenne. Hogy történhetett ez ilyen gyorsan? Mibe keveredett...

– Meg te – ért egyet suttogva Harry. – Bár ti kivételek vagytok – teszi hozzá, és egy bizonytalanabb ember elutasítást olvasna ki belőle, de Louis már lassan hónapok óta figyeli, ahogyan kerülgetik egymást finoman. Pontosan tudja, hogy mit jelent ez a mondat, hogy milyen érzések rejtőznek alatta.

Te nem vagy olyan, mint ők.

Azok a keselyűk, akik csak elvesznek és követelnek és szétszednek. Az emberek, akiknek soha, semmi nem elég, és egyre többet és többet és még többet követelnek. Olyan dolgokat várnak el tőle, amiket Harry nem képes megadni. Addig követelőznek, amíg Harryből szinte semmi sem marad, csak a csontja, meg a bőre.

De Louis, aki ég a vágytól, hogy Harry az övé legyen, nem fogadhatja el ezt a bókot.

– De, én is olyan vagyok – feleli Louis. Keserűen. Szomorúan. – Olyan vagyok, mint bárki más. Én... – sóhajt egyet csalódottan, majd végighúzza ujjait a haján, melyek alig észrevehetően remegnek a hidegtől. – Azt szeretném... – mondja, és kétségbeesett pillantása találkozik Harryével – Annyi mindent szeretnék tőled.

Most, hogy végre kinyögte, el tudna süllyedni a szégyentől. Már bánja, hogy elszólta magát. Bárcsak le tudna valamit olvasni a fiú arcáról, ahogy mindig is. De csak üres tekintet és tágra nyílt, zöld szemek merednek vissza rá.

Aztán meglepődik, vagy talán mégsem, Harry lassan megrázza a fejét. – Nem – feleli halkan, majd Louis felé hajol, egyik keze megmarkolja a kabát alatt a kapucnis pulóverét, és magához húzza. Ajkai az övére tapadnak. Egy másodpercig tart csupán, és mindössze egy pillanat töredéke alatt Louis élete új értelmet kap.

– Nem? – suttogja Louis Harry szájának, figyelmen kívül hagyva a sértett szuszogást, amit Clifford ereszt meg, amiért mocorog alatta a párnája.

– Nem – ismétli Harry. – Nem úgy, mint bárki más. Egyáltalán nem vagy olyan, mint más. Te minden mást lehalkítasz a fejemben. Minden más eltűnik, amikor rád nézek.

– Én... – Louis nem tudja, mit feleljen erre, nem sejti, hogy ez jó vagy rossz dolog-e, nem tudja, nem kellene-e ettől egy kicsit félnie. Ezért becsukja a száját, hallgat, Harry szemébe néz, és... Csak megcsókolja Harryt újra és újra azon a hideg tengerparton, gyönyörködik az ajkait elhagyó apró sóhajokban, ujjait Harry kusza fürtjeibe temeti, egymás szájába kuncognak, amikor egy-egy különösen erős széllökés kerekedik körülöttük, vagy amikor Cliff elkezd ficánkolni közöttük, hogy nem is figyelnek rá.

Louis úgy dönt, hogy egy árva szót sem szól és a délután hátralévő részét annak szenteli, hogy Harry ízét érezze a nyelvén.

Később, sokkal később, miután megvacsoráztak, és miután Louis elénekelte Harrynek a "boldog születésnapot" valami ordenáré hamisan, aminek az lett a vége, hogy a zongora tetejéről Harry várakozó karjaiban kötött ki, aztán vált vállnak vetve a konyhába vonultak mosogatni.

– Köszönöm – szólal meg Harry, és vállával kicsit meglöki Louis vállát, miközben eltörli a panzió logójával díszített borospoharakat, amelyekből gyümölcslevet ittak, és úgy ünnepelték meg vele Harry születésnapját, hogy nem sodorták veszélybe a fiú józanságát. – Évek óta ez volt a legjobb szülinapom.

Louis titokzatosan mosolyog rá.

– És még csak nem is adtam át az ajándékodat – feleli.

Harry hümmögni kezd.

– Már épp eleget adtál így is – mondja, és leteszi a száraz poharakat a pultra.

– Jó, mert fogalmam sem volt róla, mit adhatnék egy gazdag popsztárnak, aki megveheti magának a világot, úgyhogy ne várj tőlem semmi fantasztikus dolgot – üti el egy poénnal a dolgot Louis, miközben gyűlöli a hangjában bujkáló bizonytalanság legkisebb jelét is, amiről érzi, hogy Harry azon nyomban kiszúrja majd.

Harry elmosolyodik, élénkpiros szájának sarkai felfelé kunkorodnak, aztán finoman a konyhapultnak szorítja Louist, hozzásimul, a kezét határozottan a férfi derekára teszi, és szenvedélyesen megcsókolja. Akárcsak a filmeken, két szerelmes fiatal elsöprő kapcsolata, valami, aminek nem a semmi közepén egy világítótoronyban volna a helye, valami, ami túl nagy Louis egyszerű kis életéhez. Felnyög és engedi, hogy Harry elmélyítse a csókot, úgy dönt, hogy megengedi magának, hogy kiélvezze a pillanatot, és ujjait Harry fényes fürtjei közé mártja. Megtartja a pillanatot olyannak, amilyen. Egy anomáliának. Egy kivételes esetnek. Szinte már most egy kedves és hihetetlen emlékké válik, amibe majd Louis kapaszkodhat, amikor önként vállalt magányának vége kopogtatni fog az ajtón. Harry elcsábítja őt anélkül, hogy bármilyen erőfeszítést tenne, és Louis... Louis túlságosan is vágyik erre ahhoz, hogy egy percig is aggódjon a következmények miatt.

Gyengéden és mélyen csókolóznak, hagyják, hogy lelassuljon az idő, míg végül Harry elszakítja magát az ajkaitól, és szinte elviselhetetlennek tűnő vágyakozással néz Louis szemébe. A lélegzete is elakad, egyik keze Louis nyakát támasztja, a másik még mindig a derekán van. Minden porcikája horgonyként szolgál, megakadályozza, hogy Louis elsodródjon ettől a pillanattól.

– Bármi értékes számomra, amit te adsz nekem – mondja Harry őszintén, homlokát Louisénak támasztva –, csak és kizárólag azért, mert tőled kapom.

Később, mikor aznap este kibontja az ajándékot, Harry elsírja magát.

Louis nem hazudott. Tényleg nem különleges vagy drága holmi, csak egy bekeretezett kép, amelyen hárman egymáshoz bújva állnak a tengerparton, amikor Mrs. Dunn volt olyan kedves, és megállt kiskutyája sétáltatása közben, és lefotózta őket. A kép nem tökéletes, Clifford boldogan ugrabugrált a lábuknál, ezért ő nem látszik jól, de a tenger viharos sötétkék mögöttük, a hullámok gyönyörűek és fenségesek. Ami ennél is lényegesebb, Harry boldognak látszik a képen: fejét kissé lehajtja, ahogy épp Louis egyik viccén nevet, és jól látszanak az arcán a gödröcskéi. Louis pedig... Louis annyira sebezhetőnek tűnik, egyáltalán nem néz a kamerába, nem akar egy másodpercre sem lemaradni Harry mosolyáról, és olyan szeretettel néz a férfira, amit általában nem szívesen oszt meg másokkal. De Harry hamarosan távozik, és ez... ez az a verzió, amire Louis szeretné, ha emlékezne.

A keret hátoldalán Louis kusza és egyenetlen kézírásával ez áll:

 

 Harry, Louis & Clifford – Skócia, 2019.

 

– Azért, hogy ne felejts el minket – jelenti ki Louis, és utálja, ahogy elcsuklik a hangja. Megköszörüli a torkát. – Amikor visszamész felvenni azokat a dalokat, amiket itt írtál – teszi hozzá. Nem vár megerősítést vagy hárítást. Tudja, hogy Harry el fog menni, tisztában van vele, hogy egy olyan ember, mint ő, soha nem tartozhat egyetlen emberhez vagy egyetlen helyhez, tudja, hogy hiba lenne ezt várnia tőle. Tudja, hogy hiba lenne – önzőség –, ha ezt kívánná.

Harry bólint, és nem tagadja, hogy elmegy. Sosem tenné. Mégis könnyek csillognak a szemében, olyan érzelem, amit Louis nem tud leolvasni az arcáról. Valami olyasmi, mint a csodálat és a hitetlenség.

– Hogy ne feledkezzem meg arról, aki vagyok – motyogja, leginkább magának, ujjai remegnek, ahogy végighúzza az íráson, aztán újra megfordítja és megnézi a fotót. Az a sok víz. És Louis.

Aznap este, amikor felmennek a csigalépcsőn a világítótorony tetején lévő kis szobába, mindketten csöndesek, Louis Harry után lépkedve világítja az utat egy zseblámpával. Amikor felérnek, és az ablakokon keresztül belebámulnak a sötét éjbe, úgy érzik, mintha a Föld többé nem forogna, miközben ott állnának a peremén, és csak a nagy üresség venné őket körül. Louis azonban pontosan tudja, hogy óceán ott terül el a lábuk alatt, az ablakon át hallja a hullámok hangját; és a tomboló szelet, amiről eszébe jut, milyen kicsik és jelentéktelenek is ők valójában. Valahogy a sötétség inkább védelmezőn beburkolja, mintsem megrettenne tőle, mint egy meleg takaró, amely ismerős és megnyugtató.

Louishoz hasonlóan Harry is gondolataiba merül, a lépcső legfelső fokát elérve megtorpan, és csak áll, mintha esze ágában sem lenne belépni a szobába. Louis vár néhány másodpercet, hogy szeme megszokja a sötétséget, majd mikor Harry egyáltalán nem moccan, óvatosan Harry derekára teszi a kezét, mintegy jelezve, hogy ott áll mögötte. Harry egy lehetetlen színű és mintájú ízléstelen gyapjúpulóvert visel, egy piros, sárga és narancssárga színű, rozettamintás borzalmat, amit Louis adott kölcsön neki, miután a sajátját leöntötte forró csokival. Louis zseblámpája alig vet rá fényt, de a mintától mégis megfájdul a feje.

– Minden rendben? – suttogja Louis Harry nyakába, és kísértésbe esik, hogy a keze elkalandozzon, és átölelje Harry derekát, hogy megérintse, hogy folytassa a szelíd felfedezést, amibe akkor fogott, amikor délután csókolóztak a parton. A vágy lüktet a bőre alatt, annyira szeretne hozzáérni.

De nem teszi.

Ehelyett hátrál egy lépést, amikor meghallja Harry rekedt hangját, ahogy azt feleli, minden oké. A csenddel együtt Louis azonban a varázslatot is megtörte, és Harry végül megindul a pad irányába, leül, és betakarózik. Kényelmesen elhelyezkedik – mintha valami fészekben lenne –, Louis zseblámpájának gyenge fénye megvilágítja kócos fürtjeit, amelyekben Louis ujjai voltak a délután jelentős részében. Lassan felpislog Louisra, aztán a faládán lévő, ottfelejtett könyvért nyúl, és odanyújtja neki.

Egyáltalán semmi erotikus nincs abban, ahogyan elnyúlik a párnán, testének nagy részét elfedi a gyapjútakaró, csak az egyik karja és vastag zokniba bújtatott lábfeje lóg ki alóla. És mégis, Louis érzi, hogy eluralkodik rajta egy vágy, amelyet az elmúlt hónapokban, amióta Harryt ismeri, már egész jól meg tanult uralni. Mégis megrészegíti a tudat, hogy talán már nem kell lebeszélnie magát semmiről, hogy talán most már akár hozzá is bújhat és megérintheti őt. Talán hozzáérhet azokhoz a helyekhez, ahol Harry puha és valódi.

Ez mámorító.

– Olvasol nekem? – kérdezi Harry, és mély hangjától végigfut a hideg Louis gerincén. Normális esetben Louis legalább egy kicsit dohogna amiatt, hogy csak így ugráltatja őt, mint valami díva, vagy celeb, de mivel épp ma van a szülinapja, és Louis amúgy sem tudna nemet mondani a kérésére, így eltekint ettől.

Megköszörüli a torkát, majd remegő kézzel végigsimít a haján, hogy megnyugodjon.

– Persze – feleli végül néhány másodpercnyi csend után, és elveszi Harry kezéből a könyvet. Ujjaik egy pillanatra egymáshoz simulnak, aztán Louis helyet foglal a padon Harry mellett, a válluk összeér.

Elmosolyodik, amikor rájön, hogy ez az a könyv, amit Harry már egy ideje bújik, Edna St. Vincent Millay verseinek gyűjteménye. Hetek óta ezt olvasta, behajtogatta a lapok sarkát, ahol a kedvenc versei voltak, és aláhúzta azokat a részeket, amelyek különösen tetszettek neki, amikor azt hitte, Louis nem figyel.

– Van valami konkrét kívánsága, uram, hogy melyiket olvassam? – affektál Louis lakáj módra, miközben próbál úgy helyezkedni, hogy a könyvet és a zseblámpát is tarthassa egyszerre, és addig fészkelődik a párnákon, amíg Harry megunja, és kiveszi a kezéből a fényforrást. Louishoz bújik, a fejét a vállára hajtja, és a fényt a könyvre irányítja.

Aztán Harry várakozóan felnéz Louisra.

– Csak olvass nekem – kéri. – Légy szíves. Imádom, hallani a hangod.

Nem ez az első alkalom, hogy megemlíti, de Louis szíve még mindig kihagy egy ütemet, mintha az első lenne.

– Rendben – egyezik bele, szabad karjával átöleli Harry vállát, és halkan olvasni kezd. Alig hangosabban, mintha suttogna. Még az ablakon át süvítő szél hangja ellenére is elég ez.

Már egy ideje olvas, amikor Louis egy olyan vershez ér, amitől gombóc nő a torkában, remegni kezd a hangja, ahogy olyan szavakat ejt ki a száján, amikről sejti, hogy Harry számára is jelentőségteljesek, a kis fekete vonal a szöveg alatt pedig felesleges ahhoz, hogy Louis felismerje, hogy azok.

– Szívemnek valódi bánatát kutatva, ráébredek: belefáradtam a szavakba és az emberekbe, meguntam a várost, a tengerhez vágyom…

Harry szabad keze Louis tarkójára csúszik, és szorosan a bőrére simul.

– Vágyom a tomboló szélre ragacsos, sós édességére, a fagyos permetre; vágyom a hullámok dübörgő zajára és szelíd morajlására, a nagy hullámverésre, ami egész nap el nem fárad – folytatja Louis a szavalást, és a lélegzete is elakad, amikor Harry csókot lehel nyakának csupasz bőrére.

– Harry... – suttogja Louis, a térdére ejti a könyvet, és odafordul, hogy a zseblámpa halvány fényében megpillantsa a férfi tágra nyílt, éhes szemeit. 

Némán egymás szemébe néznek, és egy pillanatra Louisban felötlik a gondolat, hogy micsoda kínzás is ez, ennyire és ilyen mélyen vágyni valakire, aki csak egy karnyújtásnyira van, mégsem érhetsz hozzá. Már rég elhatározta, hogy sosem fog kezdeményezni, főleg azért, mert Harryt a múltban csak rángatták ide-oda, lökdösték és utasítgatták. Ha kell, egész éjjel is képes várni, folyékony tűzzel az ereiben és torkában dobogó szívvel.

Úgy tűnik, Harrynek nincsenek hasonló tervei, és hirtelen kiesik a zseblámpa a kezéből, majd elgurul a pad alá. Majdnem teljes sötétség borul rájuk, csak egy kis sarkot világít meg a fény, messze tőlük. Aztán a sötétben a könyv után nyúl, ujjai egy pillanatra megállapodnak Louison, aztán fogja a verseskötetet, és egy kis puffanással azt is a padlóra ejti. Ő mászik a könyv helyére, Louis ölébe, és csókolgatni kezdi. Louis felnyög, ahogy ajkaik egymásra találnak a sötétben, Harry kezei a nyaka oldalára siklanak, hüvelykujjával gyengéden masszírozza Louis állát.

Louis képtelen elhinni, hogy miért vártak ezzel mostanáig. Annyira egy hullámhosszon vannak, hogy lassan már gondolkodni sem bír.

Harry lassan és élvezettel veszi el, amit szeretne, és Louis boldogan átengedi neki az irányítást, kihúzza magát, hogy elérje Harry száját, és gyengéden a srác derekába markol. Majd keze Harry pulóvere alá csúszik, csupasz bőréhez ér, és apró büszkeséget érez, ahogy válaszul Harry teste beleborzong az érintésébe. Csókolják, ölelik, szeretik egymást; Louis ujjai Harry derekának izmaiba vájnak, farmerének dereka alá csúsznak, és cirógatni kezdik a domborulatait... Egészen addig, amíg Harry meg nem feszül Louis közeledésére, hirtelen abbahagyja a csókolózást, és tenyerét Louis mellkasára szorítja.

Louis abban a pillanatban elereszti Harryt, karjait a padra támasztja, és a gondolattól is a torkában kezd dobogni a szíve, hogy túllépett egy határon, amiről nem is tudta, hogy létezik.

Harry szemei elkerekednek, részben a megdöbbenéstől, részben a bűntudattól, az iménti dolog miatt – bár Louis nem tudná megmondani, hogy a csók miatt vagy Louis ellökését bánja-e ennyire. Harry zihál Louis combján ülve, és Louis hirtelen attól kezd el félni, hogy a férfi mindjárt pánikrohamot kap. Önkéntelenül Harry válla felé nyúl, hogy megnyugtassa az érintésével, de akkor jut eszébe, hogy épp az előbb tolta el magától, így keze egy pillanatra megáll a levegőben.

Mielőtt azonban Louisnak esélye nyílna rá, hogy visszahúzza a kezét, Harry összekulcsolja az ujjaikat, de olyan erővel, hogy még fáj is egy kicsit. Van valami abban, ahogyan Louisba kapaszkodik, van valami abban a kétségbeesett és félelemmel teli szorításban... Mintha attól tartana, hogy Louis valaha is cserbenhagyná, elengedné őt, amikor szüksége lenne rá. Louis ugyanolyan erősen szorítja vissza, egy megnyugtató lüktetéssel, amitől Harry megkönnyebbülten sóhajt fel. A még most is összekulcsolt kezüket a combjára ejti és lenéz rá.

Louis követi a tekintetét, csodálja, hogy mennyire elveszik a keze Harry nagy kezében, és élvezi Harry bőrkeményedésinek érintését a bőrén, amit a gitározással szerzett.

– Szia – suttogja olyan megnyugtatóan, ahogy csak telik tőle, és megkönnyebbül, amikor érzi, hogy Harry kissé ellazul a hangja hallatán.

– Szia – köszön vissza Harry szintén suttogva, és szabad kezével félszegen, de finoman kisöpri Louis haját a homlokából. Nem néz Louis szemébe, tekintete inkább visszavándorol összekulcsolt kezeikre. – Szia – feleli még egyszer, ezúttal egy kicsit határozottabban, zöld szemei felragyognak, ahogy újra Louishoz hajol.

Louis behunyja a szemét és hagyja, hogy Harry ajka finoman, mint egy tollpihe az övéhez érjen. Amikor újra kinyitja a szemét, látja, hogy Harry az üvegen át a sötétséget bámulja Louis mögött.

– Minden ok? – kérdezi Louis feleslegesen, hiszen a válasz nyilvánvalóan az, hogy nem.

Harry egy apró sóhaj kíséretében megrázza a fejét, és alig láthatóan a szája sarka lefelé görbül, mintha talán zavarban lenne.

– Csak... az van… – hallgat el, és Louis válaszul automatikusan megszorítja Harry kezét. – …hogy én azóta nem… – nyögi ki, még mindig a horizontot bámulva. Nem sok látnivaló van odakint egy ilyen téli éjszaka közepén, mint amilyen a mostani is, és Louis azon tűnődik, hogy van-e valami abban az ürességben és a körülöttük lévő sziklákhoz csapódó hullámok hangjában, amit Harry is megnyugtatónak talál. Nem ő lenne az első bajba jutott lélek, aki békét talál a szigeten tomboló örökös viharban. Louis, aki otthonra lelt itt, tudná, mit érez.

Louis hümmög, szabad kezét lassan, és megnyugtatóan végighúzza Harry combján. Már semmi szexuális jellegű töltet nincs ebben az érintésben, semmi forróság vagy türelmetlenség. Csak vigasztalás.

Néhány perc után Harry újra nekiveselkedik a mondanivalójának.

– Tudod... Nagyon... nagyon régóta nem csináltam már ilyet józanul – vallja be végül. Aztán félszegen kuncogni kezd, miközben tovább bámulja a világítótorony üvegét. Louis a sötétség ellenére is észreveszi, ahogy a fiú zavarában elpirul. – Nem tudom, miért tűnik ez hirtelen olyan nagy dolognak – suttogja, még mindig képtelen Louis szemébe nézni. – Hagyjuk, hülyeség – teszi hozzá kissé dühösen, a vállát megvonva, mintha a zavarát akarná leplezni.

Mindig is volt valami sebezhetőség Harry testtartásában, attól a másodperctől kezdve, hogy Louis meglátta őt az ajtóban álldogálni, és ez soha nem volt még ennyire nyilvánvaló, mint most. Olyan, mint a legszebb virág, amit Louis valaha is látott, amely másodpercekre van attól, hogy kinyíljon, és mégis visszatartja magát, félénken magába görnyed. Néha Louis olyan élesen gyűlöli a világot, ami ezt tette vele, hogy fáj, és a legcsúnyább érzések kuszaságától facsarodik el a szíve.

– Dehogyis hülyeség – suttogja vissza határozottan, Harry állának intézve a szavakat. – Nincs baj – erősködik, miközben a hüvelykujja még mindig lágyan köröz Harry combján. A hasa mélyén tomboló vágyakozó szörnyeteg könnyen megszelídül, amikor Harry ennyire sebezhetőnek tűnik. – Úgy lesz, ahogy szeretnéd. Vagy nem szeretnéd, bébi – dorombol kedvesen Harry fülébe, majd borostájával tétován megcirógatja a srác arcát.

Louis elengedi Harry combját, a keze lehanyatlik, és máris elkezd tőle távolodni, hogy teret engedjen neki. Azaz hogy csak távolodna, hiszen Harry elkapja a csuklóját. Louis felpillant, végre egymás szemébe néznek, és érzi, hogy összeugrik a gyomra a Harry arcára kiülő elszántságtól és a szemében égő vágytól. A tekintetük összekapcsolódik, majd Harry magához húzza Louis kezét, és hagyja, hogy ujjai a pulóvere alá csússzanak. Louis keze remegni kezd, amikor először érinti meg Harry hasának meztelen bőrét. Aztán Harry lejjebb vezeti őt.

– Érints meg – suttogja Harry, Louishoz hajolva, az ajkához préselve e szavakat. – Kérlek.

Louis elmosolyodik Harry ajkain, majd bólint.

Örömmel…

Amikor Louis néhány órával később a lámpaterem szőnyegén felébred, még csak nem is hajnalodik. Reszket a hidegtől, félmeztelen testéről lecsúszott a takaró, és összegabalyodva a dereka alá szorult és semmit nem tesz azért, hogy melegen tartsa. Önkéntelenül is közelebb húzódik Harryhez, orrát a puha fürtjeibe fúrja. Jobb karja szorosan fonódik köré, ujjai megpróbálnak némi melegséget lenyúlni Harry testének melegéből, miközben meztelen lábaik még jobban egymásba gabalyodnak. Fogalma sincs, mennyi az idő, fogalma sincs, mióta alszanak a szőnyegen, de a hideg ellenére kísértésbe esik, hogy álomba merüljön. Harry teste hajlékony és puha; olyan hívogató, hogy Louis képes lenne örökre belefészkelni magát. De Harry reszketni kezd álmában, annak ellenére, hogy több ruha fedi a testét, mint Louist, ezért nem viszi rá a lélek, hogy engedje ilyen kényelmetlenül aludni.

A zseblámpa elemei már rég lemerültek, de Louis még így is elidőzik egy pillanatra, hogy megcsodálja a sötétben szendergő Harryt. A takaró alól kilógó karcsú vádliját. Az orrának ívét. A hosszú szempilláit. A hatalmas szívét, amely túlságosan is kirívó, azt, amelyet a hírnév felé vezető úton muszáj volt kitépnie a mellkasából, de Louis nem tehet róla, még így is észreveszi minden egyes óvatos szóban, amely a száját elhagyja, minden gesztusban, még abban is, ahogy a levegőt veszi.

Ez... sok, gondolja Louis, egy pillanatra lehunyja a szemét, és nagyot sóhajt. Ujjai még mindig Harry hasára szorulnak, aztán a keze a csípőjére téved, megragadja, majd kicsit megmozgatja az alvó férfit.

– Harry? – ébreszti fel óvatosan, egyenesen a fülébe suttog, aztán halántékon csókolja. – Életem?

Harry morog valamit, és odafordítja a fejét. Még mindig reszket.

– Gyere, szívem – kéri Louis, majd felül, és kisimítja a tincseit Harry az arcából. Amikor megismétli a mozdulatot, Harry elégedetten dorombolni kezd, és szinte belesimul az érintésébe. – Gyerünk, ébredj fel, bébi – folytatja, ezúttal hangosabban. – Késő van, irány az ágy.

Harry szempillái megrebbennek, és tiltakozás gyanánt nyög egyet, aztán csak összegömbölyödik, hogy melegen tartsa magát.

– Fázom – dünnyögi, és jéghideg lábát Louis vádlijához dugja.

Louis felkacag.

– Tudom, ezért kéne mihamarabb rendes ágyba, pehelypaplan alá kerülnöd.

– Nem – morogja dacosan Harry, és Louis kezéért nyúl, hogy rávegye, ölelje át. – Legyél te a nagykanál – követeli.

Louis erre már nem tud mit lépni, kibuggyan belőle a nevetés. Mostanra már teljesen kiszökött a szeméből az álom, és semmiképpen nem engedi meg, hogy Harry a februári hidegben a padlón aludjon, főleg nem félmeztelenül. Mégis, átöleli a fiút és bebugyolálja a takaróval.

– Miből lesz a cserebogár, hm? – derül Louis, majd egy csókot nyom a vállára. – Mi lenne, ha megígérném, hogy leszek én a nagykanál, ha végre valahára ágyba kerülünk? És azt is megígérem, hogy nem kell túl messzire menned? – kérdezi, de Harry nem felel, meg sem moccan, és Louis gyanítja, hogy megint elaludt, ezért kicsit megrázza. Finoman, de határozottan. – Na, gyere, csak pár lépcsőfok, és bebújhatsz az ágyamba.

– Mmmm.

– Mmmm? – utánozza Louis Harry morgását.

– Mmmké – dünnyögi Harry.

– Meg ne próbálj megint elaludni! – figyelmezteti Louis, majd elnyom egy káromkodást az orra alatt a hideg miatt, felkel mellőle, és gyorsan összekapkodja a sötétben a szobában szétszórt ruháit.

Végül, némi csetlés-botlás és mezítláb az utazóládába rúgás után, Louis felkapja Harry boxerét, farmerját és zokniját, és visszamegy a kis fészekhez, amit kettőjüknek rakott.

– Már megint alszol? – kérdezi Louis, látván, hogy Harry újra álomba szenderült. – Igen, persze, hogy alszol – csóválja meg a fejét sóhajtva, ám szája sarkában mosoly bujkál. Ledobja Harry mellé a ruháit, fölé hajol, és megpuszilja a homlokát. – Hé, álomszuszék – böki meg mutatóujjával Harry orrának hegyét. – Megegyeztünk.

– Jól van, kelek már – morogja Harry.

– A-ha.

– Mmmm.

Hogy bizonyítsa, tényleg „kel már”, Harry kidugja a lábujjait a takaró alól és ide-oda mozgatja őket. Louis önkéntelenül is elmosolyodik, elkapja kikandikáló lábfejét és megszorítja. Harry felszisszen a hidegtől, vállára húzza a takarót és összegömbölyödik, mint egy süni, ám Louis nem vesztegeti az időt, és ráhúzza az egyik zoknit. Megismétli a folyamatot a másik lábával, és puszit ad a zoknis bokájára, amint végzett. Aztán felfelé tolja a takarót Harry testén, felfedve a vádliját, a hülyén cuki térdkalácsát, majd kitakar egy darabot a combjából is, aztán megáll. Louis gyengéden megcirógatja Harry combjának hátulját, egyáltalán nem azért, hogy meggyőzze a fiút, hogy keljen már fel, egy ártatlan érintés csupán, azért, mert végre megteheti.

Harry ismét megborzong, ezúttal nem a hidegtől, és végül a hátára fordul, a lábait szétterpeszti a szőnyegen, a takarót szégyenlősen csomóba gyűri az öle előtt, hogy eltakarja magát. Álmosan Louis szemébe néz, de szeméből máris süt a vágy, és Louis azt sem tudja, hogy Harry intenzív pillantásába vagy combjának hófehérségébe vesszen-e bele. Talán sohasem lesz képes betelni eme látvánnyal; Harry arca álmos, még nem fedi álarc, amely megvédené a kíváncsi tekintetektől, egyik kezével a hajába túr, a másikkal a takaró alatt matat az ölében...

Louis lassan, megfontoltan megfogja a takaró csücskét, és elkezdi lehúzni Harryről. Aztán lehajol és képtelen megállni, hogy ne adjon egy puszit a fiú combjának belső felére. Szája éhesen indul felfelé, amíg meg nem érzi a tarkóján Harry kezét. Felnéz, a tekintetük találkozik, és amikor a fiú bólint, Louis szája sarka elégedett mosolyba kunkorodik. Harry ujjai megmarkolják a haját és odahúzza a fejét, ahol legjobban szeretné, hogy kényeztesse.

Ezután Louis megcsókolja Harry csípőcsontját, néhány másodpercig elidőzik külső combjának masszírozásával, majd feltérdel, a boxeréért nyúl és felhúzza Harry lába szárán. Aztán felkúszik a testén, hogy egy apró csókot nyomjon Harry szájára, aki egyáltalán nem mutat hajlandóságot arra, hogy felkeljen. Mielőtt Harrynek esélye lenne elmélyíteni a csókot, elterelni a figyelmét, Louis elhúzódva egy izzadt tincset söpör ki Harry arcából.

– Na? Vár az ágy – suttogja, és mosoly terül szét az arcán, amikor Harry álmosan bólint.

– Nem tudom, hogy képes leszek-e járni – ismeri be Harry. Őszintén, égő arccal, kielégülten.

Louis elneveti magát, majd gyorsan lesüti a szemét, hogy elrejtse az önelégült mosolyt az arcáról. Aztán lehajol és talpra húzza Harryt. Amikor Harry majdnem összecsuklik, mint valami rongybaba, Louis átkarolja a derekát, magához húzza és megtartja.

– Indulhatunk? – kérdezi Louis.

Harry ásít, majd bólint.

– Nem szeretnéd visszavenni a farmerodat? – érdeklődik Louis és elneveti magát, amikor látja, hogy Harry a gondolattól is ráncolja az orrát.

Odabújik hozzá, arcát Louis nyakába fúrja, és közli, hogy pedig ő majd’ megfagy.

– Ezért kellene magadra húznod a nacidat, drága – oltja Louis, aztán lehámozza magáról a fiút, és meggyőződik róla, hogy képes megállni a saját lábán is. Aztán lehajol a takaróért, és Harry vállára teríti, mint valami köpenyt. Míg leérnek, ez is megteszi. Befejezésként megcsókolja Harry orrának hegyét, és a fiú válaszképp hálásan elmosolyodik.

Óvatosan lelopakodnak a lépcsőn a sötétben, Louis megy hátul, egy percre sem engedi el Harryt, nehogy megbotoljon és leguruljon a lépcsőn. Közben arra gondol, hogy kereshetett volna odafenn egy működő zseblámpát, de nem akart már azzal vacakolni, inkább arra koncentrál, hogy mindketten épségben leérjenek a csigalépcsőn. De ahogy óvatosan, egymáshoz préselődve botladoznak, Louis nem tud nem arra gondolni, hogy hibát követett el. Mégis sikeresen elérik a lépcső alját, majd Louis hálószobáját, amelynek ajtaja félig nyitva van. Louisnak most az jut az eszébe, hogy talán szégyenkeznie kellene Harry előtt a szobája mérete miatt, hiszen a fiú most először jár itt. De Harry csak ásítozik, ahogy belép, nyilvánvalóan túl fáradt ahhoz, hogy bármiféle ítéletet mondjon Louis lakrészéről. Az ajtó nyikorgása felébreszti Cliffordot, aki Louis ágya alatt aludt idelenn, amíg ők fenn voltak az emeleten, vakkant egyet, és kíváncsian megszimatolja Harry lábát.

– Szia, Cliffy – szólítja meg a kutyát a kimerültsége ellenére is gyengéd, szeretetteljes hangon, miközben Clifford feje után nyúl, és hagyja, hogy megnyalja a kezét. Újra ásít egyet, másik kezével megdörzsöli a szemét, Louis pedig megkerüli, hogy eltolja Cliffordot az útból.

– Jól van, elég már – mondja a kutyának, majd odébb taszigálja.

Clifford azonnal szót fogad, visszagömbölyödik a helyére, nagy teste egy puffanással a padlóra zuhan, miközben nyekken egyet. Louis elmosolyodik, és ismét Harry felé fordul.

– Már csak pár lépés, és aludhatsz is – jelenti be, fejével az egyszemélyes ágyához vezető létra felé biccentve. – Bár lehet, hogy egy kicsit szűkös lesz – teszi hozzá bocsánatkérően, de még mindig próbál nem zavarba jönni.

Louis nem igazán magányos ember. És még ha az is, többnyire helyénvalónak érzi, hogy képes jól ellenni egyedül is. Mégis az attól való rettegés, hogy elítélik, amiért ezt az életet választotta, azt az életet, ahol mindössze egyetlen apró, szűkös ágyra van szüksége, és szinte sosem fogad vendégeket, persze eltekintve a panzióban megszálló emberektől, soha nem múlik el teljesen. Különösen egy olyan valaki előtt, mint Harry, akihez olyan kétségbeesetten vágyik ragaszkodni, akit olyan kétségbeesetten szeretne megtartani. Még akkor is, ha tudja, hogy ez lehetetlen.

Harry mégis elmosolyodik, álmos szemei félig lecsukódnak.

– Jó – motyogja, és elindul felfelé –, legalább te majd melegen tartasz.

Louis megkönnyebbülten fújja ki a levegőt, majd becsukja maga mögött az ajtót, hogy ne legyen huzat, és titokban reméli, hogy Clifford képes lesz nyugton maradni, amíg maguktól fel nem ébrednek. Megindul ő is felfelé a létrán, és elmosolyodik, amikor észreveszi, hogy Harry már be is vackolta magát Louis paplanja alá, a fal felé fordulva, „kiskanál” pózban. Louis bebújik mögé, karját szorosan Harry dereka köré fonja, kezét a mellkasához simítja, hogy érezze szívének megnyugtató dobbanásait.

Alig telik el néhány perc, és úgy alszik, mint a bunda.

Louis lassan ébredezik, még félálomban keze tapogatózni kezd, Harry testének melegét keresi, aztán kinyitja a szemét és látja, hogy üres mellette az ágy. Pislog kettőt, aztán felül az ágyban és zavartan körülnéz. Az ablakán a sötétítő szét van húzva, és napfény árad a szobájába, ami azt bizonyítja, hogy sokkal tovább aludt, mint általában szokott. Fogalma sincs, mennyi lehet az idő, a belső órája teljesen összezavarodott. Lerúgja magáról a paplant, nyújtózkodik egyet, majd a párnája alá nyúl a telefonjáért, hogy megnézze, mennyi az idő. Akkor jut eszébe, hogy tegnap este a telefonja fent maradt a lámpateremben. Sóhajtva rázza meg a fejét. Talán fel kellene érte mennie, mielőtt Harry keresésére indul.

Louis kikászálódik az ágyból, a létra utolsó pár fokát kihagyva a padlóra ugrik, és felszisszen, mikor meztelen talpa hozzáér a hideg betonhoz. Ránéz a fürdőszoba ajtajára, és arra gondol, milyen jó lenne a gőzölgő zuhany alá állni az előző éjszakai tevékenységek után. Csakhogy Harry nem volt mellette az ágyban, amikor felébredt, és egyelőre sehol sincs, és Louis képtelen itt ülni és várni, hogy visszajöjjön és megtudja, jól van és nem bánta meg a tegnap éjjel történteket. A komódja felé fordul, lekapja a felsőjét, és megcélozza vele a szobája sarkában lévő koszos szennyes kupacot. Utólag is elrebeg egy imát az univerzumnak, remélve, hogy Harry talán nem vette észre a rendetlenséget, amikor felébredt, kihúz a komódból egy tiszta pulóvert, és felveszi. Felkap egy tiszta alsót és egy szürke melegítőnadrágot is, és megelégszik azzal, hogy a sötétkék pulóvere legalább illik a szeméhez. Különben pedig, Harry látta már őt ennél sokkal hanyagabb öltözékben is, mégis megcsókolta. Ha eléri, amit szeretne, a nap nagy részét megint Harry szájához tapadva fogja tölteni. Ideális esetben. Már, ha Harry is ezt akarja. Ha még itt van egyáltalán.

Louis megrázza a fejét, elvetve eme nevetségesen nyugtalanító gondolatot. Persze, hogy itt van. Hol máshol lenne? Fair Isle kevesebb, mint 5 km hosszú, ha belegondol, nem igazán lehetne máshol. És március közepéig marad is, hiszen kifizette. Semmi oka nincs rá, hogy többet bele lásson abba, hogy Harry magára hagyta.

Végül felöltözve Louis a fürdőszobába indul, pisil, kezet, arcot, fogat mos, aztán a panzióba siet.

Menten megkönnyebbül, amikor a konyha felől zajokra lesz figyelmes, és meghallja Harry hangját, épp énekel valami dalt a reggeliről, aminek nincs bonyolult szövege, csak egy pár sor, amiből Louisnak sikerül kivennie a „rántotta”, „csokis palacsinta”, „narancslé” és a „croissant” szavakat. Közte néhány mély lalázással. Közben muszáj megállnia a folyosón és venni néhány lassú, mély lélegzetet, hogy teljesen megnyugodjon.

Hogy lehet ennyire aranyos?

Amikor Louis végre lehiggad annyira, hogy beforduljon a konyhába kifejezéstelen arccal, Harry meglepetten néz rá, derekán az előző tulajdonosok által örökül hagyott kötény, felül egy egyszerű fehér pólót visel. Egyik kezében serpenyő, és Louis gyanítja, hogy az ő egyik melegítőnadrágja van rajta, hiszen a bokája fölé ér.

Egyszerűen elképesztő, ahogy kinéz. A kötény alapjában fehér, elszórt piros és rózsaszín virágok tarkítják, Harry nyaka köré vetve, és élénkpiros szalaggal a derekára kötve, kétoldalt hatalmas piros zsebbel. Az egészet egy fehér csipkével díszített, szívecskés nyakkivágás teszi teljessé, melynek színe a mosástól már kissé kifakult. Louis szerint ez lehetett az előző tulaj feleségének kedvenc köténye, és bizonyára hiányzott neki, amikor rájött, hogy a szigeten felejtette. Annak ellenére, hogy ő maga sosem használta, nem dobta ki, mert mikor a húgai meglátogatták, mindannyian szívesen bújtak bele. Harryn egyszerre nevetségesen és szeretetreméltóan néz ki. Illik hozzá és a buta reggeli dalához.

– Felébredtél – ráncolja a homlokát Harry, miközben visszateszi a serpenyőt a tűzhelyre.

– Bocsánat, hogy csalódást okozok...? – felel Louis, kissé kérdő hangsúllyal.

– Úgy terveztem, hogy ágyba viszem neked a reggelit – jelenti ki Harry, és a ruhájára mutat, mintha ez valahogy megmagyarázná a dolgot. – Ehh.

– Vagy úgy – bólint Louis, és lép egyet előre. Lehajol, hogy jó reggelt kívánjon Cliffordnak, és megvakargatja a füle tövét. – Szia, baba – suttogja kedvesen a kutyának.

– Megetettem, aztán ki is vittem sétálni – mondja Harry, és amikor Louis ránéz, kicsit szégyenlősen elmosolyodik. – Gondoltam, megérdemelsz egy kis pihenőt.

Louis szipog egyet, és bocsánatkérően elmosolyodik.

– Bocs, ha keresztülhúztam a számításaidat.

– Nem baj – vonja meg a vállát Harry, és feszengve állnak egymással szemben, egyikük sem tudja, mit tegyen, vagy mondjon. Végül pár másodperc múlva Harry újra a tűzhely felé fordul, és valami olyasmit motyog, hogy mindjárt kész a reggeli, és a válla megereszkedik.

Louis forgatja a szemét, és egy apró sóhaj szakad ki belőle, amiért ennyire troll, aztán Harry mellé lép, benyúl a köténye egyik zsebébe, azzal együtt hirtelen magához húzza és cuppanós csókot nyom az arcára.

– Szia, édes – köszön neki is, és melegség járja át a mellkasát, amikor Harry válaszképp szélesen elvigyorodik.

– Sziaaa – feleli.

– Köszi, hogy csinálsz reggelit – folytatja Louis, és ismét megcsókolja az arcát. – Aranyos vagy – teszi hozzá gondolkodás nélkül, és elpirul, amikor rájön, hogy mit is mondott. – Vagyis, nyilván nem minden vonzerőd a külsődben rejlik – fecsegi, hiszen tudja jól, hogy Harry imidzsét újra és újra áruba bocsátották, szó szerint árcédulát ragasztva az arcára és a testére. – Egyébként is, mit jelent a külcsín? – teszi fel a kérdést egy széles kézmozdulattal. – Csupa feleslegesnek tűnő dolog, okosan rendszerezve.

Egy kis ideig csend honol a konyhában, aztán Harry sikítva felröhög. Zavartan a szájára csapja a kezét, aztán megrázza a fejét.

– Befejezted? – kérdezi felvont szemöldökkel és olyan arckifejezéssel, mintha pontosan tudná, mire gondolt Louis, és egyszerre találja őt imádnivalónak és nevetségesnek.

– Ne gúnyolódj rajtam – morogja Louis.

– Én ugyan nem – tagadja Harry, és elzárja a tűzhelyet. – Értékelem, hogy fodros kötényfétised van, és hogy nem csak a külsőm miatt akarsz megdugni.

– Hé, nem nekem van fodros kötény fétisem! – feleli Louis, és megcsiklandozza Harry derekát, és úgy nevet, hogy alig bír megszólalni.

– Jó, igazad van – nyikorogja Harry, és elhajol Louis ujjai elől. – Beismerem, hogy tudnék vele mit kezdeni. Beindul tőle a fantáziám.

– Hogy érted azt, hogy tudnál vele mit kezdeni? – kérdez vissza Louis gondolkodás nélkül, aztán leesik neki Harry következő mondata is. – Várj, mi jutott eszedbe erről a kötényről? – faggatja a fiút, és egy kicsit arrébb tolja Harryt, hogy lássa az arcát.

– Tetszik, hogy elsősorban az érdekelt téged, hogy mit lennék hajlandó csinálni benne – vonja fel a szemöldökét. – És semmi botrányos dologról nincs szó, ne nézz így. Csak az jutott eszembe, hogy talán lehet egy titkos feleséged elrejtve valahol. Jane Eyre stílusban.

Louis szája tátva marad.

– Egy titkos micsodám? – csóválja a fejét hitetlenkedve. – Találtál egy ősrégi kötényt a konyhaszekrényemben, és az első gondolatod az volt, hogy talán rejtegetek egy asszonyt valahol? Harry, szerintem nyilvánvaló, hogy meleg vagyok és… – abbahagyja a dohogást, amikor meglátja a huncut csillogást Harry szemében. – Ó, vagy úgy. Abbahagynád a gúnyolódást? – morogja Louis karba tett kézzel.

Harry kuncog, és odahajol Louishoz, hogy lecsókolja az ingerült fintort az arcáról. Louis legszívesebben eltolná magától, hogy megnehezítse a dolgát, de... Már néhány órája nem csókolta meg Harryt. Tulajdonképpen egy életen át várt rá. És nem felejtette el a mai napra kitűzött célját sem. Ezért hagyja, hogy Harry megcsókolja, átöleli a nyakát, és játszani kezd a fürtjeivel. Egy idő után Harry elhúzódik.

– Reggeli – mondja szigorúan, és Louist az asztal felé taszigálja.

– Segíthetek...

– Leülsz, és hagyod, hogy mindent elintézzek – parancsolja Harry, és zsibong az energiától, miközben előveszi a szekrényből a tányérokat.

– Egyébként – kezdi Louis, ahogy leül, és elmosolyodik, amikor Clifford odasétál hozzá, és busa fejét a combjára támasztja –, szerintem a szépség TÉNYLEG értelmetlen. És nincs köze hozzá, hogy valaki mennyire értékes személyiség. Sok lány van a családban, elismerem, de azt a szónoklatot mindig is komolyan gondoltam.

Harry átnéz a válla fölött, és rá mosolyog a férfira.

– Tudom – feleli. Visszafordul, és néhány dolgot előkészít a konyhapulton, aztán visszajön, és egy pohár gyümölcslevet tesz Louis elé az asztalra. – Narancslé – jelenti ki, és Louis elvigyorodik.

– Lalalalala? – énekli halkan, utánozza Harry előbbi dalát, és egy kicsit el is röhögi, amikor az arcán megjelennek a gödröcskék és elpirul.

– Ja – feleli Harry, aztán fordul egyet és egy tányér péksütivel tér vissza, amit nyilván a kávézóban vett. Louis gyomra összeszorul a gondolatra, hogy Harry korán kelt, és egészen a faluig elgyalogolt, hogy Louisnak süteményt hozzon reggelire.

– Köszönöm – mondja Louis, ujjai lágyan Harry csuklójára simulnak. A másik kezével megragadja a kötényt, és annál fogva lehúzza Harryt, és megcsókolja. – Nem kellett volna elmenned egészen Mrs. Clarkig.

Harry pislog, és rájön, hogy lebukott.

– Úgyis meg kellett sétáltatnom Cliffet, szóval... – vonja meg a vállát, mintha nem lenne nagy ügy, mintha semmiség lenne, de Louis nem emlékszik, mikor főzött rá utoljára valaki rendes ételt, vagy, hogy egyáltalán mikor gondoskodott róla valaki.

A munkája miatt mindig ő az, aki gondoskodik másokról, és bár ezt nagyon szívesen teszi, mégis valami ellágyul benne, amikor hosszú idő óta először más teszi ezt vele. Istenem, bárcsak ne kedvelné ennyire Harryt.

Ezután Harry megpakolja az asztalt tányérokkal, melyeken rántotta és sült kolbász van. Levetett kötényét a pultra rakja, aztán felborzolja a haját. Fogja a Louis melletti üres széket, majd helyet foglal ő is, kedvesen félretolva Cliffordot az útból, Cliff hagyja magát, és a két fiú térde közé fúrja a fejét.

Louis ölni tudna a kutyájáért, de ez... ez így sokkal jobb, gondolja, amikor Harry félénken Louis keze után nyúl, és ujjaikat összefűzi a combján, így egy kézzel kénytelen reggelizni.

 

Nyolcadik fejezet

 

 Még aznap, ám sokkal később, miután egy lágy jazz lejátszási listáról szóló zenére közösen elmosogattak, amelyet Harry gondosan válogatott össze Louis telefonján, és amelyet a világítótorony legfelső szobájában vett fel, amikor Louis még aludt, vállukat egymáshoz szorítva ringatóztak, Louis mosogatott, Harry pedig törölgetett, aztán visszamentek a lámpaterembe. Gyorsan rendet raktak, Harry kicsit még el is pirult látva a kuplerájt, amit előző este hagytak maguk után. A párnák és takarók összevissza hevertek a padlóra dobva, és a teásbögrék csodával határos módon nem törtek el, mikor legurultak a ládáról. Könyvek is hevertek a padlón, nem csak a tegnap este olvasott verseskönyv, hogy a szenvedély közepette elgurult zseblámpáról ne is beszéljünk. Louis nem emlékezett, hogy ilyen rendetlenség lett volna, amikor elmentek aludni, bár azidőtájt kissé elfoglalt volt.

Már majdnem végeztek a takarítással, Louis gondosan visszarakta a párnákat a padra, amikor meghallotta, hogy a galériára vezető ajtó megnyikordul. Épp időben fordul meg, hogy elkapja a szobából kilopakodó Harryt, ahogy elmosolyodik, amikor nekidől a korlátnak, abban az egy szál vékony fehér pólóban. Louis rögtön bele is borzong, de Harry látszólag nem törődik a hideggel, és azzal a révedő arckifejezéssel néz előre, amit Louis annyira szeret. A fiú haja egyre hosszabb, és Louis nem tudja nem észrevenni, ahogy a szél a fürtöket az arcán táncoltatja. Gyönyörűen néz ki a késő délutáni fényben; éteri, de mégsem lóg ki a képből, még ha talán ki is kéne. A nap már lenyugodni készül, aranyló rózsaszínű fényben fürdetve őt. Úgy néz ki, mintha mindig is ide tartozott volna, olyan gyönyörű, mint a táj, és a felismerés úgy vágja mellbe Louist, mintha meglőtték volna. Bumm. Hasít bele a gondolat fájdalmasan.

Mert Harry nem tartozik ide, bármennyire is úgy tűnik, mintha ide tartozna, bármennyire is szeretné Louis, hogy így legyen. Neki messzi városokban van a helye, egy hatalmas színpadon, tengernyi ember előtt... Lehet, hogy egyelőre még nem biztos, hogy folytatja-e a karrierjét, de Louis nehezen tudja elképzelni, hogy valaha is visszatalál ide. Nem, amikor még annyi mondanivalója van, annyi dal, amit az utóbbi időben írt, és amiknek hamarosan közönségre lesz szüksége. Elmegy majd, ahogy kell, és ez fájni fog.

Ha Louis erősebb, bölcsebb ember lenne, talán összeszedné a bátorságát, hogy beszéljen erről. Talán leültetné Harryt, meghúzna néhány határvonalat, megbeszélné vele, hogy mégis mi a frászt álmodoznak ők, amikor a tervek szerint alig több, mint egy hónap múlva szedi a sátorfáját. De nem teszi. Louis egyáltalán nem erős, és nem is bölcs, viszont a legjobbat szeretné kihozni a még együtt töltött időből. Legszívesebben csak csókolná Harryt újra és újra, minden egyes nap minden egyes másodpercében, amíg el nem megy a szigetről, ki szeretné használni ezt a lehetőséget, amíg lehet, mielőtt Harry visszamegy, és azzá válik, akinek született. Louis tisztában van vele, hogy ő csak egy kis közjáték, amiből remélhetőleg egy szép emlék marad csupán, amire Harry néha-néha szeretettel gondol majd vissza, egy kis kaland, ami elég különleges ahhoz, hogy ne felejtse el... És ő pontosan ezt szeretné. Bár ennél jóval többet is. Louis még csak meg sem lepődik azon, hogy Harry érintései nyomán forrni kezd a vér az ereiben. Azt az euforikus érzést, hogy végre megtörtént közöttük, ami megtörtént, lehetetlen csillapítani.

Louis nagyot sóhajt, ahogy a lemenő napba tekint, figyeli Harryt, ahogy ő is gyönyörködik benne, látja rajta azt a tengersok kínt, ami még mindig átjárja, de látja azt is, ahogyan megacélozza akaratát, látja, ahogyan újjáépíti magát, és hirtelen vissza kell pislognia kitörni készülő könnyeit, annyira büszke erre az emberre. Erre a tökfejre, aki mindig olyan keményen dolgozik, és akinek meg kellett tanulnia, hogyan óvja meg szívét a kegyetlen világtól, ugyanakkor a lelke kedves és szelíd maradt. Ez a komplett őrült, aki képes egy szál pólóban dideregni odakint a teraszon, csak hogy jól lássa, amint a lemenő nap a tengerbe bukik.

Louis kedvesen ingatja a fejét, aztán körbenéz a szobában, megpillant egy ronda lila kardigánt, ami még egyenesen a nyolcvanas évek poklából származhatott. Felkapja, majd kimegy Harryhez a galériára, becsukva maga mögött az ajtót, és egy kicsit meglepődik, hogy mennyire hevesen fúj a szél idekint. A fütyülését szinte mindig hallani lehet az üvegen keresztül, de odakint valóban elkerülhetetlen, erőteljes és mindent elsöprő hang. Louis egy másodpercet sem veszteget, egyenesen Harryhez lép, és nagy gonddal a vállára teríti a kardigánt, ahogy tegnap este is gondosan betakargatta. Harry egy másodperc törtrészéig megfeszül, de miután rájön, hogy Louis az, boldogan simul hozzá. Louis keze lecsúszik Harry válláról, majd a karjairól, meggyőződik róla, hogy rendesen betakargatta, aztán hátulról átkarolja Harry derekát, átöleli, és eggyé válik vele. Louis egy pillanatra megsimogatja Harry hasát, miközben puszit nyom a jobb vállára. Aztán egyik tenyerét megnyugtatóan Harry alhasára helyezi, a másikat pedig mellkasára, hogy érezze, ahogy lassan emelkedik és süllyed. Állát a férfi vállára támasztva figyeli a parti sziklák sötét árnyékát, azokon túl a viharos tengert, és az épp fölötte elterülő lélegzetelállító naplementét.

– Köszönöm – mondja Harry, jobb kezével Louis keze után nyúl és összekulcsolja az ujjaikat a hasán.

– Gondoltam, hogy fázol – suttogja Louis, egyenesen a fülébe.

– Hmm, már nem – feleli Harry, és egy darabig csak állnak csöndesen, és nézik, ahogy az égbolt lassan változik, vörösödik, sötétedik.

Egy idő után Louis elmosolyodik.

– Ez az égbolt, hmmm… – mondja, leginkább magának, még ennyi év után is lenyűgözi a látvány, pedig minden nap láthatja. A körülöttük lévő világ annyira fenséges, és mindezt a természet alkotta, embernek nincs köze hozzá.

Harry egyetértően hümmög, és elgondolkodik ezen.

– Sok szép dolgot láttam már sok szép helyen – jelenti ki. – De ez a kilátás... – vesz egy nagy levegőt. Belégzés. Kilégzés. – Ez a hely annyira különleges – mondja végül Louisnak, és felé fordítja a fejét.

A pillantásuk találkozik, és Harry tekintete ellágyul.

– Megértem, miért szerettél bele – teszi hozzá, és Louis torka elszorul, amit nem tud mire vélni. Aztán Harry lehajol, hogy megcsókolja Louist, akiből ettől kiszáll minden épkézláb gondolat, és szíve remegve kihagy egy ütemet.

Harry megcsókolt! Megcsókolt! Ő csókol meg engem! – cikázik a gondolat valahol hátul a kisagyában.

Egy ideig így maradnak, amíg Harry meg nem unja a kényelmetlen szöget, megfordul, háta a korlátnak nyomódik, kezeit finoman Louis nyaka oldalára teszi, miközben elmélyíti a csókot, hogy elvegye, amit akar. Beszívja és megharapja alsó ajkát, mire Louis a szájába nyög, egyik kezével a korlátba kapaszkodva, hogy megtartsa az egyensúlyát, másikkal megmarkolja Harry csípőjét, és szorosan magához húzza. Hirtelen felforrósodnak a dolgok, Louis végigcsókolja Harry állkapcsának ívét, majd a nyakát kezdi szívni, miközben gyönyörködik a Harry száját elhagyó apró nyögésekben. Combját combjához préseli, mire Harry csípője megbillen, ahogy követi Louis mozdulatát.

– Ó, a francba – káromkodik Harry, és Louisnak beletelik egy másodpercbe, mire rájön, hogy a hangja inkább aggódónak tűnt, semmint beindultnak, ezért felhagy azzal, amit épp csinál és tágra nyílt szemmel néz rá.

– Mi baj? – kérdezi Louis, és kisöpri Harry haját a homlokából.

– Leesett a kardigánod – feleli Harry zihálva, és Louis lenéz oda, ahol a borzasztó színű ruhadarab most szomorúan hever a ház tetején.

– Kit érdekel? – vonja meg a vállát Louis, aztán ismét Harry állát kezdi csókolni. – Nem az enyém. És amúgy is rettenetes – dorombolja Harry bőrének, és incselkedve beleharap épp ott, ahol az állkapcsa a nyakával találkozik, amitől Harry felnyög.

– Nekem viszont bejön – sóhajt fel Harry, Louis vállai után nyúl és megragadja őket.

Erre Louis felegyenesedik, elhajol, és hitetlenkedő pillantással méregeti Harryt.

– Neked bejön? – vonja fel a jobb szemöldökét.

– Igen, nekem tetszik – erősködik Harry, szemei huncutul csillognak, háttal a korlátnak támaszkodik, arca kipirult, fürtjei kócosan lengedeznek a feje körül. – Nem szeretném, hogy árván haljon meg.

Louis szerint valószínűleg amúgy sem kéne ezt csinálniuk idefent, bár gyanítja, hogy sok vendég cselekedett hasonlóképpen, anélkül, hogy ő tudott volna róla. Mégis, talán nem ez a legbiztonságosabb hely a hancúrozáshoz, ahogy a kardigán tragikus sorsa is megerősíti, de Harrynek nehéz így ellenállni. Amikor viccelődik és kötekedik, csillogó szemekkel, csóktól vöröslő ajkakkal.

– Nem szeretnéd, hogy árván haljon meg – ismétli meg Louis a srác szavait, és sikerül komoly képet vágnia, amíg Harry szégyenlősen vállat nem von, és el nem vigyorodik, kivillantva a gödröcskéit és odahajol, hogy megpróbálja újra megcsókolni.

Louis egy lépést hátrál, nevetve kerüli ki a csókot, és addig hátrál, amíg neki nem ütközik a lámpaterem ablakának, incselkedve húzza fel a szemöldökét.

– Hát akkor nincs más hátra – feleli kötekedve. – Ha nem akarod, hogy árván haljon meg, akkor azt hiszem, nekem kell megmentenem őt. Így hivatalosan is örökbe fogadhatod, tudod?

Elvigyorodik, amikor Harry arca elkomorul, ahogy lassan tudatosul benne, hogy nem kap több csókot.

– Nem muszáj azt most azonnal – erősködik Harry, lép egyet előre, és próbálja elkapni Louis derekát.

Louis azonban túl gyors, fürge és felkészült, ellép előle és máris az ajtónál terem.

– Késleltetni a mentőakciót? Harry, ezt te sem gondolhatod komolyan! – mondja, miközben kinyitja maga mögött az ajtót. – Nem, nem, nem, nem, nem, ezt nem tehetjük meg. Elég nagyot zuhant. Minden másodperc számít. Halaszthatatlan a mentés! – jelenti ki, hátralép a lámpaterembe, és kuncog, mikor megpillantja Harry arcát, ahogy az a szemét forgatja és duzzog.

– Azonnal gyere vissza – nyüszít, és követi Louist befelé, majd megindul utána lefelé a lépcsőn. – Ne csináld már – neveti el magát.

Tíz perccel később Louis már a tetőn áll, egyik kezét a csípőjére teszi, a másikkal győztesen emeli a magasba Harry féltett ruhadarabját. A nap már gyakorlatilag eltűnt a horizonton, sötétség borul rájuk. Harry két kézzel fogja a létrát, Louis farmerdzsekije aranyosan feszül a vállára, de látszik rajta, hogy aggódik. Louis is látja.

– Oké, legyen neked igazad – kiabál fel neki Harry, amikor Louis tréfásan meghajol, és azt kiáltja, hogy „szívesen!”.

– Túlélte – közli odafentről Louis, ahelyett, hogy lemászna a tetőről. – Ne aggódj.

– Le tudnál már végre jönni onnan? – kérdezi Harry türelmetlenkedve, bár Louis sejti, hogy ez csak amiatt lehet, mert aggódik a testi épségéért. – Sötét van, le fogsz esni.

– Hogy te mennyire alábecsülsz engem – kiabálja lefelé Louis, mielőtt látványosan átveti a kardigánt az egyik válla felett, és óvatosan a tető széle felé araszol.

Gyorsan visszaér a földre, és átnyújtja Harrynek a nyereményét.

– Parancsolj, itt a te randa gyereked – viccelődik Louis, és a kardigánt sálként körbetekeri Harry vállán, és annál fogva magához húzza.

– Ó, én hősöm! – feleli Harry és úgy tesz, mintha elalélna, és hagyja magát elhúzni, amíg Louis háta a ház falához nem ér. – Hogyan tudnám ezt valaha is meghálálni neked? – leheli Louis ajkaira, majd egy pillanattal később újra megcsókolja.

Ezúttal eljutottak Harry hálószobájáig, és Louis kiélvezi a hatalmas ággyal járó luxust, amit soha nem enged meg magának, még akkor sem, ha a panzió üres. Érzi a drága lepedő puhaságát a meztelen bőrén, és gondolatban elmosolyodik, ahogy a hátára fekszik, Harry rögtön mellébújik és az egyik lábát azonnal átveti az övén.

Louis egy ideig csak bámulja a plafont, és bár megérzi Harry pillantását az arcán, úgy dönt, hogy nem szól semmit. Még mindig meglepődik, hogy Harry milyen rendben tartja a szobát, se táska, se ruha nincs sehol széthagyva. Bár meglátta a fiú gitárját és egy halom noteszt az egyik sarokban, amikor pár órával ezelőtt berontottak, de ezt leszámítva minden, ami Harryé, szépen a helyére volt téve. Louis elgondolkodik azon, hogy mennyire illik ez a rendszeretet a férfihoz és az ő óvatos, megfontolt viselkedéséhez. Az a fajta ember, akinek időbe telik, hogy felfedje magát, és az érzéseiről sem beszél szívesen. Louis titokban elmosolyodik, amint ez a gondolat megfordul a fejében, és eszébe jutnak azok az alkalmak, amikor Harry mégiscsak úgy határozott, hogy óvatosan megnyílik előtte, azok az alkalmak, amikor végre fel merte vállalni az érzéseit.

– Mi az? – kérdezi végül Louis, amikor Harry még mindig az arcán legelteti a szemét.

– Semmi – feleli Harry, és egy centit sem mozdul.

– Csak bámulsz – firtatja Louis, tekintetét a fölötte lévő vintage csillárra szegezve. Képes volt annyit aggódni és bosszankodni minden apró részleten, amikor először elkezdte berendezni a panziót, és Louis emlékszik néhány heves veszekedésre is emiatt a családi megbeszéléseken arról, hogy melyik lámpát válassza, hogy modern hangulatot kölcsönözzön a helynek, ugyanakkor megőrizze a kor szellemét is. Az eredmény lenyűgöző lett, gondolja Louis, amikor végre felhagy a szerénykedéssel, hiszen sikerült belevinnie a saját stílusát is, a hely minden egyes centimétere az ő keze munkáját dicséri.

Valami mélységes elégedettséggel tölti el, ha arra gondol, hogy Harry ideiglenes otthont varázsolt egy olyan helyből, amelybe Louis oly sok munkát fektetett.

– Így van – ismeri el Harry anélkül, hogy magyarázkodna. – Csak nézlek.

Louis összeszorítja az ajkait, és megpróbál elfojtani egy szívből jövő, hatalmas mosolyt. Tudja, hogy ez nem nagyon jön össze, hiszen a szemei elárulják. Mégsem érzi magát zavarban, hiszen Harry előtt nem kell ilyesmin szégyenkeznie, vagy elrejteni bármit is. Ami – lássuk be –, egy olyan embertől, akinek az az életcélja, hogy minél több időt töltsön egyedül, nem kis teljesítmény. Van valami abban, ahogy Harry ránéz, mindig is volt valami. Mintha nagyon figyelné, mintha Louis arcának minden apró rezdülését meg akarná jegyezni és leltárba venni, mintha Harrynek mindent tudnia kellene róla. Mintha emlékeznie kellene arra, hogy Louis hogyan nevet Cliffordot figyelve, amikor a kutya teljes sebességgel kirohan a tengerből, és megrázza magát, hogy hamarabb megszáradjon és senki sincs biztonságban tőle. Mint, ahogyan talán arra is emlékeznie kell, hogy Louis hogyan táncol a konyhában mosogatás közben, minden különösebb tehetség nélkül. Harry mindig úgy néz rá, mintha Louis minden egyes porcikáját az emlékezetébe szeretné vésni, mintha Louis minden lélegzetvételét meg akarná jegyezni, hogy ne felejtse el. Louis azon tűnődik, hogy talán ez is része annak, amitől Harry olyan különleges, úgy tud szeretni, hogy talán mindenkire olyan hatást gyakorol, mint Louisra, hogy mindannyian egyedinek és fontosnak érzik magukat miatta. Mert Louis valóban különlegesnek érzi magát, amikor Harry így bámulja őt, le sem véve róla a szemét.

Talán ez igencsak buta elképzelés. Bizonyára semmi jelentősége sincs. És mégis.

Louis megnyalja az alsó ajkát, próbálja késleltetni az elkerülhetetlent, de aztán nem bírja tovább, egy mozdulattal az oldalára fordul, hogy szembenézzen Harryvel, a lábát a két lába közé szorítva. Elmosolyodik, amikor a tekintetük végre találkozik.

– Tessék – közli Louis vidáman –, most már nézhetsz, ameddig csak akarsz.

Harry nem mosolyog vissza. Ehelyett nagyon lassan megérinti Louis arcát, és hüvelykujjával megsimogatja, miközben a többi ujjával a férfi hajába túr.

– Talán nem kéne ennyire elkényeztetned – mondja Harry inkább figyelmeztetés, mint szemrehányás gyanánt. Louis azon kapja magát, hogy még ki sem mondta, máris csóválja a fejét.

– Nem árt, ha tudod, hogy szerintem pont a megfelelő mértékben kényeztetlek – feleli Louis komolyan, aztán közel hajol Harryhez és megpuszilja az orra hegyét.

Másnap reggel, miután Harry ágyában ébredtek, együtt indultak Clifforddal sétálni. Louis Harry születésnapja óta nem járt futni reggelente, inkább Harry napi rutinját követi és vele megy kutyát sétáltatni. Fél nyolc van, amikor először lépnek ki a szabadba, két réteg pulóverbe burkolózva a kabátjuk alatt. A szél nem kegyes ilyen korán reggel, és Louis az orrát ráncolva indul el Harry és Clifford után a falu felé. A nap majd egy óra múlva kel, de a sötétség ellenére Clifford egy valódi energiabomba, előttük fut a főútra vezető fagyott, sáros úton.

Harry a gondolataiba merül, csöndes, most először viselkedik így azóta, mióta megcsókolták egymást, és Louis nem gondolná, hogy vigasztalnia kéne most, hogy elkezdtek... bármi is legyen az, amit csinálnak. Amikor először felébredtek ma hajnalban, azt hitte, hogy Harry még félig alszik, azért nem szól semmit, de ahogy közelednek a faluhoz, nyilvánvalóvá válik, hogy rossz napja lehet, mint amilyenek néha neki is vannak, és olyankor inkább csak a gondolataiba menekül. Ezért Louis úgy dönt, hogy azt teszi, amit ilyenkor szokott, és csak csendben sétál mellette, készen arra, hogy a kezét vagy vállát nyújtsa, ha Harrynek szüksége lenne rá.

Amikor a falu határához érnek, és feltűnik előttük a piros telefonfülke sziluettje, Harry megtorpan.

– Én... – köszörüli meg a torkát. – Tudom, azt terveztük, hogy először együtt megreggelizünk, és csak utána telefonálok, de azt hiszem, inkább letudom a hívást hamarabb – mondja, és a fülke felé mutat.

– Csak nyugodtan – bólint Louis és szembefordul vele. – A pékség nyitva van, úgyhogy amíg várlak, iszom egy teát.

– Nem gond? – kérdezi Harry, Louis pedig mosolyogva megrázza a fejét.

– Teljesen rendben van – nyugtatja meg, és egyet előrelép, hogy megcsókolja Harryt, egyik kezét a tarkójára simítja, míg a férfi keze megfeszül a karján. – Később találkozunk.

– Oké – mondja Harry, és félszeg mosoly kíséretében a cipőjére néz. Aztán belép a telefonfülkébe, egy utolsó pillantást vet Louisra a válla fölött, mielőtt felkapja a kagylót, és a zsebében kotorászik aprópénzért.

– Gyere, kutyuli – szól oda Louis Cliffordnak, és elsétál a fülke mellett, egyenesen a pékség felé.

A pékség ablakán keresztül figyeli, ahogy az égbolt változik, a teljes sötétség narancs és vörös színűvé vált, kiszínesedik a világ, ahogy a nap lassan felkel, miközben a teáját issza, Clifford pedig a lábánál pihen. A bolt egyik sarkában ücsörögve szórakozottan görgeti végig a családja és a barátai Instagram-képeit, lájkolja a testvérei szelfijeit, és kifigurázza a haverjai hülye képaláírásait.

Egyszer csak gondol egyet, a bögréjét az ablak felé fordítja, hogy lefotózza háttérben a napfelkeltével, és felirat gyanánt Harry egyik dalából idéz, aztán kiposztolja. Legalább egyedül csak ő fogja tudni, mennyire kibaszottul szerelmetes hangulatban készült, gondolja Louis, miközben visszateszi a telefonját a zsebébe, és lenyúl, hogy megsimogassa Cliffordot.

Mrs. Clark kétszer is tölt neki teát, amíg várakozik, és még csak a harmadik csésze felénél tart, amikor Harry belép az ajtón, mint valami szellem, Louis farmerdzsekijében és fehér garbójában. Mrs. Clark csak úgy ragyog, amikor megpillantja, és Harry Louis szemébe néz, mielőtt a pulthoz lép, hogy reggelit rendeljen. Louis nem akarja feltűnően bámulni, de akaratlanul is megteszi, és figyeli Harry testbeszédének minden egyes rezdülését, hogy megtudja, vajon még mindig zaklatott-e. Már sokkal lazábbnak tűnik, mint korábban, az arcán megjelennek a kis gödröcskék, amikor átnyújt egy tízest Mrs. Clarknak, és visszautasítja a visszajárót. Louis félrenéz, amikor Harry megfordul, kezében két tányér péksütivel.

– Elfogyott a tea? – kötekedik Louis, amikor Harry leül az asztalhoz.

Harry megvonja a vállát, és Louis elé teszi az egyik, a kedvenceivel teli tányért.

– Gondoltam, maradt neked annyi, ami elég nekem is – feleli, és automatikusan Louis félig teli bögréje után nyúl.

– Tolvaj – fúj rá Louis kekeckedve, felkap egy mandulás croissant-t, és beleharap.

– Nem bánod – mondja Harry magabiztosan, belekortyol a teába, és kicsit grimaszol, mert keserű. – Különben is, ez talán a negyedik bögre lehet, ahogy én téged ismerlek, az meg már nem túl egészséges. Csak vigyázok rád.

– Igazából a harmadik – jegyzi meg Louis, felvont szemöldökkel.

– Ettél egyáltalán valamit előtte? – csóválja Harry a fejét.

– Vettél volna nekem ennyi péksütit, ha azt hiszed, hogy ettem? – feleli Louis tudálékosan, félig teli szájjal.

Harry megnyalja az alsó ajkát, és felkap a saját tányérjáról egy banános-pekándiós muffint.

– Touché – feleli, aztán eltünteti a szájában a harmadát egy harapással.

Louis hagyja, hogy lenyelje, aztán felteszi a nyelve hegyén égő kérdést.

– Jó híreket kaptál?

Képtelen megállni, hogy ne vitassa meg Harry nyilvánvaló hangulatváltását. Mielőtt elváltak a telefonfülkénél, azt feltételezte, hogy Harry a nap nagy részében csöndes lesz, talán még egy kis egyedüllétet is kérne, most mégis itt van, viccelődik, csupa mosoly.

– Így van – ért egyet Harry. Ismét belekortyol a teába, aztán visszaadja a bögrét. – Határozottan. Sok minden járt a fejemben ma reggel. Az agyam teljesen... – megmozgatja az ujjait a feje előtt, hogy szemléltesse a mondandóját. – Segített, hogy kibeszélhettem magamból. Most már sokkal jobb.

Louis két utolsó nagy kortyot iszik a teából, aztán visszatolja a bögrét a Harry elé. – Idd csak meg – mondja. – Nekem elég volt ennyi.

– Ezen nem veszünk össze – nevet Harry, a bögréért nyúl, és a tányérja mellé teszi.

– Örülök, ha így van – jegyzi meg Louis, és küzd a kényelmetlen érzéssel, amit érez. – Nem mintha bánnám, ha te... – utánozza Louis előbbi mozdulatát az ujjaival. Melegség járja át a szívét, amikor Harry szórakozottan visszamosolyog rá. – De tudod... Mindig jó látni ezeket – folytatja Louis halkan, és átnyúl az asztal fölött, és ujja hegyét Harry arcának éppen akkor megjelenő gödröcskéjéhez nyomja.

– A pénzcsinálók – jelenti ki Harry némi öniróniával.

Louis megrázza a fejét, és szemet forgat.

– Ne – kéri, és inkább nem mondja ki hangosan azokat a butaságokat, amik eszébe jutnak a két gribedliről, például, hogy Harry boldogságának jelei, amelyektől felragyog az arca. – Ne gondolj rájuk így.

Louis is meglepődik, hogy mennyire komolyan mondja ezt. A hüvelykujja még mindig Harry arcát simogatja, és ideje lenne végre elhúznia a kezét. Fogalma sincs, hogy Harry mit gondol a szeretet nyilvános kifejezéséről, és bár a kávézó lehet, hogy üres, Mrs. Clark még mindig a pult mögött áll, és később mindenkinek jelenteni fogja, ha bármi romantikusat vél közöttük felfedezni. Mégis, úgy tűnik, nem tudja elengedni, Harry bőre túl puha az érintéshez, a gesztus valahogy megnyugtató Louis számára.

– Csak vicc volt – mondja Harry kicsit rekedten.

Louis annyira szeretné megcsókolni.

– Rendben – motyogja, végül visszahúzza a kezét, és hátradől a széken. – Hát persze – felkap egy újabb sütit a tányérjáról, anélkül, hogy odanézne, és a szájába tömi. – Hmmm… nagyon finom.

Harry egyetértően bólogat, szájában a muffin maradékával, és elneveti magát, amikor Clifford a combjára teszi a fejét.

– Ugyan már – kuncog Harry –, ez csak muffin. Nem neked való, te buta – közli az ebbel, és engedi, hogy Clifford megszimatolja a kezét.

– A figyelmedet akarja – mondja Louis a szemét forgatva. Nem mintha hibáztathatná a kutyáját. – Nem érdekli a muffin. Azt hiszem, társfüggővé vált. Szerintem téged jobban szeret, mint engem – teszi hozzá élesen, és úgy tesz, mintha megsértődne.

– Nos, ez égbekiáltó marhaság – szólal meg Harry úgy, mintha Clifford mondaná, aztán nyom egy puszit a kutya feje búbjára. – Ugye szereted aput? – kérdezi tőle, és Louisra vigyorog, amikor a kutya vakkant egyet válaszul. – Látod?

– Tudom, hogy szeret engem, ez sosem volt kérdés.

– Jó. Nem is kell, hogy az legyen – emeli fel Harry a bögrét, és kortyol belőle hármat, majd leteszi az asztalra, és eltolja magától. – Nincs is jobb egy nagy bögre teánál, ami nem a te ízlésed szerint készült – poénkodik, aztán Louisra kacsint.

Kicsit pimasznak, de kedvesnek tűnik, és ez kombináció Louis gyengéje. Képtelen ellenállni a kísértésnek, a gyomra összeugrik, a szíve csordultig telik, valahányszor Harry valami aranyosat csinál. De ahelyett, hogy az ostoba pillangókkal törődne a gyomrában, Louis rögtön vissza is oltja Harryt.

– Te voltál az, aki lenyúlta, pontosan tudtad, mibe keveredsz. Ha valami undorítóan édeset akartál, vehettél volna magadnak teát.

Harry hosszan sóhajt egyet, aztán kicsit oldalra dönti a fejét.

– Gondolom, így van – ért egyet nem túl lelkesen, aztán ártatlan arcot vág. – Köszönöm, hogy megosztottad velem a tiédet.

Louis megvonja a vállát.

– Semmi gond. Én köszönöm, hogy meghívtál reggelizni.

Harry elvigyorodik.

– Szívesen tettem.

Nyugodtan elfogyasztják a reggeli maradékát, viszonylag gyorsan eltüntetik a Harry által vásárolt abszurd mennyiségű péksüteményt. Hamarosan már csak morzsák árválkodnak a tányérjukon, és Louis szinte el sem tudja hinni, mennyi ételt evett meg. Éppen indulni készülnek, de a pékségben nagy a sürgés-forgás, kifelé menet majdnem a fél falunak integetnek, mindenki lelkesen fogadja őket, és az emberek alig várják, hogy megálljanak velük beszélgetni. Louis csak bólogat, mosolyog, és feltartott hüvelykujjal felel a "hogy vagy?" és ehhez hasonló kérdésekre, amíg végül kilépnek a kávézó ajtaján. Amint végre egyedül lesznek, Harry elneveti magát.

– Imádom, hogy mindenki beleavatkozik mindenki dolgába – jegyzi meg, nyilvánvalóan arra célozva, ahogy az emberek pletykálni kezdtek egymással, amint valaki új érkezett a kávézóba, és a zajszint minden egyes újonnan érkezett látogatóval egyre csak nőtt.

– Igen, tényleg aranyos – mondja Louis szarkasztikusan. – Tényleg – hangsúlyozza ki, miközben elhaladnak a telefonfülke mellett, ki a faluból –, a szezonban a pletyka egészen lenyűgöző szokott lenni! Mindig én tudom meg utoljára, ha valaki új érkezik a szigetre. Szuper hasznos, ha az emberek foglalás nélkül jelennek meg. Persze a szigeten a különböző szálláshelyek ritkán telnek be teljesen, így a random felbukkanó emberek nem jelentenek gondot. De a szomszédok mégis nyomon követik az ilyesmit. Elég hasznos, tudod?

Harry szeme elkerekedik.

– Na, várj – torpan meg, és Louisnak néhány másodpercbe telik, mire leesik, hogy vissza kell kocognia oda, ahol Harry áll, és füttyent Cliffordnak, hogy ne menjen túl messzire. – Ez azt jelenti, hogy előre tudtad, hogy érkezem? Aznap, amikor a panzió előtt vártam rád? Valamelyik falusi pletykafészek szólt előre?

Louis elkomorul, hogy ezt Harry eszébe juttatta.

– Tulajdonképpen – emeli fel mutatóujját elgondolkodva – most, hogy mondod… Nem. Senki sem vette észre, hogy megérkeztél, bakker. Senki sem tudta, hogy kerültél ide. Ez volt egyébként az első nyom, hogy valami furcsa dolog történt, mert szó szerint mindig tudom, ha valaki új beteszi a lábát a szigetre. Mégis ott járkált fel–s alá az ablakom előtt egy magas, fura fazon, és egyetlen figyelmeztető sms sem volt a telefonomon.

Harry kissé zavartan elmosolyodik.

– Tényleg furának hittél? – kérdezi, és Louis ujjáért nyúl, amit még mindig a levegőben tart, majd összekulcsolja az ujjaikat.

Továbbindulnak, kéz a kézben, szinte egymáshoz simulva, most, hogy már jórészt nem látják őket.

– Persze, hogy nem – válaszol Louis őszintén, oldalra les, és egy pillanatra észreveszi, ahogy Harry arca elégedettnek tűnik. – De nagyon kíváncsi voltam. És hogy őszinte legyek, még mindig az vagyok. Hogy sikerült?

– Őszintén szólva, semmi különös nem volt az egészben. Kibéreltem egy magánhajót.

– De hogyhogy senki sem látott meg? – firtatja Louis. – Úgy értem, tudom, hogy a kikötő általában nem túl forgalmas, hacsak nem várunk áruszállítmányt vagy embereket. Vagy mindkettőt – magyarázza Louis –, de legtöbbször teljesen üres.

Harry megvonja a vállát.

– Nem tudom, mit mondhatnék erre. Senki sem volt a környéken. A google mapon kerestem rá előzőleg, hogyan jutok el a világítótoronyhoz, úgyhogy csak... odasétáltam. A nő, akié a hajó volt, rögtön távozott. Tíz percig sem voltam a kikötőben, s talán elkerültem az emberek figyelmét, ha volt is ott valaki egyáltalán. Bár, ez nekem pont kapóra jött – ismeri el Harry.

– Nem akartad, hogy meglássanak – találgatja Louis.

Harry ismét vállat von, ujjai Louis ujjai köré fonódnak.

– Nem feltétlenül számítottam rá, hogy az emberek errefelé felismernek, de... ez mindig benne van a pakliban. Nem igazán dolgoztam ki tervet arra, hogy szándékosan elkerüljem őket, csak azt hiszem, reménykedtem benne, hogy viszonylag észrevétlenül érkezem.

– Nos, ez bejött.

– Az biztos – ért egyet Harry. – Vagyis majdnem, csak egy dögös panziós került az utamba, akinek fogalma sem volt róla, ki vagyok, és még egy aranyos kutyája is van. Álmodni sem mertem ennél jobbat.

Louis egy pillanatra felnevet, majd kissé értetlenül kezdi el ráncolni a homlokát.

– Őszintén szólva, nem tudom eldönteni, hogy te most gúnyolódsz-e rajtam, vagy sem – ismeri be félénken, és még mindig azon kattog, hogy Harry dögösnek nevezte.

– Nem, halálosan komolyan mondtam – válaszolja Harry. Kicsit lehajol, lehelete megcsiklandozza Louis fülét, amibe a fiú beleborzong, aztán hozzáteszi: – A kutyád nagyon aranyos.

Louisból kitör a nevetés, és megtorlásképpen ellöki magától Harryt.

– Ó, hallgass már el! – kiáltja, amitől Harry is kuncogni kezd, azzal a magas, vinnyogó nevetéssel, amivel Louis sosem tud betelni. Nem is hagyja annyiban a dolgot.

Senki sincs a közelben, így Louis hirtelen elkapja Harry grabancát és magához rántja. A testük összeütközik, és Louis lábujjhegyre áll, az ujjai szorosan Harry vállára tapadnak, majd nyelve mélyen elmerül a fiú szájában. Harry kicsit zihál, láthatóan meglepődve, aztán viszonozza a csókot.

– Oké – suttogja Harry Louis ajkainak, amikor elválnak. Megcsókolja egyszer, kétszer, aztán újra megszólal. – Szeretnél még egy kicsit sétálni? – kérdezi, és a kis ösvény felé mutat, ami a partra vezet.

A világítótorony végre látótávolságba kerül, és Louis kísértést érez, hogy egyszerűen visszarántsa Harryt, nekinyomja a bejárati ajtónak, és kicsomagolja, mint valami ajándékot, levegye a garbóját, és nyomot hagyjon csupasz bőrén, ott rögtön magáévá tegye, amint átlépi a küszöböt.

– Aha, rendben – feleli Louis. – Mehetünk.

Hosszú még a nap, és idő, mint a tenger. Rengeteg van belőle. Ha Louis elég gyakran gondol erre, talán valóra válik.

Amikor leérnek a partra, Clifford egyenesen a vízbe gázol, majd egy másodperc alatt kirohan belőle, ki-be, ki-be, ugatva, amit Louis úgy értelmez, hogy nem tetszik neki a víz hőmérséklete. Harry felnevet, felkap a földről egy fadarabot, és izomból megküldi egyenesen előre. Clifford bekapja a csalit, és a fa után veti magát, izgatottan csóválja a farkát, feledve a vízzel kapcsolatos kellemetlen élményét.

– Szerinted milyen hideg lehet? – kérdezi Harry a horizontra hunyorítva, figyelve a végtelen tengert és a hullámokat.

– Kurva hideg – kuncog Louis, emlékezve. – Néhány évvel ezelőtt, amikor nem volt alkalmam hazamenni az ünnepekre, néhányan úgy döntöttünk, hogy Hogmanay alkalmából megcsináljuk a The Loony Dook magunk verzióját, és abszolút kínkeserves volt.

Harry arca eltorzult zavarában.

– Bocsánat, a micsodának? – kérdezi.

– A Hogmanay a skóciai szilveszter – magyarázza Louis.

Harry forgatja a szemét, és lehajol, hogy elvegye a botot Clifford szájából.

– Ügyes vagy – suttogja, aztán újra elhajítja. – Azt tudom! – feleli Louis kedvéért. – Arra a … Loony dologra gondoltam.

– Ó! Ez egy itteni móka. Az év első napján az emberek belevetik magukat a fagyos vízbe. Főleg jótékonysági okokból, de... tudod... Ahogy te is mondtad, a víz megtisztít, és ez egy új kezdet, meg ilyesmi.

Harry hitetlenkedve néz rá, és tátva marad a szája.

– És eszedbe sem jutott, hogy említést tegyél erről nekem! – nyikkan. – Idén mi is kijöhettünk volna!

Louis grimaszol, megborzong a jeges víz puszta emlékétől is, éles késként hasít az emberbe és mindenét összerántja.

– Ó, abban én soha többé nem vagyok hajlandó részt venni – feleli. – Az volt... – megborzong. – Nem is tudtam, hogy az ember ennyire tud fázni. Olyan volt, mintha soha többé nem olvadnék ki. Persze nyilván jó móka is volt – teszi hozzá, majd elvigyorodik.

Abban az évben csak a falu fele maradt itt, Fair Isle-en az ünnepekre, és az évforduló alkalmából mindannyian Louis ebédlőjében gyűltek össze, hogy megosszák egymással, ki, milyen ételeket hozott, kekszet, pattogatott kukoricát, stb., és így egymás társaságában gondoskodjanak arról, hogy az évnek e szakasza is emlékezetes legyen. Louis berúgott Mrs. Reid puncsától, és hajnali kettőig zongorázott, miközben mindenki táncolt. Hogmanay alkalmából Mr. Drummond hatalmas tábortüzet rakott a parton, és a legtöbben az egész éjszakát kint töltötték ünnepelve, aztán még mindig részegen megcsodálták a napfelkeltét, végül teljesen felöltözve a jéghideg tengerbe rohantak az első napsugarak alatt. Louis fázott, az biztos, de jó érzés volt valaminek a részesévé válnia.

– De nem hiszem, hogy idén bárki is megszervezte volna – teszi hozzá, és elgondolkodva nézi a hullámokat. – Esetleg Mr. Drummond ugorhatott fejest a jeges vízbe. Szereti a skót hagyományokat.

Amikor Louis újra Harry felé fordul, látja, hogy elszánt arckifejezés ül ki az arcára.

– Majd én – jelenti ki, lekapja magáról Louis farmerdzsekijét, és átadja a fiúnak, mielőtt az tiltakozhatna egy szóval is. Hirtelen Louis karja tele lesz a holmijával, Harry pedig lehajol, hogy kikösse a cipőjét.

– Ne haragudj, de most mit művelsz?

– Hogmanayt – jelenti ki Harry a világ legtermészetesebb módján. Mindkét gyapjú zokniját beletömi a cipőjébe, ügyelve arra, hogy ne kerüljön bele homok. Aztán fogja a cipőit, és azt is Louis ölébe teszi, közvetlenül a farmerdzseki tetejére. – Eszement dolog – teszi hozzá, kicsit kettyósan vigyorogva Louisra. – De megcsinálom.

Aztán, hihetetlen, de elindul a víz felé.

– Nincs is Hogmanay – kiált utána Louis. – Ne már, ne légy hülye, rohadt hideg a víz!

Harry megrázza a fejét.

– Egy új kezdet – kiabál hátra a válla fölött, lehúzza magáról a fehér pulóverét, és vakon Louis felé dobja. A nedves homokba esik, Louis pedig felkapja, mielőtt még befogná a homok. – Megtisztítom magam! – ordítja Harry széttárt karokkal, csak egy vékony póló és farmer van rajta.

– Ugye most csak szórakozol velem – dünnyögi Louis az orra alatt, miközben figyeli, ahogy Harry befut a vízbe.

Clifford erre felnéz rá, és ledobja a lábai elé az ágat.

– Ez... tényleg... a leghülyébb dolog, amit hosszú ideje láttam, hogy valaki ilyesmire vetemedik – közli Louis a kutyájával, és felröhög, amikor Clifford hirtelen sarkon fordul, és Harry után lohol, egyenesen be, a vízbe.

Harry félig diadalmas, félig ijedt kiáltással bukkan a felszínre.

– A kurva életbe! – ordítja, és úgy kapkodja a levegőt, mintha talán szülni készülne, egyik kezével a vizes haját tolja el az arcából.

– Nem hiszem el, hogy lefeküdtem vele – mondja magában Louis, és figyeli, ahogy Harry újra felujjong, majd elkezd kifelé rohanni a vízből, és a legcifrább káromkodások hagyják el a száját.

Meztelen karját dörzsöli, ahogy Louis felé rohan, és kell egy másodperc, mire rájön, hogy esze ágában sincs lassítani.

– Meg ne próbáld! – kiáltja Louis figyelmeztetően, és hátrál egy lépést, amikor Harry teljes erőből neki rohan, hogy megölelje, és mindketten eldőlnek a parti homokba, miközben Louis elengedi Harry ruháit.

– Fázom – didergi Harry Louis nyakába, és megpróbál jeges, nedves arcával Louis bőréhez bújni. Csuromvizes teste teljes egészében Louishoz simul, a jéghidegvíz beszivárog a fiú száraz ruhájába.

– Szállj le rólam! – próbál kiszabadulni alóla Louis, de a homokba szorul.

Harry ismét nyöszörögni kezd, megpróbál Louis pulóvere alá férkőzni, a fiú hasizmai megfeszülnek, amikor Harry ujjai hozzá érnek, és a teste melegét keresik.

– Bassza meg – sziszegi Louis az érintésre.

– Fázom – mondogatja Harry panaszosan, és úgy reszket, mint a kocsonya.

– És ki tehet erről? – mordul rá Louis, de még mindig öleli Harryt, és puszit nyom a halántékára.

– Melegíts fel – könyörög a fiú fogvacogva, de vidáman, aztán felsikít, amikor Clifford odarohan, és közvetlen közelről kirázza a vizet a bundájából, mindenfelé vízcseppeket szórva.

Erre Louis nevetőgörcsöt kap. És nem bírja abbahagyni.

– Ez nem vicces – mondja Harry, még mindig didereg, de ő is nevet.

– Ó, már hogyne lenne – feleli Louis, egy oktávval feljebb a szokott hangszínénél, ahogy próbál uralkodni magán.

– Louiiiiiiiiis – nyöszörög Harry, elkapja Louis csípőjét, és gyorsan a nyakába harap.

Valószínűleg ennyitől nem szabadna Louisnak beindulnia, mégis azon kapja magát, hogy a kezét Harry farmerjának nedves hátsó zsebeibe csúsztatja, ezzel megakadályozza, hogy a fiú tovább ficeregjen. Harry meztelen karja csupa libabőr, nedves haja megcsiklandozza Louis arcát az állkapcsa alatt, a nyakán, a teste szilárdan és megnyugtatóan nehezedik Louisra.

Louis felsóhajt, aztán még egyszer rászól:

– Gyerünk, mássz le rólam – még kicsit meg is rázza Harryt, amikor annak esze ágában sincs megmozdulni. – Harry, gyerünk már. Nem szeretném, ha itt fagynál halálra, vagy valami... Képzeld el, mekkora botrány lenne belőle – poénkodik. – Megtalálták a popsztár holttestét egy távoli szigeten, a fő gyanúsított a dögös szállodatulajdonos…

Harry felhorkan, de végül talpra kecmereg, és dideregve átkarolja magát.

– Ezt jobban is megtervezhettem volna – ismeri el reszketve.

– Gondolod? – kérdezi Louis szarkasztikusan, és lepillant Harry meztelen lábfejére, a homokra és a rátapadt hínárdarabokra. – Ezt itt – teszi hozzá, és megfogja Harry csuromvizes pólójának alját, miközben figyeli, ahogy az izmai megfeszülnek az immár átlátszó ruhadarab alatt, ahogy mélyen beszívja a levegőt. – Ezt vedd csak le.

– Nem hiszem, hogy attól ne fagynék meg – jelenti ki Harry borzongva. – De tetszik a lelkesedésed – viccelődik, és felvonja a szemöldökét.

Louis a szemét forgatva vonul el Harry mellett, és felszedi a földről a ruháit. A képébe tolja a fehér garbót.

– Ha ezt veszed fel helyette, akkor talán nem fagysz meg. A nadrágoddal nem sokat tehetünk, amíg haza nem érünk, de ez legalább egy kicsit melegen tart.

– Vagy úgy – feleli Harry, és elkerekednek a szemei. – Rendben – ért egyet, és könnyedén ledobja magáról a pólót, annak ellenére, hogy a bőréhez tapad.

Louisnak egy pillanatra elvonja figyelmét Harry bőre, annak fehérsége, amely kontrasztban áll a tetoválásainak feketéjével, az, ahogy a hasára varratott pillangó mintha mozogna minden egyes alkalommal, amikor Harry levegőt vesz, ahogy a vízcseppek legördülnek a kulcscsontjáról, az oda tetovált gyönyörű fecskéken.

Harry átadja neki az átázott pólót, és azonnal belebújik a pulcsiba. Aztán Louis lehajol a cipőjéért, és figyeli, ahogy Harry igyekszik minél több homokot eltávolítani a lábujjairól, mielőtt zoknit húzna. Végül Louis felemeli a farmerdzsekit, hogy Harry belebújhasson, és megszorítja a vállát, amint végzett.

– Jobb már? – dorombolja Louis a fülébe, aztán puszit ad az alatta lévő finom bőrre.

– Igen – feleli Harry rekedten. – Egy kicsit. Vár egy másodpercet, aztán bevallja: – Őszintén szólva még mindig fázom egy kicsit.

– Igen, nos, ez történik, ha valaki a tél közepén a tengerbe veti magát – jegyzi meg Louis, majd szembefordítja Harryt, és elkezdi begombolni rajta a farmerdzsekit.

– Nem bántam meg – mondja Harry őszintén, és amikor Louis a rá néz, zöld szemeiben valami újfajta fény csillan, és arcbőrén valami egészséges pír jelenik meg. Szélesen elmosolyodik, annak ellenére, hogy még mindig reszket a hidegtől.

– Nem szeretnél hazamenni? – kérdezi Louis aztán észbe kap, hogy elszólta magát, mikor a világítótornyot otthonnak nevezte, hiszen ezzel arra utalt, hogy az Harry otthona is. A szíve a torkába ugrik, fájdalmasan lüktetni kezd.

Harry nem igazán reagál erre, nem úgy tűnik, mintha bármi furcsa lenne abban, amit Louis mondott. Csak mosolyog és bólint, kézen fogja Louist és felsétálnak a sziklák között, Clifford pedig szorosan követi őket.

Ó, bárcsak igaz lenne, bárcsak ilyen egyszerű lenne. Hogy Harry is úgy nevezhetné ezt a helyet az otthonának, mint ő.

Harry rendesen elkékülve reszket, mire átlépik a küszöböt.

– Oké, ez már nem vicces – jelenti ki nyafogás és eltúlzott szomorúság nélkül, ami jelzi Louisnak, hogy most már tényleg kényelmetlenül érzi magát.

Louis leveszi a kabátját, és hanyagul a pultra dobja, aztán Harry felé fordul. Medveölelésbe burkolja, szorosan és vigasztalóan szorítja a testét. – Rettenetesen bolond vagy, Harry Styles – mondja finoman korholva, aztán elengedi.

Harry, aki nem adja fel egykönnyen, azonnal rávágja:

– Bolondulok érted.

Louis forgatja a szemét, hogy elrejtse, hogy elpirul, és lehajol, hogy levegye a cipőjét. Harry ugyanígy tesz, aztán leveszi a kabátját is, és leteszi Louis dzsekije mellé a recepciós pultra.

– Azt hiszem, most indulok a zuhany alá – jelenti ki, végigsimít vizes fürtjein, és grimaszol.

Csakhogy Louis megrázza a fejét, és a recepciós pult fölé nyúl az egyik kulcsért és zsebre vágja.

– Nem mész te sehová – feleli, megfogja Harry kezét, és maga után húzza az emeletre.

– De fázom – nyafog Harry, miközben mögötte lépked felfelé a lépcsőn. – Beteg leszek, Lou.

– Nem, nem leszel – jelenti ki Louis határozottan, és úgy forgatja a szemét, hogy Harry ne lássa.

Amikor felérnek az emeletre, Louis elsétál Harry hálószobája mellett, teljesen figyelmen kívül hagyva az ajtót.

– De... – tiltakozik Harry zavartan, és megtorpan a saját szobája előtt.

– Gyere már – erősködik Louis, és a kulccsal kinyitja az egyik szobát a folyosó túloldalán, ami apró és nem különösebben szép a kilátás sem onnan.

A szoba közepén hatalmas franciaágy áll, a paplan élénk skarlátvörös színben pompázik. A krémszínű tapéta finom, örvénylő mintája visszafogott, de elegáns. Nincs sok hely a bútoroknak, így a szoba jobbára egy karcsú éjjeliszekrénytől eltekintve nagyrészt üres. Van ugyan egy kis szekrény, amelyben elfér pár ruha, és egy ajtó, amely a fürdőszobába vezet, de ezen kívül semmi.

Az egész panzióban ez az egyetlen szoba, amihez tartozik fürdőkád is, így a vendégek körében igen népszerű. Louis persze csak akkor használja, amikor a panzió üres, de néha-néha elmerül a forró vízben, relaxációs zenét vagy podcastot hallgat, miközben alaposan kiáztatja a tagjait.

Louis hátra sem nézve lép be a szobába, és egyenesen a fürdőszoba felé veszi az irányt, szélesre tárva az ajtót, hogy Harry követhesse. Megnyitja a forró vízcsapot, és a kezét alatta tartva várja, hogy felmelegedjen. Amikor felnéz, Harry az ajtóban álldogál.

– Ó – suttogja. – Elfelejtettem, hogy ebben van fürdőkád.

– Sokkal jobb lesz, mint a zuhany – feleli Louis, és csak egy kicsit megnyitja a hidegvizet is, és megbizonyosodik róla, hogy nem túl forró a víz. Miután beállította a megfelelő hőmérsékletet, bedugja a dugót.

Mikor felegyenesedik, Harry még mindig ott áll az ajtóban összefagyva.

– Na, jössz már? – kérdezi Louis, hangja kissé szigorú, miközben eltávolodik a kádtól, és elindul az ablak felé. Sietve behúzza a függönyt, így szinte sötétségben maradnak, az egyetlen fényt, ami az ajtó felől érkezik a szobába, Harry mozdulatlan alakja takarja el.

Amikor újra Harry felé fordul, Louis nem tudja megállni, hogy ne mosolyodjon el, látva, ahogy Harry még mindig bizonytalanul áll az ajtóban. Meg sem moccan, mióta ideért, egyik lábát keresztbe vetve a másikon, csípőjét a falnak támasztva.

– Egész nap ott fogsz állni és csak bámulsz? – kötekedik. – Azt hittem, fázol – Mondja Louis, miközben Harry felé indul, karon fogja és a fürdőszobába húzza.

Harry pulóverébe kapaszkodva hátrálni kezd a kád felé. A fürdőszobában csak a víz csobogása és a légzésük visszhangja hallatszik. Louis kicsit pimaszul elmosolyodik, és tesz egy lépést előre, amíg csak egy lélegzetvételnyi távolságra nem kerülnek egymástól, a kezét Harry pulóvere alá csúsztatja, a mosolya vigyorrá változik, amikor Harry megborzong az érintéstől. Louis megnyalja az alsó ajkát, Harry szemébe néz, miközben feljebb, feljebb, feljebb tolja az anyagot. Segít neki teljesen megszabadulni a ruhadarabtól és hanyagul a válla fölött a fekete-fehér padlóra ejti. Néhány másodpercig csak bámulják egymást, Harry teste merő libabőr, és Louis lenéz, mutatóujjának hegyével megsimogatja Harry pillangó tetoválását, aztán elindul lefelé a keze, amitől a férfi hasizmai megfeszülnek. Amikor eléri a farmer gombját, Louis nem vesztegeti az időt, kigombolja, és lehúzza a cipzárt. Harry káromkodik az orra alatt, amikor Louis térdre ereszkedik, de Louis csak annyit tesz, hogy lesegíti róla a nedves farmert, és kicsit küzdenie kell, hogy lekerüljön Harry combjáról, ahová a vizes anyag rátapadt. Aztán Louis Harry nadrágjának derékszíjához nyúl, és végül teljesen lehúzza róla. Anélkül, hogy egy pillantást is vetne Harry izgalmára, Louis feláll, és visszafordul a kádhoz, elzárja mindkét csapot, és kezét a vízbe mártja, hogy újra ellenőrizze a hőmérsékletet.

– Parancsolj – fordul ismét szembe Louis, és kicsit kuncog, amikor látja, hogy Harry az alsó ajkába harap, és kitágult pupillákkal mered rá. – Na, mi lesz? Bemászol végre? – kérdezi. – Azt hittem, menten megfagysz.

Harry elkomorul, de bólint, belép a kádba, és lassan belemerül a forró vízbe.

– Tudod, ez nem túl szép dolog – jelenti ki, ahogy elhelyezkedik, a hátát a porcelánnak támasztva. – Így felhúzni engem, és aztán csak úgy itt hagyni.

– Szegény kis sztárocska – suttogja Louis, és a kád fölé hajolva megfogja Harry állát, majd a kelleténél kicsit durvábban csókolja meg, és a végén a biztonság kedvéért még bele is harap a fiú alsó ajkába. – Szar lehet, ha nem kapod meg minden nap minden másodpercében, azt, amit szeretnél.

– Így is fogalmazhatunk – jelenti ki Harry kategorikusan, majd flegmán felvonja egyik szemöldökét, Louis pedig alig állja meg, hogy ne csobbanjon mellé ruhástól. – Gyere be – dorombol Louis ajkainak, és nem engedi, hogy a srác távozzon. – Kérlek.

– Nem – feleli Louis. – Csak jól áztasd ki magad, rendben? Később visszajövök – nyom egy puszit Harry orra hegyére, majd felegyenesedik.

– Louuuuu!

Louis azonban meg sem hallja a könyörgését, inkább a mosdókagyló alá nyúl, és addig turkál a vécépapír, a fertőtlenítőszerek és a mindenféle limlom között, amíg kezébe nem akad egy gyertya és egy doboz gyufa a sok kacat alatt. Elmosolyodik a bajsza alatt, meggyújtja a gyertyát, majd óvatosan a vécé tetejére helyezi. Aztán előhúzza a telefonját a farzsebéből, és a Spotify-fiókját lapozgatva kikeresi azt a lejátszási listát, amelyet Harry rakott össze pár hónappal ezelőtt „Dalok, amelyek hasonlítanak a csendhez” címmel. Amikor Louis először olvasta ezt a címet, nem értette, mit jelenthet. De most, hogy már úgy ismeri Harryt, ahogy, Louis rájött, hogy Harry számára a csönd rendkívül értékes dolog, becsüli is, hiszen nem jut belőle elég. Hogy ezek a dalok nagy vigaszt jelentenek neki. Hogy ezek a dalok különlegesek a számára.

– Így ni – suttogja Louis, leginkább magának. – Ettől majd ellazulsz – mondja Harrynek, majd meg sem várva a fiú reakcióját elhagyja a fürdőszobát és becsukja maga mögött az ajtót.

Gyorsan lemegy a földszintre, felkapja a két legpuhább törölközőjét és egy könyvet, amiről azt hiszi, valami színdarab forgatókönyve, majd visszarohan.

– Nocsak, nocsak, nocsak – incselkedik Louis, amikor újra belép a fürdőszobába és meglátja, hogy Harry kényezteti magát a kádban. – Fel akartam ajánlani, hogy felolvasok neked – mondja, miközben meglobogtatja a könyvet Harry előtt –, de úgy látom, kicsit elfoglalt vagy.

Harry kissé bágyadtan pislog rá, bőre kipirult, ajkai elnyílnak.

– Unatkoztam nélküled – feleli, bár a keze továbbra is folyamatosan mozog.

– Nem gond, ha megzavarlak benne? – kérdezi Louis vidáman, majd mindkét törülközőt a padlóra ejti, a könyvet a kád mellett hagyja, nem túl messze tőle.

Esélyt sem adva Harrynek a válaszra, vetkőzni kezd, és élvezi, ahogy a férfi szeme úgy követi minden mozdulatát, mintha inkább meghalna, minthogy egy másodperce is lemaradjon róla. Louis egyszerre szabadul meg a pólójától és a pulóverétől, kicsit megborzong, amikor a hideg levegő meztelen bőréhez ér. Harry torkából elismerő morgás tör fel, amitől Louisban furcsa érzés ébred. Amilyent még sohasem ezidáig. Bátornak és hatalmasnak érzi magát. Talán meg kéne ijednie ettől a merészségtől, de nem tud másra figyelni csak a zakatoló szívének lüktetésére a mellkasában. Boxere a földre hullik, kilép belőle és belép a kádba. Harry kinyújtózik, hogy elérje a száját és csókolni kezdi, ahogy Louis leereszkedik az ölébe. A fiú beleborzong, amikor egy nedves kéz megindul felfelé a hátán, és a nyakára csúszik, Harry kicsit felemeli a fejét, ahogy csókolja.

Miután megmosakodtak és új fürdővizet engedtek, Harry Louis mellkasának dőlve hallgatja a felolvasást: valami sötét komédiát, ami egy csapat gengszterről szól, és az ötvenes évekbeli Sohóban játszódik, amit Harry rettenetesen szórakoztatónak talál. Louis különböző hangokat kölcsönöz a darab szereplőinek, könyvet tartó kezét a kád szélének támasztja, másikkal Harry hasát cirógatja. Egész testében érzi, amikor Harry felnevet, ilyenkor benne is jóleső elégedettség villan. A délelőtt nagy részét meztelenül töltik a kádban, még jóval azután is ott maradnak, mikor a víz már kezd kihűlni, nevetgélnek és csókolóznak. Amikor a színdarab komolyra válik, majd tragikumba fordul, Harry zihál, annyira magával ragadja, annyira beleéli magát a pillanatba, és Louis azt kívánja, bárcsak megállna az idő. Ha ki kellene választania egy pillanatot, amiben örökre élni szeretne, ez lenne az. Csak ők ketten léteznek. Mások elvárásai nélkül, szerepek nélkül. Csak ők ketten bolondoznak, szórakoznak, s megszűnik körülöttük minden.

De hamarosan véget ér a móka, a fürdővíz kihűl, és ők megéheznek.

Louis gyorsan megtörölközik, magára kapja a melegítőnadrágját és az egyik pulóverét. Aztán kisegíti Harryt a kádból, puha törölközőbe csavarja, és hagyja, hogy a másikból turbánt készítsen magának a haja köré, bár az nem elég hosszú ahhoz, hogy szükség legyen rá. A folyosón szétválnak, Harry a szobájába megy, hogy felöltözzön, a levetett nedves ruhákat magával cipeli a karjában, míg Louis némi lelkiismeret furdalással lemegy megetetni Cliffordot. Extra jutalomfalatokat ad a kutyájának, amiért olyan türelemmel viselte, hogy megfeledkezett róla, aztán hozzáfog elkészíteni a kettejük ebédjét is.

Aznap délután az időjárás egy pillanat alatt elromlik. Az ég drámaian elsötétül, aztán szakadni kezd az eső úgy, ahogy csak Skóciában tud: hevesen és apokaliptikusan. Két sóhajtásnyi idő kell mindössze ahhoz, hogy Louis úgy érezze, soha többé nem süt ki a nap. A szél süvít körülöttük, ahogy a lámpateremben ücsörögnek a padon, orrukat az üveghez nyomva figyelik, ahogy tombol odakint a vihar. Ahogy a hullámok nekicsapódnak a szikláknak, ők egymásba kulcsolják az ujjaikat, és hallgatják az esőcseppek kopogását az üvegen.

– Istenem, annyira... nem is tudom, annyira aprók és jelentéktelenek vagyunk ehhez képest – szólal meg Harry egy idő után, és végtelen hálát érez emiatt.

Végül a vihar elcsendesedik, és Harry játszani kezd a gitárján Louisnak. Többnyire olyan dalok feldolgozásait, amelyeket szeret, de új dallamokat is, olyanokat, amelyek napok óta a fejében járnak, olyanokat is, amelyekhez még szöveget sem írt, sőt teljesen elkészült dalokat is. Louis mosolyogva hallgatja, és vele együtt énekel, amikor Harry úgy tesz, mintha a színpadon állna, és olyanokat beszól, hogy „most te jössz!”, miközben egy képzeletbeli mikrofont tart Louis orra alá.

Jól szórakoznak.