5 - 6. fejezet

Ötödik fejezet

 

Észre sem veszik, s eltelik a november. Az egyetlen változás csak annyi, hogy a nap délután fél négykor, majd negyed négykor, majd háromkor kezd lenyugodni, és a napfény szinte rejtélyes módon bukkan fel a szigeten, alig észrevehetően, aztán gyorsan újra el is tűnik. Nehéz néha ilyen sokáig napsütés nélkül élni, ezért is tölti Louis és Harry a napok nagy részét vagy a tengerparton, vagy a torony tetején, ahol körülveszik őket az ablakok. Annyi fényt szívnak magukba, amennyit csak tudnak, amíg a szinte véget nem érő éjszaka napról-napra újra betakarja őket.

Louis már meg sem lepődik, hogy olyan gyorsan sötétedik, ezért azon a bizonyos délutánon alig pillant fel a regényéből, amikor a naplemente beköszönt, egyszerűen csak arrébb csúszik a padon a lámpateremben lévő állólámpa felé, és könnyedén felkattintja. Harry sem törődik az alkonyattal, tovább írja híres naplóját, anélkül, hogy Louisnak vagy a lámpának figyelmet szentelne. Úgy tűnik, ma egy kicsit sok írnivalója van, oldalakat ír tele, aztán visszalapoz, hogy átolvassa őket, és olykor nagyokat sóhajt. Ezek a sóhajok már napok óta elkísérik Louist, ezért szinte észre sem veszi már, csak tovább olvassa a családi drámát, amibe előző nap fogott bele.

Teljesen belemerül a történetbe, amikor néhány órával napnyugta után rejtélyes módon kialszik a fény. Louis már korábban is képes volt belemerülni egy-egy jó könyvbe, és elfelejteni a világ többi részét, de érzi, hogy még közel sincs tizenegy óra.

Felsóhajt, félreteszi a könyvet, és egy apró „perszé-t” motyog, leginkább magának, aztán a zsebébe nyúl a telefonjáért.

Ahogy sejtette, máris kapott néhány sms-t a falubeliektől, akik megerősítették, hogy ők is áram nélkül maradtak, és azt kérdezik, hogy jól van-e a világítótoronyban.

– Mi történt? – érdeklődik Harry és zavartnak, sőt talán egy kicsit aggódónak tűnik. – Gond van?

– Semmi különös – nyugtatja meg Louis, fel sem nézve a telefonjáról, miközben mindenkinek válaszüzenetet küld. – Csak áramszünet – teszi hozzá, végül felpillant Harryre, és bátorítólag rámosolyog. – Az egész sziget sötétségbe borult – magyarázza, miközben egyik kezéből a másikba dobja a telefonját. – Néhány szomszéd sms-t küldött, bár aligha nevezhetnénk őket szomszédoknak, tekintve, milyen messze vannak.

Louis csettint egyet a nyelvével, majd visszateszi a telefont a zsebébe, feláll a padról, és a szoba közepén álló ládához megy. Kinyitja, és kotorászni kezd benne.

– Semmi ok az aggodalomra, gyakran előfordul – magyaráz tovább Louis, mialatt áttúrja a ládát. – Eddig elég szerencsés voltál – jegyzi meg, miközben a kezébe akad egy elemlámpa. – Nah, meg is van – dobja oda Harrynek és elégedetten nyugtázza, hogy a sötétben nem sikerült eltalálnia vele.

– Nem parázol? – kérdezi Harry, és amikor Louis megpördül, hogy ránézzen, felkattintja a zseblámpát, szinte megvakítva vele Louist. – Jaj! Bocsánat – nevet fel, és elfordítja Louis arcától a fényt.

– Miért paráznék? Szó szerint minden éjjel áram nélkül vagyunk, nem mintha nem lennénk hozzászokva.

– Üzletet vezetsz, egy éttermet! – firtatja Harry. – És mi van a hűtőddel? A fagyasztókkal?

Louis megvonja a vállát, és elfordul, majd újra keresgélni kezd a ládában.

– Az éjszakai generátornak ki kell tartania pár órával tovább. Bekapcsol, amikor az áramszolgáltatás megszűnik, és fenntartja az alapvető kényelmi berendezéseket, függetlenül attól, hogy az áramkimaradás tervezett-e vagy sem. Az áramkimaradások gyakoriak, de ritkán tartanak sokáig. Hacsak nem készülődik egy igazi vihar, de ha ez lenne a helyzet, akkor figyelmeztetést kaptunk volna. Semmi gond nem lesz.

– Hát, ha te mondod – feleli Harry, bár nem tűnik teljesen meggyőzöttnek.

– Elhiheted, hogy nem ez az első eset, hogy ez történik velem – meséli Louis, miközben végre talál egy második elemlámpát. – Megvagy! – mondja diadalmasan, és ellenőrzi, hogy működik-e az elem, aztán becsukja a ládát. Visszamegy a padhoz és a könyvéhez. – Szóval igen, holnap reggelre valószínűleg helyreáll a szolgáltatás. Addig is ezeket kell használnunk, ne haragudj – mondja, és Harry felé int az elemlámpával, ügyelve arra, hogy ne világítson a szemébe.

Harry vállat von, arcát a sötétség jótékonyan elrejti.

– Semmi gond. Ez nem a te hibád.

– Még mindig nem annyira luxusnyaralás, igaz? – viccelődik Louis, majd fogja a könyvét, és a combjára helyezi.

– Nem baj, hogy nem az – feleli Harry. – Igazából, tetszik a dolog.

Amikor Louis oldalra fordul, hogy meglesse, nem ment-e a vendége agyára az áramszünet, hogy ilyeneket mond, az alsó ajkába harap.

– Ez... ez igazából fura – magyarázza Harry egy pillanattal később. – Csak nézd meg. Öt óra múlt? De olyan, mintha már az éjszaka közepénél tartanánk.

– A hely varázsa – közli Louis vidáman, és visszalapoz a könyvében oda, ahol tartott. – Olyan helyen vagyunk, ahol az időt nyugodtan elfelejtheted – mondja csendesen.

– Úristen, ez tényleg így van – bólint Harry.

Egy pillanatra elmereng a gondolaton, a naplójával babrál, aztán egy puffanással becsukja. Határozottan félreteszi.

– Tudod... amikor először megemlítetted, hogy télen a nap hamar lemegy… Azt gondoltam... mennyire lehangoló lesz csak ülni itt a sötétben. De valójában... nagyon élvezem.

– Tényleg? – kérdezi Louis meglepetten.

Nagyon kevesen fogalmaztak meg hasonló gondolatokat, bár Louis már régóta érzi így a dolgot. Talán amiatt, mert télen teljes mértékben ő szervezi a napirendjét, így a napfény néhány értékes órájának élvezete köré tudja csoportosítani a feladatait, de mindig is tetszett neki az ötlet, hogy a világ elsötétül, ahogy a természet elalszik, és a tél egy időre átveszi az uralmat a világ felett. Van valami titokzatos és kissé romantikus abban, ahogy Fair Isle ilyen hosszú ideig az árnyékban létezik.

– Igen, nekem... Nem is tudom, azt hiszem, bejön az a gondolat, hogy... – Harry tétovázik, a kezében lévő elemlámpát babrálja, fényét megtáncoltatja a terem falán, és közben nem mer ránézni Louis arcára. –Láthatatlanná válhatok.

Talán elég parán hangzik, hogy egy férfi, akit Louis szinte alig ismer, és akit az otthonába fogadott, ilyeneket mond, de minél jobban megismeri Harryt, Louis annál inkább úgy érzi, hogy megérti. Lehet, hogy szinte semmit sem tud az életéről, azon a buborékon kívül, ahogyan itt, a szigeten laknak, de Louis tudja, hogy Harryt valahogy mélyen megsebezte a világ. És ezért volt olyan nagy szüksége arra, hogy elmeneküljön onnan. Így hát itt vannak, ketten a világ peremén lógva, sötétségbe burkolózva, mintha csak ők léteznének az egész univerzumban.

– Komolyan? – kérdezi Louis, titkon abban reménykedve, hogy talán többet is megtudhat.

Nem hibáztatható a kíváncsiságáért.

– Komolyan – ért egyet Harry, és ujjaival a combján kezd dobolni. – Olyan, mintha... Nem is tudom, talán megnyugtató? Nem hiszem, hogy meg tudnám magyarázni.

Louis összepréseli az ajkait, nehogy a mosolya szélesebb legyen.

– Ne aggódj. Én értem.

Harry elvigyorodik, majd félszegen Louis felé les. Egy másodpercig megbámulja, és Louis képtelen nem arra gondolni, hogy vajon mit láthat Harry, amikor így néz rá. Tudja, hogy a mások róla alkotott képe nem befolyásolja, hogy ki is ő valójában, mint személy, de egyszerűen nem tud nem kíváncsi lenni. Mit olvashat ki Harry Louis rendetlen, vad megjelenéséből? Az elszigeteltségéből? A megelégedettségéből?

– Hát, igen – ért végül egyet Harry. – Legalábbis merem remélni.

Hosszú ideig csak bámulják egymást, a beszélgetés nagy csöndbe fullad, de ezen egyikük sem akad fenn.

– Mit olvasol? – töri meg a csendet végül Harry, épp akkor, amikor Louisnak eszébe jut, hogy valamelyiküknek most már tényleg illene mondania valamit. Kicsit közelebb csúszik hozzá a padon, de még mindig elég nagy a távolság köztük, és a nyakát nyújtogatva megpróbál beleolvasni a könyvbe Louis válla fölött.

Louis automatikusan megpróbálja elrejteni a könyvet a szem elől, hála az egy életen át zaklató kistestvéreinek, hiszen ha egy kis nyugalomra vágyott, a kicsik rögtön ott voltak, ahol nem kellett volna.

– Neked nem lenne írnivalód... bármit is jegyzetelsz a titkos füzetedbe? – szól Harryre, majd ránéz az említett naplóra, és felvonja az egyik szemöldökét.

– Nem is titkos – dünnyögi Harry, és hirtelen már nem is érdekli, mit olvas a másik.

– Csak nem szeretnéd, hogy tudjam, mit írsz bele. Erre már magamtól is rájöttem – vág vissza Louis.  

Gyorsan, hogy Harry biztos legyen benne, hogy valójában cseppet sem zavarja a dolog, Louis hozzáteszi:

– Amivel nincsen semmi baj. Nyilvánvalóan. De nem szeretnélek megzavarni az alkotásban, Író úr.

Ahogy az előre megjósolható volt, Harry felcsattant:

– Nem vagyok író!

– Jól van, rendben, bármi is az, egész délután nagyon dolgoztál rajta. Nem hagyom, hogy feladd.

– De ma valahogy semmi nem jön össze – feleli Harry és elhúzza a száját. Hogy az írástól vagy önmagától ment el a kedve, Louis nem igazán tudja megmondani. – Minden csak... olyan… wháááh – mondja Harry, fanyalogva ráncolja az orrát, és drámaian grimaszol.

Alig állja meg, hogy Louis ne nevesse el magát a grimaszain, de Harry őszintén zaklatottnak látszik, így visszafogja magát.

– Egyszerűen képtelen vagyok ma koncentrálni. Szükségem lenne némi figyelemelterelésre. Kérlek, mesélj a könyvedről. Ne akard, hogy könyörögjek – mondja Harry duzzogva, és Louis felszisszen, ahogy libabőrös lesz ettől a mondattól.

Néha nehéz elfelejteni. Még akkor is, amikor már összebarátkoztak, és még akkor is, amikor állandóan emlékeztetnie kell magát, hogy Harry Louis egyik vendége, ráadásul nehéz időszakon megy keresztül, Louis nem tud mit tenni az ellen, hogy vonzalmat érez iránta. A kisagya hátuljában folyamatosan jelen van, bár keményen küzd ellene, hogy kitörölje a gondolataiból.

– Légyszi – erősködik Harry, és Louis pislogva másfelé néz, megkönnyebbülve, hogy a sötétben nem tűnik fel, hogy elpirult.

Megköszörüli a torkát, és idegesen végigsimít a haján.

– Ez a történet... Egy családról szól, akik a 60-as években éltek. Mindannyian szeretik egymást, de elég boldogtalanok. És nehéz időszakon mennek keresztül, hiszen az egyik gyerek meghalt... Igazából nagyon lehangoló.

– Ó – mondja Harry, megvakarja a bal arcát, és kissé zavartan bámul.

– Tulajdonképpen a történet maga egész jó – feleli Louis, tudván, hogy összezavarodhatott az ítélete miatt. – Nem túl vidám ugyan, de a karakterek elég meggyőzőek. Úgy értem, nagyjából mind szörnyen viselkednek egymással, de valahogy mégis drukkolsz, hogy kibéküljenek. Furcsa. De a sztori jól megírt, szerintem.

Kicsit elneveti magát a mondandója végén, ami inkább csak zavarában csúszik ki belőle, mint bármi más okból, és amikor Harry csendesen megkérdezi, hogy „felolvasnál nekem egy kicsit?", Louis ismét elneveti magát. Ezúttal leginkább saját magán, mert már rájött, hogy ennek a pasinak egyre nehezebben mond nemet.

Igazából annak a módja, ahogyan Harry a kérését megfogalmazza, attól olvad el. Egyszerűen, kedvesen, még csak zavarba sem jön.

– A könyvből? – kérdezi Louis, és lenéz az ölében lévő nyitott könyvre.

– Csak ha nem bánod – feleli Harry kissé szégyenlősen.

Louis erre meginog.

– Amúgy... nem. Egyáltalán nem.

Nem tudja, miért kér Harry ilyesmit, de nem mintha bánná, úgyis olvasna neki. Bár ez egy kicsit szokatlan kérés, az biztos, de nincs ellenére. Louis meg tud birkózni a szokatlannal. Sőt, Louis imádja a szokatlan dolgokat.

– Azért az elejéről kezdem, így rendesen tudod majd követni az eseményeket.

– Ó, dehogy. Nem muszáj – tiltakozik Harry tágra nyílt szemmel. – Nem akarom, hogy elölről kezd, csak folytasd onnan, ahol épp tartasz. Csak szeretném megérezni a hangulatát...

– Nem zavar, ha az elejéről kezdem – mondja Louis, és behajtja az oldal sarkát, ahol tart. – Csak összezavarodnál, ha nem elölről kezdeném a történetet. Nem fogod tudni, hogy ki kicsoda. Jobb az, ha átlátod a dolgokat.

Louis tehát az elején kezdi az olvasást, a hangja kicsit rekedt, a ritmusa kissé akadozik, de végül rendesen belejön a hangos olvasásba, ahogy a második fejezeten keresztül halad, aztán a harmadikon, a negyediken. Nemsokára már jóval elmúlt a szokásos vacsoraidő, és Louis hangja már teljesen bereked, de Harry meg sem moccan, tágra nyílt szemmel hallgatja, ahogy Louis egy ilyen történetet mesél neki.

Végül, amikor Louis egy fejezet végéhez ér, megköszörüli a torkát.

– Talán lemehetnénk valamit enni? Már majdnem nyolc óra van – közli rekedt hangon.

– Hmm? – hümmög Harry, még mindig kissé kábultnak tűnve. – Igen, igen. Hát persze. Bocsánat – kiáltja, és kissé összerezzen. – Nem gondoltam, hogy már ennyi az idő... Esküszöm, tényleg azt hittem, hogy még mindig az első fejezetnél tartasz.

– Igen, én is – neveti el magát Louis. – De nekem nagyon tetszik. Később majd folytatjuk – ajánlja fel, aztán rájön, hogy kicsit furán hangzott. – Mármint... ha szeretnéd.

– Igen – feleli Harry kissé bizonytalanul. – Lehet róla szó. Úgy értem, ha te is szeretnéd.

– Nem bánom – mondja Louis. – Bár lehet, hogy várnod kell majd egy kicsit a folytatásra, nem ártana pihentetni a hangszálaimat – viccelődik, miközben mindketten felkerekednek, hogy zseblámpákkal felfegyverkezve elinduljanak lefelé a lépcsőn.

Mivel az áramszünet miatt a legtöbb berendezés nem működik, Louis egy gyors salátát dob össze kettejüknek, amit szinte szótlanul esznek meg, Harry gondolkodik, Louis pedig egyszerűen fáradt a hosszú olvasástól. Gyorsan elmosogatnak, és miután végeztek, Louis készülődni kezd, hogy elvigye Cliffordot sétálni.

– Velünk tartasz? – kérdezi Harrytől, miközben veszi a kabátját, Harry pedig bólint, és elindul utánuk.

Amint leérnek a partra, Clifford elkezd szimatolni, és otthagyja őket, miközben futkározik, és jól érzi magát. Harry ugyanezt teszi, néhány percenként lehajol, hogy felkapjon néhány kisebb követ és kavicsot, alaposan megszemléli őket a sötétben, mielőtt visszahajítaná őket az óceánba.

– Biztos, hogy nem lesz baja a kajának? – jut eszébe a kérdés Harrynek, tekintetét egy talált tengeri üvegdarabra szegezve.

Louis nem tudja megmondani a színét a sötétben, és Harry felé világít a zseblámpájával, hogy rendesen megszemlélje.

Kék, gondolja. Aztán elkomorul. Nem, zöld.

– Egészen biztos – feleli Louis, még mindig Harry felé tartva a lámpát.

A testtartása borzasztó, teljesen összegörnyedve szemléli a kincset, amit most talált, és Louis úgy érzi, mintha valami megmagyarázhatatlan szeretet hullámai söpörnének végig rajta. Várja, hogy Harry visszadobja a vízbe a tengeri üveget, ahogy eddig minden mással tette, de Harry csak hosszan forgatja az ujjai között, aztán végül a kabátja zsebébe dugja.

– De mondjuk... mennyire biztos? – kérdezi Harry, és végre felpillant. – Az összes kajád benne van. Nem kéne valamennyit felhoznod és kint elhelyezned valahol a biztonság kedvéért?

Louis felhorkan.

– Nincs is olyan hideg idekint – feleli, és a körülöttük lévő levegőre mutat, hogy jelezze, hogy ide-idekint.

Az tény, hogy nincs meleg, de nincs is elég hideg ahhoz, hogy Louis élelmiszerei ne olvadnának ki. Főleg akkor nem, mikor egy működő generátor gondoskodik róluk. Harry aggodalma elég aranyos.

– Azért itt kint hidegebb van, mint egy kihúzott hűtőszekrényben – érvel Harry, és lehajol, hogy megsimogassa Cliffordot, amikor az boldogan odaszalad hozzá.

– Ne felejtsd el, hogy van generátorom.

– Mi van akkor, ha az áramszünet eltart néhány napig? – aggodalmaskodik Harry. – Elég erős a generátorod ahhoz? Szerintem érdemes lenne minden eshetőségre felkészülnünk.

– Mindig ilyen borúlátó vagy?

– Nem vagyok borúlátó – válaszol sértődötten Harry.

Louis kételkedik ebben, de csak hümmög, és amikor erre Harry felháborodottan kapkodja a levegőt, nevetni kezd.

– Én csak realista vagyok. Megpróbálom megakadályozni a katasztrófát. Úgy értem, az mind a te cuccod és a te pénzed van benne, azt csinálsz, amit akarsz – feleli duzzogva, és összefonja a karját a mellkasán.

– Erről van szó – ért egyet Louis –, és fogadok egy ötösbe, hogy reggelre visszajön az áram.

– Egy ötösbe? – ráncolja Harry az orrát. – Ez azért mégsem hangzik úgy, mintha annyira meg lennél győződve arról, hogy nyerni fogsz.

– Rendben, fogadok veled, hogy holnapra visszajön az áram, és segítesz kitakarítani az összes vécét a panzióban, ami az én feladatom lenne a héten. Ha nyerek, segítened kell. Ha nem... nem tartozol nekem semmivel.

Harry elvigyorodik.

– Én csak vendég vagyok, simán kiszállhatnék a buliból. Úgyis egyedül csináltad volna.

Louis felsóhajt, és Harry arca elé tolja a tenyerét.

– Rendben, akkor miben fogadjunk?

– Ha te nyersz, segítek neked a vécékkel – ajánlja fel Harry –, viszont ha holnapra sem jön vissza az áram, elolvasod nekem végig azt a könyvet.

Louis felnevet.

– Amúgy is megtenném.

Harry vállat von.

– Igen, de én is segítek a házimunkában, és akkor mi van?

Aztán elvigyorodik, és Louis nem igazán tud mit mondani erre, még akkor sem, ha az egész kicsit nevetséges és értelmetlen.

Úgy rázzák meg egymás kezét, mintha valami komoly fogadást kötöttek volna, aminek van értelme, aztán elindulnak vissza a világítótoronyhoz.

Másnap reggel Louis önelégült fejjel rendezgeti az ügyfélfájlokat a számítógépen, és várja, hogy Harry hazaérjen a Clifforddal tett napi sétájáról. Fél nyolc elmúlt és az áram is visszajött, mint mindig, semmi furcsaság, semmi késés.

Jó érzés a győzelem, még akkor is, ha megvolt az a taktikai előnye, hogy évek óta él Fair Isle-en. Mégis, egy kicsit megrészegíti a győzelem, és próbálja elterelni a figyelmét, amíg Harry vissza nem ér. Folyamatosan nézegeti a számítógépen lévő időt, és bal lábával idegesen kopogtat a széken.

Végül, egy örökkévalóságnak tűnő idő után, nyikorogva kinyílik az ajtó, Harry és Clifford lépnek be rajta.

– Ó, hát üdv idegenek! – köszön Louis udvariasan, és int, hogy fáradjanak beljebb. – Isten hozta önöket mesés fogadómban, ahol is rendelkezünk minden modern luxussal, amire szükségük lehet, például folyóvízzel és villannyal – fejezi be célzottan.

Harry összevonja a szemöldökét, de nem szól semmit, csak összeszorítja a száját, miközben elkezdi lecipzárazni magáról a kabátot.

– Ne, kérlek, gyere csak – szólítja meg Louis, amikor Harry megindul a nappali felé –, hadd mutassam meg, milyen tökéletesen működik az áram, ne légy szégyenlős. Kérdezz nyugodtan.

Harry forgatja a szemét.

– Rendben, értem. A semmiért pánikoltam.

– Nem, nem, gyere – mondja Louis, még mindig előkelő hangon, nem hajlandó kiesni a lakáj szerepéből.

Harry tesz néhány lépést előre a recepciós pult felé, aztán alkarral megtámaszkodik rajta. Louisra bámul és unottan megkérdezi.

– Szeretnél nekem mutatni valamit?

Louis az egészségesnél kicsit vidámabban kezd vigyorogni, miközben belekapaszkodik a súlyos monitorba és nagy nehezen odafordítja Harry felé, hogy ő is rálásson a képernyőre.

– Segítsek? – kérdezi Harry. – Nehéznek tűnik.

– Megoldom – morogja Louis, és a győzelem hangját adja ki, amikor sikerül úgy fordítania, hogy Harry jól lássa. – Nézd csak, milyen fantasztikusan modern.

Harry rápillant a monitorra.

– Hát, én ezt nem merném modernnek nevezni – közli, és két ujjával idézőjelbe teszi a modern szót.

– Már hogyne lenne az, van áram is, és sikálhatod velem a vécéket – feleli Louis egy csipet önelégültséggel, miközben fogja az egeret, hogy weblapot váltson a számítógépen, és a képernyő azonnal teljesen elsötétül.

Harry, a világ minden kedvességével és méltóságával, röhögésben tör ki.

– Mit is mondtál?

– Ez egy régi számítógép! – érvel Louis, miközben a fekete képernyő újraindító üzenetekkel telik meg. – Mindig ezt csinálja, ennek semmi köze az áramellátáshoz.

– Mmmhmm – mormogja Harry meggyőzhetetlenül, miközben eltolja magát a pulttól. – Az biztos, hogy remekül működik – teszi hozzá, és elindul a konyha felé. – Megyek, hozok reggelit, de használd csak tovább a csodálatos áramot, Louis, nagyon jól néz ki.

– Velem jössz a mosdót takarítani! – kiált utána Louis, aztán az ősrégi masinára pillant. – Áruló – suttogja a gépnek.

Egy héttel később Louis épp belép a nappaliba, hogy megkeressen egy bizonyos könyvet, ami szerinte tetszene Harrynek. Néhány nap alatt végeztek a családi drámával, aztán gyorsan áttértek néhány novellára, amelyeket szintén elég gyorsan végigolvastak. Louis egészen biztos benne, hogy egyikük sem akarta, hogy ez a dolog szokássá váljon, mégis az lett belőle. Leginkább esténként történik, miután megvacsoráztak, és együtt sétálni vitték Cliffordot. Felmennek a lámpaterembe egy bögre teával felfegyverkezve, és Louis hangosan felolvas. Számára is meglepő, hogy ez mennyire megnyugtató és üdítő élmény tud lenni, és hogy mennyire közelebb érzi magát Harryhez. Louis mindig is magányos tevékenységnek tartotta az olvasást, és megdöbbentette, mennyire élvezi, hogy ezt megoszthatja egy barátjával.

Amikor belép a nappaliba/könyvtárba, Louis kissé megzavarodik, mikor ott találja Harryt. Meg merne rá esküdni, hogy ebéd után eltűnt a szobájában, hiszen elég mogorva hangulata lett a reggeli telefonálás óta. De most itt van, hanyatt fekve mélyen alszik a kanapén, a karja keresztbe fektetve a mellkasán, Louis nagy, mamlasz kutyája pedig végignyúlik a fiú lábán és a felsőtestén.

Louis megáll az ajtóban, és egy darabig csak bámulja őket. Egy kicsit hátborzongató ez a kukkolás, de nem tudja magát visszafogni. Van valami különös érzés így látni őket, abban, ahogy Harry békésen alszik, talán az öntudatosság, vagy a kiszámított pontosság hiánya, ami miatt Louis képtelen a férfit nem lenyűgözőnek találni. Bármi is az, ami elől Harry el akar rejtőzni, az álmaiba nem férkőzik be. Az arca sima, laza, ahogy mélyeket lélegzik, és horkol egy kicsit. Még mindig szorosan öleli magát, összehúzza, mintha kisebb akarna lenni, de úgy tűnik, más nem zavarja. Clifford nagyjából ugyanígy van ezzel, fejét Harry hasára hajtja, és a világ összes ölelését kiérdemelné. Louis elég jól ismeri már, milyen nehéz tud lenni, mikor a kutya tehetetlenül elalszik az emberen, de ismeri azt a megnyugvást is, amit Clifford akarva-akaratlan képes nyújtani, a csendes támogatást... Nem csoda, hogy Harry olyan nyugodtnak tűnik.

Louis lép egyet, mire a padló megnyikordul, amitől Harry arca álmában kicsit megrándul. Louis káromkodik az orra alatt, és azon gondolkodik, hogy egyszerűen kimegy a nappaliból, úgy tesz, mintha ott sem lett volna, de amikor Harry ismét megmozdul, fogja magát és végiggyalogol a szobán. Louis egyenesen az egyik könyvespolchoz megy, előrehajol, és a fejét előrebillentve olvassa a címeket, úgy tesz, mintha már egy ideje ezt tenné, és nem is venné észre, hogy Harry ott alszik.

Louis már harmadszor próbálja elolvasni ugyanazt a címet, képtelen odafigyelni, amikor Harry halkan nyöszörögni kezd, ezért hagyja a csudába a könyveket, és megfordul.

Harry ásít, álmosan pislog rá, haja a feje tetején a szokottnál is kócosabb.

– Szia – suttogja Louis, amikor Harry félszegen odaint neki. – Nem ébresztettelek fel, ugye? Csak egy könyvet keresek.

Harry újra ásít, és lenyúl, hogy megsimogassa Cliff fejét.

– Nem, semmi baj – mondja rekedt hangon. – Sokáig aludtam?

Louis megvonja a vállát.

– Fogalmam sincs, haver. Azt hittem, még mindig a szobádban vagy.

– Egy darabig ott is voltam – mondja Harry és összeráncolja a homlokát. – Azt hiszem, csak felhúztam magam valamin, és azt gondoltam, egy másfajta környezet jót fog tenni. Biztos nagyon fáradt lehettem, ha így elaludtam.

– Ez a nehéz kutya effektus – jegyzi meg Louis, Cliffordra mutatva. – Amint megölel, neked annyi. Menthetetlenül elalszol.

Harry elmosolyodik, és lenéz a még mindig alvó kutyára.

– Igen, azt hiszem, ez történhetett – köszörüli meg a torkát, majd köhint egyet, mielőtt újra megszólal. – Milyen könyvet keresel?

– Csak egy regényt – mondja Louis tanácstalanul, és figyelmét ismét a könyvespolc felé fordítja. – Egy kortárs romantikus regényt, ami nagyon vicces. Szerintem tetszene neked, és én is jól érezném magam, ha felolvashatnám, de nem találom – nézi meg Louis a polcot még egyszer, mielőtt a következőhöz lépne. – Talán valaki kicserélte.

– Egy új könyvet keresel, hogy felolvass nekem? – Harry kissé meglepettnek tűnik.

Louis megáll, egyik ujja egy könyv gerincén. Megfordul.

– Hacsak azt nem szeretnéd, hogy ne olvassak tovább? Csak... a novellákat már kivégeztük, szóval...

– Már hogyne szeretném – feleli Harry, és megpróbál felülni anélkül, hogy Cliffordot felébresztené. – Sőt, én mindenképpen szeretném, hogy olvass még nekem – simít végig Clifford oldalán, próbálja rávenni, hogy nyugodjon meg, miután megmozdult. – Shh, most pihenj. Aludj csak tovább – suttogja nyugtató hangon.

– Oké – feleli Louis, és újra a polc felé fordul. Minden figyelmét a könyvekre összpontosítja. Végül, még néhány perc hunyorgás után Louis diadalmasan felkiált.

– Háá, megvagy! – és lekap egy könyvet, amelynek élénk rózsaszínű a borítója. – Megtaláltam – mutatja fel Harrynek.

– Nehéz elképzelni, hogy ezt a rikító színt nem találtad meg – viccelődik Harry, és felvonja a tökéletes szemöldökét.

Louis elneveti magát.

– Hát, valóban nagyon feltűnő, ugye?

– Alig.

Louis bólint, és belelapoz.

– Mindenesetre ma este is elkezdhetjük, ha szeretnéd.

– Mit szólnál, ha most fognánk neki? – javasolja félszegen a fiú, és annyira imádnivalóan néz ki még mindig Louis kutyájához bújva. – Hacsak nincs más dolgod, nyilván.

– Nincs, én... Semmi gond. Kezdjük el most. Megyek, hozok magamnak egy pohár vizet, de azonnal itt leszek.

Miután Louis visszatért egy-egy pohár vízzel, a saját és Harry számára, letelepszik a padlón egy nagy párnára, törökülésbe helyezkedik, a hátát a kanapé közepének támasztja. Harry ismét eldől, és Cliffordot cirógatja, aki szeretettel és kíváncsisággal szaglászik Louis hajában és tarkóján.

Louis megköszörüli a torkát, majd kinyitja a könyvet.

Tíz nappal karácsony előtt Louis rádöbben, hogy valójában még sem szólt az anyjának, hogy idén nem megy haza karácsonyra.

Erre akkor jön rá, mikor az anyja épp a születésnapi terveiről fecseg neki a telefonban. Louis mentségére legyen mondva, hogy már hetek óta nem beszéltek egymással.

Oké, talán ez nem is olyan jó kifogás, de hagyjuk. Ő sem tökéletes, és elfoglalt volt!

Normális esetben a világítótorony ilyenkor már teljesen kiürül, de mivel Harry ott volt, az egész rutinja megváltozott. Az üres estéit általában azzal töltötte, hogy hazatelefonált, most pedig ezeken a nyugalmas estéken Harryvel beszélgetett el mindenről és bármiről. Természetesen szokott SMS-t küldeni az anyjának, végigkérdez mindenkiről mindent, szóval képben van, ami a családját illeti, de szóban nem kommunikáltak már... hát, régebben, mint Louis szívesen bevallaná.

– Igen... Anya, pontosan – szakítja félbe Louis végül izzadt tenyérrel az anyja hegyibeszédét az ikrek ajándékairól. Louis gondolta, hogy az asszony nem fog örülni a hírnek. – Ne haragudj, már korábban szólnom kellett volna erről, de idén nem tudok hazamenni az ünnepekre, ugyanis dolgozom.

Rossz érzés, hogy Harryt munkának hívja, de Louis nem tudja, hogyan máshogy magyarázhatná meg.

Louis megdöbbenésére Jay hangja őszintén meglepettnek tűnik.

– Hogy érted, hogy nem tudsz hazajönni? – kérdezi tőle, és a férfi hallja a hangjában a teljes csalódottságot.

– Anya, én... – Louis megköszörüli a torkát, és elkezd fel-alá járkálni a konyhában. – Tudod, most vendégem van, nem zárhatom be a panziót és csak úgy hazamenni. Sajnálom, korábban kellett volna szólnom... Én csak... Teljesen kiment a fejemből.

Jay felsóhajtott.

– Dehogy – feleli az asszony csendesen –, az én hibám. Magamtól is rájöhettem volna. Úgy értem, te szóltál, hogy a vendég márciusig marad. Csak nem gondoltam bele.

– Nem, anya. Dehogyis, az én hibám. Hülye voltam, hogy nem csörögtem rád, hogy szóljak erről.

– Hát, nem helyeslem a csúnya beszédet, de nem is ellenkezem – oltja le az asszony, és Louis felnevet, megkönnyebbülve, hogy az anyja nem haragszik rá. – Bár megértem, hogy nem igazán hagyhatsz egy idegent egy hétig egyedül a lakásodban.

– Micsoda? – kiáltja Louis. – Dehogyis, nem erről van szó... – akad el a szava, mert nem igazán tudja, hogyan magyarázhatná el, hogy nem szeretné itt hagyni Harryt egyedül az ünnepekre, de nem is akarja elküldeni. Akkor sem, ha nem akar elmenni, és akkor sem, ha most távol kell lennie a családjától.

Senkinek sem szabad egyedül töltenie a karácsonyt.

Főleg nem Harrynek.

– Mindegy, korábban kellett volna szólnom erről. Annyira elfoglalt voltam, hogy teljesen kiment a fejemből.

Megnyikordul a padló, és mire Louis a hang irányába néz, Harry besurran a konyhába, és barátságosan integet neki, mielőtt egyenesen a vízforraló felé indulna.

Louis egy apró "szia"-val elintézi a dolgot, majd újra a telefonhívásra összpontosít.

– Megértem, szívem, semmi baj. Tudom, hogy a lányok csalódottak lesznek, de ők is meg fogják érteni. Feltéve, ha időben elpostázod az ajándékaikat!

Louis vigyorogva figyeli, ahogy Harry megtölti a vízforralót.

– Tudod, hogy már feladtam – feleli, mert az utolsó ajándékot csak előző nap rendelte meg, és huszonharmadikán egyenesen az anyukája küszöbére fogják letenni. – Bár azt is nehezményezem, hogy Ernie nem lesz csalódott, amiért nem vagyok ott – kötekedik, és felkacag, amikor az anyja felsóhajt.

Az, hogy az asszony a testvéreit „lányokként” emlegeti, egy olyan szokás, amiből Louis véget nem érő vicceitől még mindig nehezen tud szabadulni.

– Tudod, hogy értettem! – korholja Jay a fiát, és bosszúsan csettint egyet rá.

– Persze, arra, hogy a kisöcsém nem kedvel engem.

– El nem tudom képzelni, hogyan is nevelhettem belőled egy ilyen idegesítő gyereket – jegyzi meg, leginkább magának.

Louis megvonja a vállát, még ha az anyja nem is látja.

– Nem tudom, de a te műved vagyok, szóval csak magadat hibáztathatod.

– Azt hiszem, tényleg így van – morogja Jay, aztán megkérdezi: – Mit fogsz csinálni a születésnapodon?

Louis hümmög.

– Valószínűleg semmit – jelenti ki. Nem mintha különösebben foglalkozna ezzel.

– Ne mondd már, hogy nem csinálsz semmit, Louis. Meg kell ünnepelned! A mindenit, tényleg el kell kezdenem az ajándékaidat postára adni, hogy biztosan időben megérkezzenek, és...

– Anya – szól Louis, és próbál nem túl elkeseredettnek tűnni. A legkevésbé sem szeretné, hogy az asszony elkezdjen aggódni miatta és az ajándékai miatt, amikor egy akkora családról kell gondoskodnia. Ő a ház úrnője, mindig ő vállára szakad minden, és Louis születésnapjának kellene az utolsó dolognak lennie, amivel törődnie kell. – Tényleg nem muszáj emiatt aggódnod, rendben? Tudom, milyen elfoglalt vagy karácsonykor, hogy mindenkire főzöl, meg ilyenek. Kérlek, a szülinapom igazán nem fontos. Ne is törődj vele.

Néhány másodpercig feszült csend van közöttük a vonalban, és Louis tudja, hogy az anyja zabos, amiért ilyeneket mond.

– Nem szeretném, hogy egyedül, ajándék nélkül töltsd a születésnapodat – szólal meg végül a hosszabb szünet után. – Tudom, hogy aggódsz amiatt, hogy túl sok a dolgom, de te vagy a legidősebb gyerekem, és ne mondd nekem, hogy ne foglakozzam veled, mert én igenis meg akarok emlékezni a szülinapodról, akár tetszik, akár nem.

Mindezt nagyon határozottan jelenti ki, és Louis huszonhat év alatt már megtanulta, hogy nincs mit tenni, ha az anyja megmakacsolja magát. De mivel rá hasonlít, így nem adja fel harc nélkül.

– Anya – sóhajt fel. – Nem leszek egyedül, van egy vendégem, ne feledkezz meg róla – mutat Harryre, aki épp kihúzza a vízforralót, miután már felforrt benne a víz. A heves vitában majdnem elfelejtette, hogy nem Facetime-on beszélnek. – Különben is, felnőtt férfi vagyok, nem kell semmi különlegeset művelnem a születésnapomon. Kérlek, ne aggódj emiatt, csak legyen szép karácsonyod a családdal, és majd később meglátogatlak. Ha akkor adod oda az ajándékomat, az sem baj.

– Nos, én csak azt hittem, hogy...

– Anya! – köti az ebet a karóhoz Louis. – Kérlek, ne csinálj ebből ügyet. Nem fogok belehalni, ha egyedül kell töltenem a szülinapomat. És amúgy sem leszek egyedül. Itt van nekem Clifford, meg Harry.

– Ahogy gondolod – feleli az anyja, de igazából nincs erről meggyőződve.

– Figyelj, nekem most mennem kell – közli Louis, nem akarja hagyni, hogy a beszélgetés folytatódjon, most, hogy már majdnem meggyőzte az asszonyt –, de hamarosan hívlak, rendben?

A nő drámaian felsóhajt.

– Rendben, de nem örülök neki.

Louis elmosolyodik, aztán a szemét forgatja.

– Tudom. Legalább lesz tortám, úgy megfelel?

– Meg.

– Figyelj – teszi hozzá végül –, még egyszer bocsi a karácsonyért.

– Semmi baj, drágám – feleli Jay, majd mielőtt Louis szép napot kívánhatna neki, leteszi a telefont.

– Sajnálom – mondja Louis feszengve, aztán a telefont a farmerja hátsó zsebébe dugja. Harryre néz, és udvariasan elmosolyodik.

Harry elkomorul, majd megrázza a fejét, miközben átnyújt Louisnak egy gőzölgő csésze teát.

– Nem kell bocsánatot kérned.

– Egészségedre – mondja Louis, és felemeli a teát, amit Harry készített neki. Belekortyol, és örömmel veszi tudomásul, hogy tökéletesre sikerült.

Harry visszafordul a vízforralóhoz, hogy elkészítse maga teáját is, Louis pedig nem igazán látja, mit csinál, de feltételezi, hogy egészségtelen mennyiségű cukrot önt a sajátjába, ami az egyetlen különbség a kettőjük teája között. Miután végzett, Harry visszafordul Louis felé, és mosolyogva látja, hogy Louis még mindig ott álldogál a szoba sarkában. Ezért pultra támaszkodik, egyik hosszú lábát keresztbe teszi a másikon, és a bögréjébe bámul. Megfújja a forró italt.

– Én vagyok az, akinek elnézést kellene kérnie – mondja Harry csendesen. – Szóval sajnálom.

– Miért kérsz bocsánatot? – kérdezi Louis zavartan nevetve. – Hogy tökéletes teát főzöl nekem, még akkor is, ha nem kértelek rá? – teszi hozzá, és egy kicsit Harry felé emeli a bögréjét.

Louis mosolya kissé lehervad, amikor Harry nem nevet vele.

– Miattam fogsz itt ragadni karácsonyra.

– Ah – eszmél Louis, a szemöldökét felvonva. – Hogy erről van szó.

– Tényleg nagyon sajnálom – mondja Harry, és felnéz Louisra. – Én... – kezdi bizonytalanul és egy pillanatra elgondolkodó, gondterhelt képet vág. – Tudod, Cheshire igazából nincs is olyan messze – jelenti ki, még akkor is, ha valahogy mégiscsak messze van. – Nem olyan hosszú az út innen az anyukámhoz. Elmehetnék hozzá az ünnepekre, ha... ha szeretnél egy kis időt tölteni a családoddal. Felfognám. Úgy értem... Tudom, hogy kifizettem előre minden költséget, meg minden, de tényleg... Ezt már sokkal korábban meg kellett volna beszélnünk. Ha szabadságra van szükséged, nem lennék dühös.

Egy szuszra elmondja az egészet, de olyan lazán, mintha nem is érdekelné a dolog, és Louis rögtön rájön, hogy hazamenni karácsonyra az utolsó dolog, amit Harry szeretne. A testtartása, hogy meg sem moccan, erről árulkodik. Szinte némán könyörög Louisnak, hogy mondja azt neki, hogy nem zavarja, hogy idén nem kell egyikükkel sem találkoznia.

– Haza szeretnél menni? – kérdezi Louis.

– Tessék?

– Az ünnepekre. Idén a családoddal szeretnéd tölteni az ünnepeket? Készen állsz rá? – erősködik Louis. – Mert nem tűnsz túl lelkesnek a gondolattól. És én nem foglak elküldeni, mielőtt készen állnál, csak azért, hogy egy nagyot vacsorázzak a családommal. Azt bármikor megtehetem, tudod?

Harry láthatóan sóhajt egy nagyot, majd lesüti a szemét. Ha Louisnak tippelnie kellene, azt mondaná, talán megkönnyebbülés van a szemében. Bár persze nem láthatja.

– És mi a helyzet a születésnapoddal? – érdeklődik Harry. – Anyukád azt mondta, hogy mostanában lesz, ugye?

– Karácsony este lesz, de hidd el, ez nem olyan fontos.

Harry erre felkapja a fejét, és tágra nyílt szemeket mereszt Louisra.

– De... Neked karácsonykor van a szülinapod?

– Szenteste, igen. Akkor még egyszer: ahogy öt perce is mondtam anyámnak, felnőtt férfi vagyok. Kibírom születésnapi ünnepség nélkül is.

– Én…

– Őszintén Harry, nem kell bocsánatot kérned. Vagy rosszul érezned magad emiatt. Ha nem akartam volna, hogy a panzió idén karácsonykor nyitva legyen, szóltam volna, amikor lefoglaltad. Nem érdekelnek az ünnepek. Ugyan rosszul érzem magam, hiszen elfelejtettem előre szólni anyámnak, persze, de nem fogom álomba sírni magam, mert nem leszek a családommal. Előfordul. Messze lakom. Saját vállalkozást vezetek. Különben is, a veled töltött időt aligha nevezném munkának. Csináljunk valami szórakoztatót. Dobjunk össze egy nagy, ünnepi vacsorát, vagy ilyesmi.

– És süssünk egy tortát is – teszi hozzá Harry. – A szülinapodra.

Louis elvigyorodik.

– Sütiben nem vagyok túl jó. Csak hogy tudd.

– Semmi gond, előző életemben pékségben dolgoztam.

Louis elneveti magát.

– Tényleg?

Harry megvonja a vállát.

– Igazából pénztáros voltam, de tudod... Csak rám ragadt valami a liszten kívül.

Louis felhorkant.

– Ó, hát akkor biztosan jó móka lesz.

Hatodik fejezet

 

Szenteste reggelén Louis megenged magának egy kis lazítást, és negyven perccel később mászik ki az ágyából, majd megmosakszik és felöltözik. Amikor leér a házhoz, meglepődve látja, hogy Harry Clifforddal a bejárati ajtóban várja. Kényelmes melegítőben és edzőcipőben van, a kutya póráza már a kezében. Még mindig sokkal korábban van, mint a szokásos sétaidő, Louis lusta reggele ellenére, és nem tud csodálkozás nélkül elmenni a dolog mellett, hogy miért vágta puccba magát a srác ilyen korán.

Louisnak nem kell sokáig várnia a válaszra, mert, amint Harry meglátja őt, felderül az arca, két gyors lépéssel átszeli a köztük lévő távolságot, és ölelő karjaiba zárja Louist.

– Boldog születésnapot – köszönti fel, hangja melegséggel telik meg, ahogy beledorombol Louis fülébe.

Hű, micsoda ölelés! gondolja Louis, hiszen kicsit meglepődik, majd belesimul Harry karjaiba. Harry lassan megdörzsöli a hátát, nem engedi el, még akkor sem, amikor már sokkal tovább tart, mint amennyit egy egyszerű születésnapi jókívánság megkövetelne. Finom jelenléte Louis testéhez simul, ő pedig lehunyja a szemét, és egy másodperccel tovább élvezi, aztán elengedi, és még akkor is látszik, hogy belepirult a boldogságba, amikor ellép tőle.

Azt az egy alkalmat leszámítva, amikor Harry idegileg széthullott a karjaiban, ez volt az első alkalom, hogy tényleg megölelték egymást.

Louis inkább bele sem mer gondolni, miért esett ez annyira jól neki.

– Reméltem, hogy elfelejtetted – dünnyögi halkan. – Kérlek, mondd, hogy nem miattam keltél ilyen korán, azt nem tudnám elviselni.

Harry felnevet.

– Hazudjak? – kérdezi egy apró vállrándítással.

Louis válaszul felnyög, és hátrahajtja a fejét.

– Idén karácsonyra csak annyit akartam, hogy az emberek ne csináljanak felhajtást. Csak ennyit szerettem volna.

Harry még mindig nevet, mire Louis elnémul.

– Ugye nem készültél valami rettenetes meglepetéssel? – kérdezi Louis gyanakodva.

– Tényleg nem – feleli Harry. – Esküszöm. De mivel ma van szenteste, a szponzorom a családjával van, meg minden, ezért ma nem hívom fel. Csak gondoltam, talán csatlakozhatnék hozzád a reggeli kocogásban. Butaságnak tűnik, hogy mindketten külön indulunk futni vagy sétálni, néhány óra eltéréssel. Különösen a születésnapodon. Hacsak nem szeretnél egyedül lenni.

– Csak a társaság miatt, ugye? Semmi meglepetés? – Louis még mindig dacosan, gyanakodva figyeli Harryt.

Harry nem tűnik úgy, mintha tartana Louis hevességétől. Valójában újra elneveti magát.

– Esküszöm. Ugyan milyen meglepetést tudnék egyáltalán megszervezni ezen a szigeten? Nincs itt... semmi. Segítek süteményt sütni és vacsorát főzni, ha szeretnéd. Na, ennyit a meglepetésekről.

Louis bólint.

– Akkor jó – feleli és elmosolyodik. – Rendben, akkor induljunk! – mondja, és kifelé menet gyengéden mellkason ütögeti Harryt, aki azonnal futásnak indul.

Nem tart sokáig, mire Harry utoléri, mindketten ugyanabban a tempóban futnak. Idén még nem esett hó, de a fű még ilyen kora reggel deres, felveszi ugyan a tél színét, de az nem ugyanaz. Louis nem is emlékszik, mikor volt utoljára fehér tél a szigeten, így nem érzi úgy, hogy sokat veszítene. Bár van valami telet idéző abban, ahogy a fagyott fű ropog a lábuk alatt, miközben a sziklák mentén kocognak. Reggelente általában Louis zenét hallgat, és ezért ez kimarad. Ma azonban a sötétben minden hangot és érzést kiélvezhet, amit ez a hajnal nyújtani tud: a hullámokat odalent, a mellette lélegző Harryt, azt, ahogyan Clifford mancsai a földhöz érnek, a fagyott földet a lábuk alatt.

Furcsa belegondolni, hogy máris karácsony van. Mintha csak tegnap lett volna, hogy Louis először pillantotta meg Harryt a távolban, de a fiú mégis úgy illett a világítótoronyba, ahogyan eddig még egyetlen vendég sem. Már hónapok óta itt van, hónapok teltek el, amelyeket Louis általában teljes magányban töltött, és mégsem találta zavarónak a jelenlétét. Ez furcsa, de Louis biztosan nem kérdőjelezi meg.

Hamarosan leérnek a tengerpartra, és egy kis szünetet tartanak a futásban.

– Megkérdezhetem, hogy hány éves vagy? – kérdezi Harry, majd a kabátja zsebébe nyúl egy teniszlabdáért, és a part túlsó felére hajítja, hogy Clifford visszahozza.

Louis kifújja magát, és látszólag sértetten, de kecses mozdulattal a mellkasára teszi a kezét.

– Hogy merészeled? Udvariatlanság egy hölgytől megkérdezni a korát!

– Egy hölgytől? Az lennél te? – mondja Harry szarkasztikusan.

– Hé! Értem ám a célzást – csóválja meg Louis a fejét, aztán próbálja megregulázni rakoncátlan fürtjeit. A szél miatt vesztésre áll, de nem adja fel. – Huszonhét éves vagyok.

– Én februárban leszek huszonöt éves – árulja el Harry.

– Tudtam, hogy fiatalabb vagy nálam – viccelődik Louis. – Olyan ragyogó bőröd van, mint egy tininek.

– És pattanásaim, még mindig! – fortyan fel Harry. – Bárki is állította, hogy ezek eltűnnek a tizenéves kor után, megérdemelné, hogy fejbe lőjék.

– Ó, hidd el, nagyon is ismerem a dolgot. Nos, személyesen nem tapasztaltam meg – kacsint Louis pimaszul és örül, hogy a sötétben ez nem látszik –, de az idősebb húgom nagyon szereti a sminket és a bőrápolást, és neki is akadnak ezzel problémái. Sokszor panaszkodik ő is a pattanások miatt.

– Ez egyszerűen annyira igazságtalan – mondja Harry, mintha hátra akarná vetni nemlétező hosszú haját a válla fölött. – Letelt a pihenőidőnk – teszi hozzá, éppen akkor, amikor Clifford visszarohan hozzá, a farkát csóválva, és leteszi elé a teniszlabdát. – Nagyon ügyes vagy – súgja neki Harry, majd felkapja a labdát, és újra eldobja. – Szóval... – mondja végül, és visszanéz Louisra. – Milyen érzés?

– Mi milyen érzés?

– Huszonhétnek lenni.

– Uhh – forgatja Louis a szemét. – Utálom ezt a kérdést.

Harry felhorkant.

– Hát, sajnálom. Csak beszélgetést próbálok kezdeményezni.

– Persze, értem... Csak... pontosan ugyanolyan, mint a huszonhatnak lenni. Még mindig te vagy az, ez csak egy újabb nap. Úgy értem, te is negyedszázados leszel... egy hónap múlva? Várj, mikor is van pontosan a születésnapod?

– Február elsején – feleli Harry, és kissé összezavarodik Louis szónoklata miatt.

– Igen, szóval... úgy egy hónap múlva! Negyed évszázad! Állítólag ez egy jelentőségteljes állomása az életnek... De minden ugyanolyan marad, mint régen.

Harry kissé szomorúan elmosolyodik.

– És én még azt reméltem, hogy az egész életem varázslatos módon megváltozik majd.

– Harry...

– Nyugi, csak viccelek – közli. – Úgy értem, sok mindent megváltoztattam az életemben, és még mindig arra törekszem, hogy változzak. Nem vagyok annyira naiv, hogy azt higgyem, egy buta mérföldkő majd megteszi helyettem – magyarázza, majd el pillanatra elhallgat, mintha gondolkodna a dolgon, tekintete a sötét horizontra szegeződik. Aztán folytatja. – De milyen jó is lenne. Hirtelen elérni egy bizonyos kort, és bumm... mindenre megkapod az érett válaszokat.

– Hát – feleli Louis, és finoman megsimogatja a karját –, nemsokára betöltöm a harmincat, úgyhogy drukkolok, hogy neked sikerüljön.

Harry lesüti a szemét, és ismét ott bujkál benne az a meghatározhatatlan szomorúság, az a ki nem mondott teher, amit mindig is hordoz.

– Jah.

Sokkal tovább maradnak a parton, mint Louis általában szokott, végül leülnek a homokba, Clifford pedig közéjük terpeszkedik, vakargatják a hasát, és szégyenlősen mosolyognak egymásra, amikor az ujjaik egymásba ütköznek. Múltbeli születésnapokról és karácsonyokról beszélgetnek, és kimondatlanul is megállapodnak, hogy azok az emlékek boldogok maradnak, és fény szövi át őket. Harry annyira megnevetteti Louist a huszonegyedik születésnapjáról és az ezzel járó vad Los Angeles-i buliról szóló történetekkel, hogy azt hiszi, elhányja magát. Egy ponton Louis megoszt egy történetet arról, amikor úgy döntött, hogy kilencedik születésnapján elszökik otthonról, mert a legkisebb testvérei túl hangosak voltak az ő érzékeny fülének, és mivel ő volt a karácsony hercege, nem volt hajlandó elviselni a visítást.

– Anyukámnak kellett értem jönnie a vasútállomásra – árulja el Louis, és úgy nevet, hogy a könnye is kicsordul.

– Nem kellett! – visítja Harry kisgyerek hangon.

– Közöltem vele, hogy az Északi-sarkra költözöm, ahol tiszteletben tartják az uralkodásomat, s úgy bánnak velem, mint az ünnepi időszak magas rangú tisztviselőjével.

– Ez kibaszottul imádnivaló.

– Hát, persze, hiszen rólam van szó – viccelődik Louis, és próbálja elnyomni a gyomrában mélyen gyűlő melegséget.

Csendben végignézik, ahogy felkel a nap, és Louis majdnem könnyekig hatódik, de nem az ébredő világ látványától, hanem, hogy Harry milyen áhítattal nézi. Tágra nyílt szemmel bámulja a napfelkeltét, meg sem moccan, ahogy szent pillanatként éli meg. Mintha szerencsésnek érezné magát, hogy egyáltalán itt lehet, hogy szemtanúja lehessen az új nap születésének, mintha hálás lenne a lehetőségért.

– Ez annyira gyönyörű – suttogja Harry, és csak akkor töri meg a csendet, amikor a napfelkelte már befejeződött.

Louis sosem gondolta volna, hogy valaha is találkozni fog valakivel, akinek annyira bejön ez a hely, mint neki.

Visszatérve a világítótoronyba, palacsintát esznek reggelire egy hegynyi gyümölccsel megrakva és házi tejszínhabbal, Louis pedig képtelen abbahagyni a nevetést, amikor látja, hogy Harry olyan mohón nekiesik az ételnek, hogy az egész arcát összekeni vele. Amikor befejezik a reggelit, Harry ragaszkodik hozzá, hogy elmosogat, és olyan szigorúan néz Louisra, hogy ő végül megengedi. Ahelyett, hogy segítene, Louis felkapja a laptopját a szobájából, és elindul vele a világítótorony tetejére. Még be kellene pácolni a húst, ha valamikor karácsonykor rendes sültet akarnak enni, de mégiscsak ma van a születésnapja, és elég későre jár ahhoz, hogy a testvérei többsége már biztosan ébren legyen. Nem ragaszkodik ugyan a nagy felhajtáshoz, de ez nem jelenti azt, hogy ne szeretné látni a családját.

Majdnem az összes családtagja ott tolong a kamera előtt, hogy elférjen a képernyőn, amikor Louis Skype-ol velük, és a tudattól, hogy valószínűleg csak várták az anyjuk laptopja mellett, hogy online legyen, majdnem elsírja magát. A hívás kifejezetten kaotikusnak mondható, mint minden Skype-hívás a családjában, hiszen a lányok egymást túlkiabálva beszélnek, hogy hallja őket, de Louis minden másodpercét imádja ezeknek a pillanatoknak. Eléneklik neki a boldog születésnapot, mindent elmesélnek neki a nyaralási terveikről, és mire egy kicsit lehiggadnak, felváltva beszélgetnek arról, hogy mi történik az életükben jelenleg.

Mire Harry felér a világítótorony tetejére két hatalmas bögrével, Daisy épp az egyik vizsgájáról mesél.

– Ó – suttogja Harry, mert igazán úgy tűnik, mintha nem akarná megzavarni a beszélgetést.

Tesz egy lépést hátra, a lépcső felé, Louisnak pedig ettől a mozdulatától elkerekedik a szeme.

– Óvatosan! – szól oda, hiszen megrémül, hogy Harry képes legurulni a lépcsőn, mire a laptop teljesen elnémul.

– Louis? – szólal meg az anyja a hangszóróból.

– Igen, itt vagyok – feleli Louis, és visszanéz a képernyőre. – Bocs, Harry most jött fel, és egy pillanatra azt hittem, hogy lezuhan a lépcsőn. Kicsit két ballábas – mondja, s hangja szeretettel telik meg, és mosolyogva néz fel a laptopról Harryre.

Mosolya azonban lehervad, amint megpillantja Harry arcát. A srác felhúzza a vállát, mintha el akarna bújni, de nem tudja, hova menjen, a szemei tágra nyíltak, és olyan képet vág, mint egy szarvas az autó reflektorainak fényében.

– Vagy úgy – kiált fel Jay, és nem veszi észre a szobában uralkodó kellemetlen szituációt. – Ő a vendéged? Köszönhetünk neki? Kívánjunk neki boldog karácsonyt?

Harry, bármennyire is lehetetlennek tűnik a dolog, még kellemetlenebbül érzi magát a felvetésre. Nagyot nyel, arca fehér lesz, mint a fal. Aztán pánikkal a szemében Louisra néz, és megrázza a fejét.

Louis elkomorul, de nem kérdőjelezi meg a dolgot. Ehelyett inkább rámosolyog az anyjára.

– Igazából egy kicsit félénk, és az volt a terv, hogy megnézünk egy filmet, úgyhogy majd később felhívlak, rendben?

– Ó, persze, drágám, hagyjuk, hogy élvezd a születésnapodat.

Elbúcsúznak, sokan bekiabálnak, hogy még egyszer utoljára boldog születésnapot kívánjanak neki, aztán Louis kikapcsolja a Skype-ot.

– Miattam nem kellett volna befejezned – mondja Harry, és megdermedve álldogál ott, ahol az előbb.

– Nem kellett. Már úgyis megbeszéltünk mindent. – Louisnak fogalma sincs, miért hazudja ezt, de nem tud mit kezdeni a bőre alatti bizsergéssel, az elsöprő vággyal, hogy megvédje Harry érzéseit.

– Sajnálom, én... Én csak... – Harry nyel egy nagyot, gyorsan pislog párat, mintha talán sírni készülne. A légzése felgyorsul, és egy pillanatra Louis azt hiszi, hogy ez talán egy pánikroham kezdete. – Én csak... Nem tudok...

– Harry – mondja Louis csendesen, és feláll a padról. A terem közepén álló elveszettnek tűnt férfi felé sétál, tenyerét feltartva, hogy Harry tudja, hogy nem akarja bántani, és Louis gyengéden a vállára teszi őket. – Nem kell magyarázkodnod. Ők idegenek a számodra. Nem kell köszönnöd nekik, ha ez nehéz neked.

Harry bólint.

– Köszönöm – suttogja, és Louis azon tűnődik, hogy talán agorafóbiás lehet vagy valami hasonló. Talán az emberektől való szorongása miatt kezdett el inni, és most már, hogy nem iszik alkoholt, nehéz megbirkóznia ezzel.

Louis ezredszerre is emlékezteti magát, hogy ez nem tartozik rá.

Harry szipog egyet.

– Csináltam neked forró csokit – mondja egy idő után, és felemeli a bögréket. – A születésnapodra.

Louis egyszer megszorítja Harry vállát, aztán elengedi.

– Köszönöm, Harry. Ez nagyon kedves tőled.

– Semmiség.

– Nem, nem az. Köszönöm szépen – erősködik Louis, felkapja az egyik bögrét, és beleszagol a forró csokoládéba. – Finomnak tűnik.

– Oké – feleli Harry feszengve. – Hát, akkor magadra is hagylak.

– Miért?

Harry pislog.

– Hogy visszahívhasd a családodat?

– Ó, nem, azt inkább most nem tenném. Szeretem őket, de túl sokan vannak. Meg akarok nézni egy filmet, nem szeretnél csatlakozni hozzám? – int Louis a fejével a laptop felé.

Harry egy pillanatra összeszorítja az ajkát. Aztán megkérdezi:

– Milyen filmet?

– Hát, mivel karácsony van, általában a Love Actually-t szoktam nézni ilyenkor. Ami nagyon csajos és nyálas még tőlem is, de nem ér kinevetni!

Harry nem neveti ki. Ehelyett szélesen elmosolyodik, kivillannak az arcán a gödröcskéi.

– Imádom az Igazából szerelmet. Az egyik kedvenc filmem.

– Tökéletes – mondja Louis, visszasétál a padhoz, leteszi a forró csokoládét a laptopja mellé a ládára, és felkap egy takarót, ami mellette van összegyűrve. – Akkor gyere – biztatja, amikor észreveszi, hogy Harry még mindig csak ott áll, meglebbenti a takarót, és int neki, hogy üljön oda.

Harry engedelmesen megindul, és leül a pad közepére, pont a laptop elé. Aztán kortyol egyet a forró csokijából. Louis megvárja, amíg befejezi az ivást, és némán, a szemöldökével jelzi neki, hogy tegye félre a bögréjét, aztán a takarót Harryre teríti, és meggyőződik róla, hogy teljesen be van takarva. Aztán becsúszik mellé a puha takaró alá, és elindítja a lejátszást.

A film egy pontján Harry végre ellazul, és Louis érzi, ahogy a testük összeér, ahogy apránként megenyhül, amíg teljesen el nem kényelmesedik. Amikor Emma Thompson kibontja a karácsonyi ajándékát, Harry sírni kezd egy kicsit, és Louis vállába bújik, hogy az arcát elrejtse. Louis először megmerevedik, a szíve kihagy egy ütemet, kissé zavarba jön a történtek miatt, de gyorsan alkalmazkodik, átkarolja Harry testét, és vigasztalóan megdörzsöli a hátát. Csak amikor a film véget ér, akkor válnak el egymástól.

A délutánt azzal töltik, hogy közösen nekiállnak a tortasütésnek, amelynek – Harry ragaszkodik hozzá – rózsaszínűnek kell lennie, és nevetgélnek a konyhában, miközben karácsonyi zenét hallgatnak, és az egész hely úgy néz ki, mint ahová becsapott az atombomba. Harry véletlenül ráborítja a lisztet Cliffordra, így Louis kutyáját kis téli manóvá változtatja, sötét bundája most már hófehér. Harry legalább bűnbánónak tűnik, és ő az, aki negyven percet tölt azzal, hogy lesikálja Cliffordról a lisztet, amíg a sütemény a sül.

A konyhában okozott rendetlenség miatt úgy döntenek, hogy ahelyett, hogy még nagyobb káoszt csinálnának, inkább a takarításra koncentrálnak, és megállapodnak abban, hogy majd karácsony valahányadik napján megcsinálják rendesen a sültet, annak ellenére, hogy Louis eredetileg a születésnapjára tervezte elkészíteni. Így azonban sokkal hagyományosabb a dolog, és Louis létezésének megünneplésére inkább egy nagyon egyszerű ételt esznek, így bőven marad hely a pocakjukban arra, hogy majdnem egy egész tortát befaljanak együtt.

Az éjszakai hidegben a lámpaterem teraszán ücsörögnek, és majd megfagynak, ahogy hatalmas pulóverekbe és kabátokba burkolózva a csillagokat figyelik. Louis lenyal egy kis rózsaszín mázat a villájáról, úgy érzi, hogy három szelet torta után elhányja magát, és inkább örül, hogy ez történik. Eszébe jutnak róla a szentesték, amikor még kisgyerek volt, és minden édességet felfalt, ami a kezébe került, azzal a kifogással, hogy ez az ő egyetlen szülinapja az évben, és senki ne merje azt mondani, hogy nem ehet többet.

– Azt kell, hogy mondjam, sütiben tényleg te vagy a király – cukkolja Louis, miután elpusztította a tányérján lévő összes tortát, és elégedetten megsimogatja a hasát a ruharétegeken keresztül.

– Nem volt rossz, igaz? Jó munkát végeztünk – mondja Harry széles mosollyal, arcán némi rózsaszín cukormázzal.

Louis felnevet, mikor észreveszi, Harry pedig zavartan ráncolja a homlokát.

– Mi az?

– Neked van... – mutat rá Louis, aztán megcsóválja a fejét, óvatosan Harry arcához nyúl, és letörli a cukormázat.

– Ó – feleli Harry, amikor Louis a tányérjába söpri a ragadós krémet. – Hát, nem is lenne igazi az ünneplés egy kis rendetlenség nélkül.

– Hát, azt hiszem, az már megvolt akkor, amikor az ügyetlen segged úgy döntött, hogy befested a kutyámat.

– Útban volt! – vág vissza Harry, és kihúzza magát, ahogy gesztikulálni kezd. – Ő... ő vágott elém! – magyarázza, egyetlen lendületes mozdulattal illusztrálva az álláspontját. – Az egész az ő hibájából történt. Bosszantó a dolog.

Louis az alsó ajkába harap, hogy véletlenül se nevesse el magát.

– Mmmhmmm.

– Háttal álltál neki, nem láthattad. Fogalmad sincs, mi történt. Mondom, az ő hibája volt.

– Milyen könnyű hibáztatni azt a teremtményt, aki nem tud ellenkezni – viccelődik Louis, és hátradől a torony falának, és felemeli a fejét, hogy megszemlélje a csillagokat.

Bakker, de gyönyörű itt az ég, gondolja Louis.

Meglepetésére, Harry erre már nem felel, és amikor Louis megkockáztat egy pillantást felé, még csak el sem fordítja a fejét, Harry csak némán bámul rá.

Louis visszatekint a csillagokra, és vár. Végül néhány másodperc múlva ismét Harry felé pillant.

– Mi az? – kérdezi végül.

– Tudod, mi jár még egy születésnaphoz? – szólal meg Harry tárgyilagosan. – Egy ajándék.

– Nem – tiltakozik Louis abban a másodpercben. Még karácsonyi ajándékot sem vett Harrynek, kizárt, hogy elfogadjon egy születésnapi ajándékot.

– Nos, mivel az utolsó pillanatban tudtam meg, és mi... hogy mit ne mondjak, eléggé korlátozottak voltak a lehetőségeim, úgyhogy sokat kellett törnöm a fejem, hogy mit adhatnék neked.

– Nyugi – feleli Louis egy oktávval magasabb hangon. – Semmit! – vonja fel mindkét szemöldökét, kicsit pimaszul, kicsit kacéran.

– Majdnem kitaláltad – mondja Harry, ugyanabban a hangnemben és mimikával, Louist utánozva –, de nem teljesen.

A farzsebébe nyúl, kicsit fészkelődik, hogy a keze beleférjen anélkül, hogy fel kellene állnia, és Louis szórakozottan figyeli, ahogy teljesen bolondot csinál magából.

– Ah! – mondja végül Harry diadalmasan, és a feje fölé emeli zárt öklét.

Annak ellenére, hogy nem vár ajándékot, Louist akaratlanul is egyre nagyobb kíváncsiság keríti hatalmába. Különösen, amikor Harry szégyenlősen szembefordul vele.

– Szóval, nyilvánvalóan nem tudtam semmit sem venni neked, ami időben megérkezett volna, de gondoltam... Ezt vetette partra a minap a tenger, és én csak úgy zsebre tettem... És, hát, gondoltam, talán tetszene neked – Harry kinyitja a markát, ami egy darabka tengeri üveget rejt, sötétkék vagy zöld, esetleg mindkettő, lehet épp az, amit nemrég vett fel a parton, vagy az is lehet, hogy régebben találta, Louis nem tudná megmondani. – Ez tényleg... semmiség, de tudod... – vonja meg Harry a vállát. – Te nagyon szereted Fair Isle-t, és ezt... Azért vettem fel, mert rád emlékeztetett – vallja be őszinte, tágra nyílt szemekkel, amelyek olyan zöldek, mint a tengeri üveg, és hogyan is emlékeztethetné ez Harryt Louisra, amikor belenézni olyan, mintha Harry tekintetébe nézne.

– Én…

– Engem a tenger itteni színére emlékeztet... – magyarázza Harry, lepillant, és Louis kezébe nyomja a kavicsot. – Az jut róla eszembe, hogy... – hirtelen elnémul, és egyenesen Louis szemébe néz. – Azért tettem zsebre, mert úgy gondoltam, szükségem lesz valami emlékre, hogy milyen itt, amikor vissza kell térnem a normális életembe.

A hangja elcsuklik a "normális" szó hallatán.

– Akkor tartsd meg – feleli Louis halkan, és megpróbálja visszaadni, de Harry elhúzódik, és megrázza a fejét.

– Ez a te ajándékod.

Louis nem biztos benne, hogy teljesen megérti a gesztust, de azért bólint, és ökölbe szorítja a kezét a kavicson, hogy biztonságban tartsa.

– Köszönöm.

A karácsony és szilveszter közötti hét egyszerre telik gyorsan és lassan. Alig hagyják el a világítótornyot, hiszen a hőmérséklet csökken és a téli fagy eluralkodik a világon. Reggelente azon vitatkoznak, ki sétáltassa Cliffordot, a délutánok nagy részét pedig takarókba burkolózva töltik a toronyban, Louis olvas, Harry pedig ír. És persze néha Louis hangosan is olvas mindkettőjüknek.

Harryt új, vad energia járja át, amikor lejegyzetel dolgokat, mintha talán valami, amit Louis sosem érthetett volna meg, felszabadult volna benne, és sietve körmöl, hogy el ne felejtse. Visszatért a melankóliája is, elvesztette minden ünnepi jókedvét, különböző árnyékok és kísértetek úsznak végig az arcán, miközben ír és ír. Louis néha leteszi a könyvét, és csak figyeli őt, nézi, ahogy dolgozik, és csodálkozik. Azon tűnődik, vajon meddig úszhatja meg anélkül, hogy rajtakapnák, hogy Harryt lesi. Azon tűnődik, vajon milyen démonokat űzhetett ki Louis belőle, a tudta nélkül. Azon tűnődik, vajon egy nap elég nagy mákja lesz – eléggé megbízik-e benne –, hogy megtudja. Néha Harry dúdol az orra alatt, és csak december huszonkilencedikén éjszaka jut Louis eszébe valami.

Louis egyedül sertepertél a konyhában, elmerülve a gondolataiban, amikor hirtelen megszólal a zene az ebédlőben. Megáll a kezében a mosogatórongy, miközben a szomorú balladát hallgatja. Nem ismeri a dalt, de elsőre olyan fájóan ismerősnek tűnik, hogy azt hiszi, Harry tett be valami zenét vacsora után. Néhány másodpercig azon töpreng, hol hallhatta már ezt a dallamot ezelőtt, és elmereng a lassú melankólián, amikor – hirtelen – egy hang is társul a zenéhez. Mély. És nyers. És megnyugtató. Egy hang, amit az elmúlt hónapok során olyan közelről ismert meg, hogy először szinte el sem hiszi. Mégis, valahogy olyan, mintha a kirakós hiányzó darabja hirtelen a helyére kerülne. Harry olyan átéléssel énekli, dorombolja a szavakat, hogy Louis kezéből kiesik a mosogatórongy, és hátrál egy lépést a konyhapulttól, teljesen ledöbben attól, amit hall.

Képtelen elhinni, hogy nem is sejtette eddig, hogy Harry ilyesmire is képes, hogy Harry ilyen melegséggel és érzelmekkel tud előadni, a világ magányát hirtelen dalra fakasztva, mintha talán értelmet lehetne adni neki. És Louis egy pillanat alatt rájön, anélkül, hogy meg tudná magyarázni magának, hogy a dal csak azért tűnik ismerősnek, mert Harry írta. Hogy új és értékes.

Louis kilopakodik a konyhából a folyosóra, egészen az ajtóig megy, de nem viszi rá a lélek, hogy belépjen rajta, nem akarja megzavarni. A pillanat olyan személyesnek, olyan meghittnek tűnik, ahogy Harry kinyílik, és felfedi lelkének minden rezdülését. Valószínűleg nem lenne joga tanúja lenni ennek, nem lenne joga hallgatózni, de a földbe gyökerezik a lába. Louis úgy érzi, egy tapodtat sem bír moccanni, képtelen lélegezni vagy mozogni, és ha valahol mélyen gyökeret kellene eresztenie, ha egy olyan helyhez és pillanathoz kellene kötnie magát, ahonnan nem lenne esélye a menekülésre, akkor boldogan maradna e szent helyen, a kedvenc helyén a Földön, amint épp egy olyan ember gyönyörű lelkét hallgatja, aki fontos neki.

Louis tehát ott marad, lehunyja a szemét, az ajtófélfához dőlve hallgatja Harry dalát, gyomra görcsbe rándul a fájdalomtól, a szépségtől, bár tudja, hogy Harry legalább egészséges módon tudja kifejezni mindazt, amire szüksége van.

A zene elhallgat, a dal elnémul, és Louis kitörli a szeméből a könnyeket, éppen abban a percben, amikor a fények kialszanak, és mindent elborít a sötétség.

Fél tizenkettő. Mint minden este, most is visszamennek az időben, a modern kényelmet elfelejtve reggelig.

A sötétben Harry hangja még a szokásosnál is mélyebbnek tűnik.

– Gyere be nyugodtan – szólal meg a sötétben. – Tudom, hogy hallgatóztál – mondja és olyan, mintha rajtakapták volna, bár képtelenség, hogy Louis valaha is szólna bármi rosszat Harry lelkének ilyen fantasztikus megnyilvánulásáról.

Louis egy pillanatig sem habozik, átlép a küszöbön, becsukja maga mögött az ajtót, és egyenesen a zongorához indul, miután a szeme alkalmazkodik a sötétséghez, kerülgeti az asztalok és székek sötét árnyait, amíg el nem éri azt a helyet, ahol Harry ül a zongora előtt.

– Ezt a dalt te írtad – jelenti ki Louis, még mindig néhány lépésnyire tőle. Ez nem is kérdés.

Harry bólint. Louis alig látja őt a sötétben, de úgy érzi, mintha nem is lenne rá szükség, mintha egy olyan pillanat lenne, amely túllép a fizikai testükön, mintha talán először találkoznának, szív a szívvel, lélek a lélekkel. Még fény nélkül is, még anélkül is, hogy látná az arcát, Louis látja, hogy kissé félszegen ugyan, de bólintott.

– Ez az, amit csinálok – vallja Harry, és lejátszik néhány hangot egy dalból, amelyről Louis tudja, hogy rajta van Lottie néhány lejátszási listáján, amit a lány készített neki. – Dalokat írok – teszi hozzá feleslegesen. – Aztán előadom őket. – Szünetet tart. Kicsit remegő hangon hozzáteszi: – Eladom magam.

Louis csendben figyel, várva arra, hogy esetleg el kell e még Harrynek valamit mondania ma este.

– A nevem nem Harry Twist – vallja be, és elcsuklik a hangja, amitől Louis szíve összeszorul a mellkasában a fájdalomtól.

– Gyanítottam – ismeri el Louis, hogy megnyugodjon, remélve, hogy Harry nem fogja magát emiatt ostorozni. – Idegenül hangzott a szádból első nap – teszi hozzá cukkolva.

Harry felszisszen, félig nevetve, félig sóhajtva, de legalább nem úgy hangzik, mintha menten sírva akarna fakadni.

– Ez a mostohaapám vezetékneve – árulja el. – Régebben arra használtam, hogy feltűnés nélkül foglaljak szobát magamnak hotelekbe, de aztán a rajongóim minden egyes dolgot kinyomoztak rólam, és nem ment tovább a dolog. Még nevetségesebb álneveket és még bonyolultabb álneveket kellett felvennem, hogy elkerüljem a csőcseléket.

Ez sokkal több információ volt, mint amire Louis számított. Sokkal több, mint amit el tudott volna képzelni. Mégis, valahogy mindennek megvan a maga értelme ezen a világon. Persze, Harry ilyen. Harry, aki még a legsötétebb napokon is, amikor a lelke szunnyad, jelzőfényként ragyog az éjszakában, éppúgy, mint hajdanán az a világítótorony, amelyben élnek, és úgy vonzza a rajongókat, mint a molylepkéket a fény. Persze az egész világ látta, és mindenki szeretett volna egy darabot belőle.

– Valószínűleg egyáltalán nem lett volna muszáj hazudnom, amikor idejöttem – folytatja Harry csalódottan. – Úgy értem, nyilvánvalóan nem ismertél fel, szóval fogalmam sincs, mi késztetett arra, hogy... – megcsóválta a fejét. – Azt hiszem, csak féltem. Hosszú időre ki kellett magam vonnom a forgalomból. El akartam tűnni egy időre. És gyakorlatilag az emberek, akik tudták az igazi nevemet, nem mindig a legjobb szándékkal használták fel. Sajnálom, hogy nem voltam őszinte, amikor barátok lettünk.

Louis felsóhajt, lép egyet előre, keze már majdnem hozzáér Harry tarkójához, aztán meggondolja magát.

– Azt hiszem, én még inkább sajnálom. Ami veled történt, az nagyon durva.

Erre Harry nevetni kezd. Csúnyán. Keserűen.

– Hát, ja.

Csend telepszik közéjük, amit Louis nem akar megtörni.

– Az igazi vezetéknevem…

– Nem muszáj elárulnod – vág a szavába Louis, mert Harrynek meg kell értenie, mennyire lényegtelen számára ez az egész.

– Biztos vagy benne? – kérdezi Harry, és most, hogy Louis szeme már teljesen alkalmazkodott a sötétséghez, látja, ahogy Harry hátizmai megfeszülnek. – Tényleg híres vagyok. Hogy fogod kiguglizni a vagyonomat, vagy az összes baklövésemet, amit akkor követtem el, amikor teljesen szarul voltam, ha még a vezetéknevemet sem tudod?

Mindezt olyan dühösen mondja, csak úgy záporoznak belőle a szavak, mint a puskagolyók, és bár Louis tudja, hogy egyik sem neki szól, de mégis minden egyes szó őt találja el, és muszáj ökölbe szorítania a kezét, hogy ne fejezze ki felháborodását Harry nyerssége miatt. Azért, ahogyan nyilvánvalóan megbántották.

– Eszem ágában sincs rákeresni a nevedre – közli Louis összeszorított fogakkal. – Mindent tudok rólad, amit tudnom kell, Harry. És ezt pont te mondtad nekem.

– Többet tudsz, mint bárki más – feleli Harry halkan. Sebezhetően.

– És azt is tudom, hogy milyen szerencsés vagyok emiatt. Ezt nem kockáztatnám – mondja Louis, majd vár egy másodpercet, a szívverését a torkában érzi, aztán újra kinyitja a száját. Azt kívánja, bárcsak ne kellene kimondania, de úgy érzi, hogy muszáj. – Tudod, hogy itt biztonságban vagy, ugye? – csukja be a szemét a hangjában hallható bizonytalanság miatt. Szüksége van arra, hogy Harry megbízzon benne. Szüksége van arra, hogy Harry tudja, Louis soha... soha nem áldozná fel őt a saját céljaiért. – Nem fogok rólad beszélni senkinek.

Erre Harry megmoccan, egyik lábát átemeli a hosszú, téglalap alakú pad oldalán, kezét a fához szorítja, és szembefordul Louissal.

– Tudom – feleli a férfi csészealjra kerekedett szemmel. – Nem is mondtam volna el ezeket neked, ha nem így gondolnám.

Louis megkönnyebbülten bólint.

– Jó – mondja, és ebbe az egyszerű szóba több érzelem szorult, mint gondolta volna. – Jó – feleli lehajtott fejjel, hogy eltakarja arcát a sötétség ellenére is, aztán leül a padra Harryvel szemközt. – Hallgatlak.

Harry sóhajt. A tekintetük találkozik.

– Én nem tudtam... Azok után, ami történt, nem tudtam, hogy képes leszek-e még erre. Úgy jöttem ide, hogy úgy éreztem... felrobbanok. Hosszú idő óta először voltam józan, és ez ijesztő volt. Próbáltam rájönni, hogy van-e még mondanivalóm, ami elég fontos ahhoz, hogy újra kiálljak az emberek elé, újra kiváltó helyzetekbe kerüljek, kiváltó emberekkel.

Harry hangjában van egy leheletnyi pánik, de uralja a helyzetet.

– De én tényleg azt hiszem, hogy van – ismeri el. – Amióta kijöttem az elvonóról, amióta itt vagyok, nem hagytam abba az írást. Olyan... olyan, mintha... Mintha ismét megtaláltam volna önmagam, és annyi mindent szeretnék elmondani.

– Gondolod? – évődik vele Louis, visszagondolva a kísértetiesen szép dalra. – Harry... az a dal... – rázza meg Louis a fejét, és tétován Harry csuklójáért nyúl, körbefonja rajta az ujjait és finoman megszorítja. – Meseszép.

Harry lehunyja a szemét, elsimulnak a ráncok az arcán, mintha jólesne neki a bók. Aztán arckifejezésén ismét megjelennek a mély vonások.

– Szerintem túl szomorú – vallja be.

Louis a homlokát ráncolja, nem érti.

– Mit számít ez? Ha te így érzel. Nem túl szomorú, Harry. Belőled jön, és ha ez az, ami kikívánkozik, akkor azt mondom, hogy csak hadd legyen szomorú, nem?

Harry elneveti magát, letörli az arcáról a könnyeket, amelyeket Louis észre sem vett.

– Úgy értem, a hírnevem miatt... A kiadóm miatt. Ez igazán nem lenne illendő rám nézve. Annyira keményen dolgoztak, hogy eltitkolják a stiklijeimet a média elől, és erre mivel hálálom meg? Azzal, hogy írok erről egy egész albumot? Soha nem engednék meg.

Louis sóhajt egy nagyot.

– Számít ez? Hogy mit gondol a kiadó? – feleli, s közben engedi, hogy a hüvelykujja Harry csuklójának belső feléhez érjen.

Harry megvonja a vállát.

– Szerződést írtunk róla, szóval számít. De már nem vagyok benne biztos.

Louis ismét elereszt egy megtört sóhajt, és azt kívánja, bárcsak tudna valami érdemlegeset mondani, valami hasznos tanáccsal előállni, de ez túlmutat rajta, túlmutat azon a világon, amit ő ismer. Ezért csak megvonja a vállát kissé tanácstalanul, előrehajol, miközben a szíve majdnem kiugrik a helyéről, úgy zakatol, és egy apró, leheletkönnyű, puszit nyom Harry halántékára, és azt feleli erre:

– Akkor azt mondom, egyelőre ne aggódj emiatt, jó? Úgysem tehetsz semmit.

És ez szomorú, szívszorító, de ahogy Harry vállai meggörnyednek és remegni kezdenek, ahogy Louishoz bújik, ahogy a fejét a nyakába temeti, és a mellkasába szorul a zokogás, Louis arra gondol, hogy talán már nagyon régóta nem mondta neki senki, hogy engedje el a dolgot, hogy muszáj időt hagynia magának, hogy átgondolhassa, mit tegyen. Talán soha.

Valami haraghoz hasonló érzés kavarog Louis mellkasának mélyén, ahogy átkarolja Harry vállát, szorosan magához húzza, és megvárja, amíg annak a rengeteg sok ember elvárásának súlya kiömlik belőle.

Az év utolsó néhány napja azzal telik, hogy szinte lábujjhegyen kerülgetik egymást.

Vagyis inkább csak Harry járkál lábujjhegyen a világítótorony környékén, most, hogy kissé ódzkodva, de mégiscsak felfedte magát. A megkönnyebbülés és az aggodalom keveréke hatja át minden mozdulatát, és Louis csak be szeretné neki bizonyítani, hogy méltó a belé vetett bizalomra. Ezért nem igazán említi a hírnév dolgát, nem teszi fel azt a több száz kérdést, amely a nyelve hegyén ég. Ehelyett nem szól semmit, hallgat, és hagyja, hogy Harry irányítson, és követi, ahogy a napi rutint követik, és mindenről beszélnek, csak arról nem, hogy Harry híres.

Ettől azonban egy kicsit felpörögnek Louis agytekervényei. Persze nem úgy, hogy megváltozik a Harryről alkotott véleménye, hanem inkább ettől minden egyéb dolog úgy áll össze a fejében, ahogy a kirakós darabkái. Mint például az, hogy Harry látszólag neheztel a normális életére, és fél visszatérni oda. Klikk. Például, hogy mennyi pénze van, és hogy mennyi útjáról mesélt. Klikk. Mint mikor bepánikolt a gondolattól, hogy egy csapat fiatal tini akarja a Skype-on üdvözölni. Klikk.

Louis nem tehet róla, de úgy érzi, hogy bár valószínűleg soha nem értheti meg teljesen, most már jobban tudja, mi nyomasztja Harryt.

Szilveszterkor kivételesen az ebédlőben esznek, felmelegítik a karácsonyi vacsora maradékát, és még Cliffordnak is jut belőle. Végül is ez az év utolsó estéje, gondolja Louis, talán nem ártana. Miután befejezték az evést és a mosogatást, Louis azt javasolja, hogy menjenek fel a világítótorony tornyába, ahogy általában szoktak, de Harry elgondolkodó pillantást vet rá, aztán azt javasolja, hogy inkább csapjanak egy nagy bulit.

– Bulit? – neveti el magát Louis, aztán körbepillant az üres konyhán. – Aztán miféle bulit tartanál itt?

Harry megvonja a vállát.

– Mégiscsak szilveszter van, táncolnunk kellene egy kicsit. Nem gondolod?

És táncolnak is. Visszamennek az ebédlőbe, eltolják az asztalokat és a székeket az útból, hogy helyet csináljanak a szoba közepén. Kicsit vicces, hogy ennyit fáradoznak csak azért, hogy kiriszálják magukból az óévet, de ha már egyszer elültette az agyában az ötletet, Louis kezdi beleélni magát. Hónapok óta nem táncolt, talán már egy éve sem, és nagyon belelkesült az egész dolog miatt. A legtöbb lámpáról leveszi a fényerőt, miközben Harry kiválaszt egy lejátszási listát, vagy talán összeállít egy teljesen újat, és hamarosan már indulhat is a buli. Úgy tombolnak, mintha senki sem látná őket.

Kiderült, hogy egyikük sem különösen jó táncos. Harry félig idióta, félig sztriptíz stílusban nyomja, míg Louis arra a néhány vicces mozdulatra koncentrál, amit az évek során magáévá sikerült tennie. Az estnek egy bizonyos pontján egyszerűen elkezdenek egymás közelében verdesni a karjaikkal és ugrálni, mint a verebek, mindketten izzadtan és nevetve.

Fél tizenkettőkor lekapcsolják a villanyt.

Háromnegyed tizenkettőkor Harry lassú zenére vált, elkezdenek együtt lassúzni, és csendesen beszélgetnek, mígnem véget ér az év.

– Van valami fogadalmad az újévre?  – kérdezi Louis öt perccel éjfél előtt.

Harry keze valahol a hátán pihen, és ahogyan kifejezetten nem érinti meg Louis derekát, az igazán plátói érzés lenne, kivéve, hogy az érintése szinte égeti Louis bőrét, még ruhán keresztül is, ahol fel-le simít a gerincén.

– Megfogadtam, hogy nem engedem, hogy visszaessek – feleli Harry, és Louisnak ezt kérdeznie sem kellett volna.

– Még valami?

Fogalma sincs, miért foglalkoztatja ennyire a dolog, de valahogy muszáj megtudnia. Nem látja Harry arcát, csupán a sziluettjét a sötétben, és Louis abból nem tudná megmondani, mi járhat a srác fejében, hiszen nem látja a szemét, amiből kiolvashatná, mint mindig. Ez egy meglepően zavaró felismerés a számára.

– Hogy... bátrabb legyek, azt hiszem – vallja be végül Harry halkan.

– De te már így is annyira bátor vagy – súgja Louis az állának, miután egy apró lépéssel közelebb lépett hozzá.

– Nem mindig érzem annak magam, de azért köszi. Úgy gondolom, hogy lehetnék ennél merészebb is.

– Hát, akkor én is azt fogom kívánni neked – mondja Louis, hangja kissé rekedt, reszelős. – Sok bátorságot az új életedhez, az új albumodhoz, az új... mindenhez.

– És neked mi az újévi fogadalmad? – érdeklődik Harry, de Louis nem igazán hisz abban, hogy meg kellene újulni, főleg nem azért vagy akkor, mert a naptár azt mondja, amikor ő annyira büszke arra, amit elért és ahová elért.

– Önmegtartóztatás – feleli Louis komolyan, aztán elmosolyodik. – Mert gondolkodom, hogy csökkentem az édességfogyasztásomat, és az bizony nem lesz egyszerű.

Harry felnevet, pont, ahogy Louis tervezte.

– Igen, az durva lesz. Durvább, mint az enyém.

– Azért én nem állok olyan rosszul – feleli Louis, annak ellenére, hogy pár napja két karamellás csokipapírral ébredt a párnája alatt. – De komolyan, én csak... szeretnék továbbra is önmagam maradni, továbbra is itt akarok élni, és továbbra is találkozni... hihetetlen emberekkel, akik erre tévednek, akár egy napig, akár... hónapokig maradnak.

Louis érzi, ahogy Harry egy lépést tesz előre, fordul egyet kettejükkel, és testük egymáshoz simul.

– Ez inspiráló, tudod? – mondja Harry. – Az, ahogyan olyan nyugodt tudsz maradni. Elhiteti velem, hogy lehetséges így érezni, hogy... hogy az én nyugtalanságom sem tarthat örökké.

Louis hümmög, aztán felnéz Harry arcára, már, amit a kintről beszűrődő csillagfényben lát belőle.

– A háborgó tengerek sosem azok – feleli őszintén. Elárulhatná neki, hogy ő minden egyes nap figyeli, ahogy változik és mozog, látja a legzavarosabb pillanatait is, és azt is, ahogy végül mindig kisimul.

Néma csendben bámulják egymást, amikor Louis telefonjának ébresztője megszólal, és mindkettőjüket kizökkenti a pillanatból.

– Éjfél van – suttogja Harry.

Louis nem hiszi, hogy vágyott volna valaha is élete során ennyire kétségbeesetten arra, hogy megcsókoljon valakit. Közelebb hajol, remegve szívja be a levegőt az idegességtől, vagy a várakozástól, aztán elfordítja a fejét.

Harry bízik benne. Egy olyan világban, ahol mindenki elvár tőle valamit, ő bízik Louisban.

És Louis... Louis soha nem akar azok közé az emberek közé tartozni, akik elvesznek tőle, akik elvárnak, kérnek és követelnek, soha nem akarja elveszíteni azt a bizalmat, amiről nem érzi, hogy kiérdemelte volna. Nem lesz keselyű. Visszautasítja.

Tehát, elfordítja a fejét.

– Boldog új évet, Harry – mondja, és összepréseli az állkapcsát.

– Boldog új évet, Louis – feleli Harry, aztán gyorsan megöleli.

Így is jó, gondolja Louis, és Harry vállába fúrja a fejét. Valószínűleg jobb is így.

Harry gitárja január második hetének közepén érkezik meg.

Soha nem említette, hogy várta, de egy reggel Louis éppen egy ágykeret átfestésével van elfoglalva az emeleten, amikor hallja, hogy nyikorogva nyílik a bejárati ajtó, és hangos, nehéz léptekkel jön valaki befelé. Kicsit zavartan ráncolja össze a homlokát. Egészen biztos benne, hogy Harry még mindig a toronyban ír. Azóta van odafent, mióta visszajött a napi sétájáról Cliffyvel, és Louis biztosan hallotta volna, ha elmegy. Különben is, Harry sokkal csendesebb, szinte lábujjhegyen mozog a világban, mint valami szellem. Az idegenek kíváncsi pillantásai elől próbál menekülni, Louis mostanra már megértette. Kizárt, hogy az a súlyos léptű idegen ő lenne.

Louis gyanúja beigazolódik, amikor megszólal odalenn egy hangos skót hang:

– Kopp-kopp! – miközben kopogtat valamin, talán a recepción? – próbálja Louis kitalálni. Elmosolyodik, amikor rájön, ki a hang gazdája. Már akkor is illett volna tudnia, amint meghallotta, hogy valaki bejön a házba. Félreteszi az ecsetet, majd feláll, és nyújtózkodik egyet.

– Itt vagyok fent, MacLean! – kiáltja Louis, kilép a szobából, és megindul a lépcső felé. – Várj, lejövök! – teszi hozzá, valószínűleg feleslegesen.

Az első dolog, akit meglát, amikor leér a földszintre, az a postás, aki lazán a recepciós pultnak támaszkodik, széles vállán, mint mindig, az elmaradhatatlan piros Royal Mail táskája, kezében pedig egy bézs színű gitártokot tart.

– Küldeményt hoztam a vendégednek – közli MacLean, amikor megpillantja Louist.

A negyvenes évei elején járó MacLean és neje jóval azelőtt költözött Fair Isle-re, hogy Louis betette volna a lábát ide, és meg voltak róla győződve, hogy a sziget számukra egy kész paradicsom lesz. Majdnem olyan gyorsan beleszerettek, mint ahogyan egymásba is, és annyira imádták a helyet, hogy egyikük sem akart elköltözni, miután elváltak. A jelek szerint ez vezethetett a válás utáni kínos hónapokhoz, ha lehet hinni a falu többi lakójának. De most már külön élnek, és elég jó barátság alakult ki köztük. Louis nem sok olyan embert ismer, aki szívesen élne egy aprócska közösségben az exével, és mindig is csodálta MacLeant, amiért ilyen lazán áll hozzá az egészhez.

MacLean leteszi a gitárt a padlóra, belenyúl a táskájába, addig keresgél benne, amíg meg nem találja a szükséges papírokat, és a pultra nem teszi.

– Szuper – mondja Louis, néhány lépést tesz előre, és lehajol a gitártokért.

MacLean rosszallóan néz rá, Louis pedig megdermed, ujjai néhány centire megállnak a gitártól.

– Mi van?

– Szükségem lenne egy aláírásra? – közli a postás a fejét ingatva. – Méghozzá… – pillant a papírlapra – Mr. Twisttől.

– Majd én aláírom – feleli Louis, feláll, és a papírokért nyúl.

MacLean sziszegve rácsap Louis kezére, mintha valami légy lenne. Megrázza a fejét.

– Sajnálom, haver, szabály az szabály.

– Mióta ragaszkodsz ennyire a szabályokhoz? – nevet fel Louis, csípőre tett kézzel.

– Mióta valaki sok pénzt fizetett azért, hogy ezt biztonságosan kiszállítsam a címzettnek.

Louis felsóhajt.

– És akkor mi van, talán nem bízol bennem? – kérdezi, és tréfásan rácsap MacLean vállára.

– Ne legyél már ennyire bosszantó, Tomlinson, menj, szólj a vendégednek, hogy visszamehessek végre a birkáimhoz. Tudod, nem csak a kézbesítés az egyetlen elfoglaltságom, és ma már ez az utolsó csomagom.

– Persze, hogy tudom, nem ez az első napom a szigeten– feleli Louis, csak hogy bosszantsa.

MacLean nem az az ember, akit Louis feltétlenül közeli barátjának nevezne, de jól kijönnek egymással.

A postás sóhajt, és ismét megrázza a fejét. Sokszor csinálja ezt.

– Magamnak kell megkeresnem Mr. Twistet?

– Ha megengednéd, hogy én írjam alá... – kezdi Louis, aztán hangosan felröhög. – A toronyban van – feleli végül komolyan. – Megyek és idehívom.

Amikor Louis felcaplat a lépcsőn és belép a lámpaterembe, Harry jegyzetfüzete nyitva hever a hajóládán, és épp Louis telefonján babrál a hangfelvételi alkalmazással.

– Szóval itt van a mobilom – jegyzi meg Louis köszönés helyett.

Harry nem vesződik azzal, hogy felnézzen.

– Itt felejtetted a múltkor, és épp lett egy ötletem egy dallamhoz – mondja, miközben alkalmazást vált. – Épp most küldöm el e-mailben a menedzseremnek. Ő nyilván nem vesződik azzal, hogy dalt írjon, de így majd megtudja, min dolgozom. Köszönöm, hogy kölcsönadod.

– Valójában engedély nélkül használod – emlékezteti Louis, bár nem mintha ma reggel szüksége lett volna rá, vagy mintha érdekelné a dolog.

– Úgysem bánod – feleli Harry vigyorogva.

– Hiba volt megadni neki a telefonom jelszavát? – kérdezi Louis mintegy költőien, drámaian felnéz, és sóhajt egyet.

– Nem hinném! – dudorászik Harry, és amikor Louis végre visszanéz rá, felemeli a tekintetét a telefonról, és vigyorog.

– Hát igen, te sem vagy éppen egy elfogulatlan fél, igaz? – mondja Louis, egy lépést tesz előre, és homlokon böki Harryt. – Egyébként lent vár a postás egy csomaggal, ami a te nevedre érkezett. Nem engedi, hogy aláírjam, úgyhogy le kéne jönnöd.

Harry szeme felcsillan. Nyilvánvalóan tudja, mi lehet az.

– Egy csomag?

– Ííígy van – feleli Louis –, és úgy tűnik, te pontosan tudod, mi lehet benne, úgyhogy siess.

Erre Harry leteszi a telefont, feltápászkodik, miközben majdnem elesik, de Louis elkapja a derekánál fogva, így nem történik semmi.

– Minden ok? – kérdezi Louis, és óvatosan talpra segíti Harryt.

– Aha, igen – feleli Harry, és már sprintel is lefelé a lépcsőn.

Mire Louis leér a recepcióra, MacLean távozott is, Harry pedig csodálkozó, már-már gyermeki áhítattal figyeli a gitártokját.

Eltelik néhány másodperc, mire egyáltalán észreveszi, hogy Louis is ott van. Amikor ez megtörténik, a férfi arcára emeli a tekintetét, és kedvesen rámosolyog.

– Nemrég felhívtam a menedzseremet, és megkértem, hogy küldje el ezt nekem. Gondoltam... Ha már visszatérek a szórakoztató iparba, akkor csináljam rendesen, nem igaz?

– Persze – ért egyet Louis. Kicsit furcsa belegondolni, hogy Harry el fog menni innen. Visszatér a celebek és sikoltozó rajongók távoli univerzumába. Még akkor is, ha nyilvánvalóan oda tartozik.

– Lejátszod nekem? – kéri.

– Micsodát? – kérdezi Harry.

– Azt a dallamot – mondja Louis. – Azt, amelyiket az előbb vettél fel.

– Ja – pirul el Harry. – Az... az semmiség. Vagyis. Az csak... pár hang. Vele ébredtem ma reggel, és azóta sem megy ki a fejemből.

– De egy nap lesz belőle valami?

Harry megvonja a vállát.

– Remélhetőleg.

– Akkor játszd el nekem. Így majd meg tudom mondani, mennyit fejlődött, ha egyszer elkészül.

Harry nevet.

– Miért akarnád ezt megmondani?

– Nem tudom – feleli Louis őszintén. Lép egyet előre, karon fogja Harryt, és a nappali felé vezeti. – Ez is csak egy módja annak, hogy jobban megismerjelek, azt hiszem.

Ezek után Harry nagyon kedvesen szót fogad neki.

– Egyébként Styles vagyok – szólal meg Harry random egy hétfő este, miközben házilag gyártott fish n’ chipset esznek.

– Tessék? – kérdezi Louis teli szájjal. Lenyeli a falatot, majd kuncogni kezd. – Bocsánat – kér rögvest elnézést, és felkap egy szalvétát, hogy letörölje a zsírt az ujjairól.

– A vezetéknevem – magyarázza Harry, miközben bekap egy darab sült krumplit.

Louis csak pislog rá, a legjobb, leglehengerlőbb tekintetét öltve magára.

– Mit mondtál? – kérdezi még egyszer.

Harry elvigyorodik.

– Hallottad, amit mondtam.

– Szóval... Harry Styles – ízlelgeti a nevet Louis, majd bólint. – Ez valami... művésznév, vagy ilyesmi?

Kicsit túl tökéletesen hangzik, túlságosan is giccsesen ahhoz, hogy valódi legyen, Louis szerint.

– Nem – bizonygatja Harry, és bekap egy újabb krumplit. – Apámnak ez a vezetékneve.

– Az apád vezetékneve nem lehet Styles – mondja Louis magabiztosan. Kizárt, hogy létezik olyan férfi, aki azzal a névvel született, hogy Harry Styles. Ez annyira nevetséges. Ha Louist arra kérnék, hogy itt és most találjon ki egy popsztárnevet Harrynek, még csak fel sem merülne benne ez a név, mert annyira furcsán hangzik.

– Már miért ne lehetne? – erősködik Harry. – Keress rá nyugodtan a Google-n.

Az utolsó mondat kissé kizökkenti Louist, nem tudja, bosszús legyen, vagy meglepődjön ezen. Sóhajt egyet.

– Mi ez a rögeszméd, hogy keressek rád a Google-n? – kérdezi gondolkodás nélkül. – Már másodszor hozod szóba – aztán hirtelen elhallgat, mert eszébe jut valami. – Te tesztelsz engem?

– Mit csinálok? – döbben le Harry, fel sem fogja, bár Louis még nem vetné el ezt az elméletét. – Dehogyis. Úgy értem... Nem szándékosan csinálom. Én csak... – Harry vállat von, kicsit tanácstalannak tűnik. – Mit tudom én, tudom, hogy azt mondtad, hogy neked nem számít, de fura volt, hogy nem hallottad még a nevemet, rendben? Csak el akartam mondani. Őszintén szólva, nem ajánlottam volna fel, hogy keress rám a Google-n, ha elhitted volna, amikor azt mondtam, hogy igazából Stylesnak hívnak.

Hosszú csend telepszik közéjük, és csak nyúlik és nyúlik, amíg Louis újra meg nem szólal.

– Rendben. Hiszek neked. Bár még mindig viccesnek tartom, hogy valójában Harry Stylesnak hívnak. A szüleid azt tervezték, hogy híres leszel, vagy mi?

Harry elneveti magát.

– Nem. Tényleg nem. Mindig is támogatták, hogy zenei pályára lépjek, és anyukám volt az, aki először benevezett az X-Faktorba, de nem mintha tervezték volna, vagy ilyesmi. Ők nem voltak afféle rámenős szülők.

Ez volt az első alkalom, hogy Harry beszélt neki arról, hogyan és miért lett híres ilyen fiatalon, de Louis szeretne mélyebbre ásni, több információt szeretne erről az egész sztárságosdiról, bár elég nehezen szokik hozzá a gondolathoz. Gyorsan megnyugtatja magát, emlékezetébe vési, hogy Harry tempójában kell haladni, nem pedig a saját rohanó és kíváncsi tempójában.

– Csak úgy hozta a sors, hogy mégis ez történt – üti el a dolgot egy viccel Louis, ahelyett, hogy további kérdéseket tenne fel.

Megéri, hogy válasz nélkül marad, hiszen Harry visszamosolyog rá, részben szórakozottan, részben megkönnyebbülten.

– Lehet – vonja meg a vállát Harry. – Szerintem valószínűleg inkább a szerencse, mint a sors keze játszott közre – mondja, aztán újra enni kezd. – De ki tudja – teszi hozzá, miközben lenyel egy nagy falatot. Összeráncolja a homlokát, eszébe jut valami és a tányérjára mered. Louis épp meg akarja kérdezni, hogy mi a baj az étellel, amikor Harry újra megszólal:

– Vagy épp a szerencse ellentéte – mondja sötéten. – Bármi is legyen az.

– Karma? – poénkodik Louis, amitől Harry horkantva röhög fel, aztán rögtön eltakarja a száját, mert ilyet nem illik.

– Ha ilyesmit állítanék nyilvánosan, valószínűleg meglincselnének – feleli Harry.  – Úgy értem, ki vagyok én, hogy panaszkodjak? Nem mintha nem élnék kiváltságos életet.

Louis hümmög.

– Az tuti.

Kicsit lehúzza a hangulatot ez a sok beszéd a negatív karmáról és a szerencséről és arról a megfoghatatlan helyről, ahol ezek a dolgok összefonódnak, és amelyet nagyon különböző módon értelmeznek, attól függően, hogy kinek merrefelé billen a feje.

– Tudod, szerintem nincs vele gond – jelenti ki végül Louis egy idő után.

– Mire gondolsz?

– Hát, arra, hogy ha netalán mégis csak tesztelnél engem. Egyáltalán nem neheztelnék emiatt rád. Még csak nem is bánnám.

 Lassan beszél, minden szavát kétszer is meggondolva, azt szeretné, hogy az üzenet a lehető legegyértelműbben menjen át.

– Megérteném, hogy miért teszed – teszi hozzá mellesleg. És valóban így is gondolja. Lehetetlen a saját személyisége elleni támadásnak venni, hiszen csak sejti, milyen gonoszan bántak az emberek Harryvel a múltban. – Nem mintha bárkiben megbízhatnál.

Harry elgondolkodik, és vesz még egy kis halat a tányérjára, anélkül, hogy megenné.

– Hát, ja – ért egyet, és az arca tényleg mindent elárul, ahogy bezárkózik, a szeme elkomorul, és kerüli Louis pillantását.

Már sokszor elárulták. Louis nem olyan buta, hogy ezt ne sejtette volna meg.

– Nyilvánvaló, hogy sosem… – köszörüli meg a torkát Louis, hirtelen kissé feszengeni kezd. Tologatja az ételt a tányérján, az alsó ajkába harapdál, és próbálja megtalálni a kevésbé drámai módját annak, hogy kifejezze, amit szeretne. Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy nem jut eszébe semmi, Louis egyszerűen csak annyit mond: – Sosem árulnálak el téged, vagy hasonlók – nyögi ki Louis. Kicsit furábban hangzik, mint ahogy azt tervezte, ezért folytatja a mondókáját, hogy megpróbálja elterelni a figyelmet erről a tényről. – Érzem – jelenti ki szigorúan. – Sőt, biztosan tudom. Csak te nem tudhatod – az utolsó mondatot szinte suttogva mondja ki.

– Már hogyne tudnám – érvel Harry, félbeszakítja, és kicsit megsértődik, Louis helyett is. – Már mondtam neked, hogy nem osztottam volna meg veled ennyi mindent magamról, ha nem hinném, hogy bízhatok benned.

– Tudom, és meg is hatódtam rajta – sóhajt Louis. – Csak azt mondom, hogy nem baj, ha egy részed nem biztos a dologban. Ha van egy részed, aki azt hiszi, hogy próbára kell engem tenni, vagy ilyesmi... Engem nem zavar. Nem sértődöm meg. De Harry, nem számít, hányszor fogsz arra kérni, hogy tegyem meg, nem fogok hirtelen kísértésbe esni, hogy rád keressek a neten. Vagy átverni téged. Engem tényleg nem érdekel a nagy "Harry Styles".

Louis az utolsó részt már elpoénkodja, és rákacsint Harryre, azt reméli, hogy ettől legalább elmosolyodik, ehelyett csak ül némán és nem szól semmit.

– Harry? – szól rá egy idő után Louis, hangjából csöpög a bizonytalanság.

– Nem tudom, mit mondhatnék erre.

Louis felhorkant.

Amikor újra megszólal, elfordítja a tekintetét, kicsit fél, hogy esetleg túl kedvesnek, túl lelkesnek tűnik.

– Nem kell mondanod semmit.

– ÚRISTEN!

Az ordítás az emeletről jön, és Louis megdermed, mindkét keze a mosogatóban, miközben félig elmosott teásbögréje visszaesik a vízbe. Homlokráncolva elzárja a meleg vizet, a szíve meglódul, hallgatózik, hogy mi történhet odafent.

– Ó, ISTENEM, LOUIS! – ordítja megint Harry, és rohan lefelé a lépcsőn, Louis szíve pedig fájdalmasan összeszorul a mellkasában, páni félelem lesz úrrá rajta, miközben az agya a legkülönfélébb apokaliptikus forgatókönyvek között száguldozik, amelyek szerint Harry így kiabál, hogy zeng belé a ház.

Még mindig habos kézzel rohan ki a konyhából, és a folyosón Harrynek ütközik. Elkapja a vállát, így gondoskodik róla, hogy ne essenek el.

– Jól vagy? Minden rendben van? – kérdezi Louis, és végigméri Harryt, hogy vajon megsérült-e. – Clifforddal történt valami?

– Úristen, gyere már! – kiáltja Harry izgatottan, tágra nyílt és csillogó szemekkel, megfordul és megindul.

– Mi történt? – kérdezi Louis, és megrázza a fejét, nem érti, mi van a fiúval.

– Gyere fel! – utasítja Harry, majd hátrafordul, és megragadja Louis egyik habos kezét, összekulcsolja az ujjaikat, és magával ráncigálja. – Ez hihetetlen!!! Muszáj feljönnöd, hogy te is lásd!!!

– Mit? – kérdezi Louis zavartan, miközben Harry végigvonszolja maga után a folyosón, aztán ki a bejárati ajtón, mindkettőjüket kivezeti a sötétbe.

– Figyeld! – sóhajt egy nagyot Harry, és megáll néhány méterre a világítótoronytól. – Nézz fel az égre! – kiáltja, és szorosabban kezdi markolni Louis kezét.

És persze, Louis felnéz, látja a kivilágított eget, a színes fényszalagok váltakoznak, kavarognak a csillagok alatt, mintha fénysugarak táncolnának a világegyetemmel, és ők ketten ettől annyira aprónak, olyan jelentéktelennek tűnnek. Zöldek, amelyek kanyarognak, aztán hirtelen kékbe és lilába mennek át, aztán rózsaszínűvé változnak, ahogy a skót szél fújja őket.

– Úristen! – ámuldozik Harry. – Úristen!

Louis előrébb lép egyet, és Harry arcát figyeli. A férfi szinte levegőt sem vesz, olyan elragadtatással bámulja a sarki fényeket, és Louis látja, hogy a szája is nyitva maradt, egy pillanatra arról is megfeledkezett, hogy hideg van. Még kabátot sem vett fel, mielőtt kirohant a fagyos éjszakába. Harry kezét a kezében fogja, és a természet törvényei által teremtett absztrakt festményt figyelve Louis azt sem tudta, hogy törődjön-e ezzel.

– Ez az egyik leghihetetlenebb dolog, amit valaha láttam! – szólal meg Harry, le nem véve a szemét az égről.

Louis arcán apró, kedves mosoly jelenik meg.

– Még sosem láttál északi fényt?

Harry megrázza a fejét.

– Nem! Én... Nem is gondoltam, hogy ilyen... – neveti el magát. – Gyakran látni errefelé őket? – kérdezi végül egy kis idő után.

Louis hümmög.

– Telente sokszor előfordul. És persze, elég jó helyen vagyunk.

– El sem hiszem – mondja Harry lenyűgözve. – A fényképek egyáltalán nem adják vissza a valóságot. Ez... – képtelen szavakat találni arra, amit lát.

Louis kuncogni kezd, majd ismét felnéz az égre.

– Nem – ért egyet. – Szerintem sem.

Ott állnak kéz a kézben, és ki tudja, mennyi ideig némán figyelik az eget, és Louis nem érzi a hideget, nem érzi a szelet. Nem érez semmit, csak Harry testének melegét, ahogy az övéhez ér, a kezének súlyát Louis kezében, és az örömét. Addig bámulnak felfelé, amíg a fények ki nem hunynak, és amikor ez megtörténik, Louis becsukja a szemét, még mindig Harry kezét szorongatva némán azt kívánja, bárcsak még egy kicsit tovább tarthatna ez a pillanat.